Ami korábban Nyugaton egy szűk szubkultúra dédelgetett kincse volt, mostanra elárasztotta a világot, és élénk gyarmatosításba kezdett: legújabban a Disney+ szolgáltatóval folytatott versengés közepette a Netflix is erősen ráállt a régi animék forgalmazására, illetve újak készítésére. De vajon mennyire vagyunk tisztában azzal, hogyan kell nézni az animét, mi az, ami több jelentést hordoz egy egyszerűen és szépen vibráló képnél? Egyáltalán, mit lehet megmutatni a gyerekeknek a több ezer remekmű közül, és mi az, ami valójában csak a felnőtteknek szólna?
A japán anime az angol animation szó rövidüléséből származik, Japánban így nevezik a rajzfilmeket, amelyek tartalmukat, irányultságukat, témájukat és persze minőségüket is tekintve széles palettán mozognak. Nemcsak a gyerekeknek szánt mesékre, hanem a felnőtt közönséget célzó erőszakos, sőt, pornográf animációs filmekre is ezt a kifejezést használjuk, mivel animék minden korosztálynak készülnek, már-már követhetetlen tempóban.
Még az is megesik, hogy egy filmen belül jutunk el a tündérmeséből az elképesztő pszichotriller kategóriába, erre az egyik legjobb példa a Higurashi no Naku Koro ni, amely egy kicsiny völgyben megbúvó, látszólag példaértékű közösség mindennapjaiba enged betekintést.
Cuki lányok, hatalmas meglepetésekkel, a film borítója alapján gyerekmese, a narratíva alapján viszont
kész horror, ami csak erős idegzetű felnőtteknek ajánlott.
Az anime volt az a műfaj, amely a háború után megengedte a japánoknak, hogy a művészeti szcénában lehengerlő nemzetközi sikereket érjenek el, olyan műveket alkossanak, amelyekkel a világpiacra léphetnek. Hiszen a rajzolás révén olyan helyeket és szereplőket és nem mellesleg olyan világokat tudtak megjeleníteni, amelyekben a nyugati ember is azonnal magára ismerhetett. Az egyik legnagyobb nemzetközi animesiker az 1974-ben készült Heidi, az Alpok kislánya például egy klasszikus svájci sztorit dolgoz fel.
Nagy lökést adott az animének a Star Wars sikere a hetvenes évek végén, a korábban is jelenlévő, úgynevezett mecha, robotos animék hatalmas bummjához is hozzájárult, amelyre mostmár világviszonylatban is hatalmas igény mutatkozott. Az egyik legsikeresebb ilyen anime a Tomino Josijuki neve által fémjelzett Gundam-univerzum lett.
A japán popkultúra, így az anime is gyorsan meghódította a világot, és ez már több mint két évtizedes tapasztalat itthon is. Ha valaki még így is csak hallomásból ismeri a nagy szemű emberekről, démonokról, szellemekről és megannyi hibrid, két világ között, esetleg a jövőben, mesterséges intelligenciával vagy robotos kiegészítőkkel élő lényekről szóló történeteket, talán akkor is emlékszik arra, hogy a magyar médiahatóság egyszer “betiltott” egy ilyen sorozatot, a Dragon Ball Z-t. Hiszen mindez akkor történt, amikor a bulvár már nagy úr volt itthon, és nem mehetett el egy ekkora generációs csapás mellett.
Az (akkor még) ORTT 1999-ben 8 millió forintra büntette a RTL Klubot, amiért nem késő este vetítették a "kiskorú gyermekek fejlődésére ártalmas, az erőszakos magatartást követendő példaként bemutató" sorozatot, mire a csatorna levette azt a műsorról. A hiba annyi volt, hogy ugyanabba a délutáni idősávba tették a második évadot, mint az elsőt, amely még inkább hasonlított egy gyerekmeséhez,
a másodikban viszont már elég erőteljesen fröcsög a vér.
Ebből a bakiból pedig azonnal kiviláglik, hogy a japán és a magyar kulturális tér mennyire különbözik. Japánban például a szülők az animált filmekben mutatott erőszakkal sokkal toleránsabbak. Ezt az engedékenységet sokan a társadalmi stressz és nyomás levezetésének is gondolják, hiszen a gyermekek vállára hatalmas terhek nehezednek tizenévesként, amíg be nem kerülnek egy neves egyetemre.
Talán ekkor szembesült a magyar nagyközönség először azzal a hibás berögződéssel, hogy ami animált filmnek, mesének tűnik, az nem feltétlenül a gyermeki léleknek való alkotás. Az animékre ez pedig hatványozottan igaz. A nyugati világban pedig ilyenkor azonnal előkerül a cenzúra, a gyerekeknek szánt sorozatokból kivesznek jeleneteket vagy egész epizódokat is, hogy beleférjenek a délután műsorsávba. De megesik olyan cenzúra is, amikor a kulturális különbségeket semmibe véve, a fordítók a nyugati kultúrkörben használt kifejezéseket használnák a keletiek helyett.
Az animékben egy kicsit, a maga furcsa módján szinte minden japán, az ország története sem tabutéma, sőt, mondhatni állandóan visszatérő elem. Rengeteg alkotásban pedig ez a leginkább hangsúlyos vonulat.
Ez nem is meglepő, hiszen az anime kibontakozásának korszaka a második világháború utáni időszakra esik, amikor a tragikus körülmények között kapitulált országban újra elindult az élet. Visszatérő látomásként rengeteg animében feltűnik a gombafelhő, illetve megelevenedik az apokalipszis és a pusztítás is. Ez nagyon alapvető motívum a japán történeteknél, az emberek elfojtott tudatalattijának kivetülése a popkultúrára, amely egyébként nem meglepő módon, részben az amerikaiakkal való kölcsönhatás eredményeként szökkent szárba, és kezdte meg azóta is tartó diadalmenetét. A Disney meséiért rajongtak Japánban, és a háború utáni szoros kapcsolat nagy hatással volt a szigetországi mesekészítőkre is, sok animét pedig később a Disney vett meg, hogy az Egyesült Államokban is forgalmazhassák őket.
A kilencvenes években pedig már plágiumbotrányig is elfajult a két fél közötti erős kapcsolat. Az oroszlánkirály megjelenésekor ugyanis sokaknak feltűnt, hogy a film egyes jelenetei, sőt, maga az alapszituáció is mennyire hasonlít egy hatvanas évekbeli animére, a Kimba, a fehér oroszlán című alkotásra.
Persze az anime forrásainak felsorolásánál nem feledkezhetünk meg az ezek alapjául szolgáló manga képregényekről sem, amelyek már alapjában kinematografikus elemeket használnak a papíron, bennük feszül a mozgóképre kerülés iránti vágy. És bár a japán anime mesterei rengeteg fogást ellestek a Disney-től, az anime nem szolgai másolás eredménye, a gondosan összefésült alapanyagokból a japánok ebben is, mint szinte minden másban (konyhaművészet!) egyedit alkottak, japán minőséget, mesterire csiszolt alkotásokat.
Az olyan klasszikusok, mint az egyik legnagyobb japán animekészítő, a világhíres Ghibli filmstúdió egyik alapítója, Mijazaki Hajao fantáziájából és tapasztalataiból építkező Szél támad már alapvetően egy gyújtóbombás rémálommal indul, és egy olyan Japánról tudósít, ahol mindent alávetnek a kötelességeknek, az élet csupán másodrangú, és eltörpül az ország és a nép szolgálata mellett.
A hazánkban pedig talán legismertebb anime, a Szentjánosbogarak sírja végig arról beszél, hogy mennyire nehéz volt akkoriban az élet, amikor bármelyik pillanatban jöhettek az amerikai bombázók, és azonnal menekülni kellett egy óvóhelyre, hogy életben maradhass. Utóbbiban Noszaka Akijuki, az anime alapjául szolgáló regény írója saját életének egyes elemeit is beleírta a tragikus kimenetelű történetbe. A mű szomorú, de erőteljes üvöltés mindenfajta háború ellen.
Ahogy jönnek az újabb generációk és rendezők, úgy a japán háborús anime újra és újra szárnyra kap, az apák és anyák, nagyapák és nagyapák tapasztalataiból táplálkozó művek csontig hatoló erővel pengetik az emlékezés húrjait, miközben számunkra, a nyugati emberek számára elképzelhetetlen tragédiáról, a feldolgozhatatlan traumáról mesélnek. Atombombákról, amelyek tízezrek életét oltották ki pár nap alatt, Japán pedig átélte az addig elképzelhetetlent, azt, hogy vereség lehet a háború kimenetele. A japán történelemben soha nem történt még ilyen, a császár még isteni személy volt a háború előtt, de a harcok után már nem.
Az 1983-as Mezítlábas Gen című animációban egy hirosimai család mindennapjaiba kaphatunk betekintést, és a történet épp azon a napon kezdődik, amikor ledobják az egyik töltetet. Bármennyire is rajzolt világról van szó, a testről lecsorgó hús szaga szinte érezhető a képernyő előtt. De Hirosimába kalauzol például egy másik ikonikus japán anime, ami ráadásul minimalista rajzolásának köszönhetően is komoly művészi erővel bír, A világ innenső végén című Oscar-díjas film is, amely Kóno Fumijo 2007-ben napvilágot látott, azonos című mangájából készült. Az animében egy kislány, az 1924-ben született Szuzu szemszögéből pillanthatunk be a japánok életébe, Hirosima mindennapjaiba. Nagyon szépen megrajzolt mese, de tudjuk, hogy hova vezet az élet Hirosimában az 1940-es években.
Az animék alapjául szolgáló mangairodalomnak van egy nagyon különös vonulata is, amelyben egy olyan álomba nyerhetünk betekintést, amiben japán megnyeri a második világháborút, miközben ők dobnak atomot két amerikai városra. Mauro Szuehiro Japcsik földgolyója című mangája elképesztő dolgokról mesél, szatíra is ez egyben, amely azt mutatja be, hogy milyen lett volna egy Japán uralta világ. A kilencvenes években készült Konpeki no Kantai hasonló második világháborús japán győzelemről számol be. Traumafeldolgozás és az őrült imaginárius gondolatok keveredései lennének ezek is?
Az 1995-ben induló Neon Genesis Evangelion animesorozat – amely szintén nagy népszerűségnek örvend a világon – hatalmas kezdeti sikerét is azzal magyarázzák a szakértők, hogy épp akkor tűzték képernyőre, amikor Japán két brutális sokkból (1995-ös kóbei földrengés és a tokiói gáztámadás) próbált talpra állni egy gazdasági válság közepette. Az animében a Földet egy meteorbecsapódás félig kiirtja, majd szörnyek kezdenek szállingózni a világunkba, amelyek ellen gyerekek irányításával vezérelhető robotokat küldünk, akik győzelmet győzelemre halmoznak.
2011 után aztán a mangakészítőknek annyira elegük lett az állandó rombolásból és emlékezésből (ismét erős volt a valóság: cunami söpört végig az országon, majd jött az atomerőmű-katasztrófa) hogy egy időre visszavettek, és a pusztítás képei helyett a narratíva az összetartozásra és a barátságra helyeződött a képregények lapjain, így az animékben is.
Többek között A világ innenső része című műben is központi szerepet kap a japán kultúra egy fontos berögződése, hogy szorgalommal bárki kiemelkedhet, ha rendíthetetlenül hisz magában, és természetesen ha rengeteget tesz is érte. Nagyon ritka a japán animében, ami a nyugati világ csúcsképregényeiben megesik, hogy valaki úgy kapja meg a legyőzhetetlen tudást vagy természetfeletti képességet, hogy megcsípi egy pók, vagy éppen egy földönkívüli átad neki egy gyűrűt, amelytől isteni erőre kap, és szembeszállhat még a világmindenség legerősebb főgonoszával is.
Az első animesorozatban, a 1963-ban képernyőre kerülő Astro Boy (eredetileg Mighty Atom) című alkotásban, egy modern kori Pinokkió-történetben, ugyan a hős fiú (az atomenergiának köszönhetően) szuperképességekkel van felszerelkezve, viszont ő egy robot, akit az alkotója az elvesztett fiáról mintázott meg.
A zseni és varázsló is általában másodlagos szereplő, mellékszereplő a japán animékben, a főhősök inkább egyszerű, hétköznapi emberek vagy hétköznapi harcosok. Gyakran megesik az is, hogy olyan háttérrel érkeznek, amely inkább hátráltatja őket abban, hogy győzedelmeskedjenek a mindennapi nehézségek közepette. A Naruto című sorozatban például a főszereplő árva, kiközösített lélek, akinek nemes klánokból származó társait kell legyőznie. A főhős azonban állhatatos, céltudatos, így hamarosan ellenségei fölé nő tudásban és erőben is.
De tényleg nem kell nagyon messzire mennünk, hogy példákat hozzunk, a már előbb említett Dragon Ball-széria vagy a Pokémon-sorozat is végig arról szól, hogy a hősök folyamatosan trenírozzák magukat, hogy ők legyenek a legjobbak. Útjuk során számtalan nehézséggel szembesülnek, és nem mellékesen a csatákban sokszor el is buknak, de minden ilyen kitérő is annak az útnak a része, amelynek a végén ott várja őket a nagy győzelem.
Az anime azonban még ennél is messzebbre megy: a hősei nemcsak hibáznak az útjuk során, de sokszor meg is halnak.
Japánban a halálhoz való viszony is különbözik a miénktől, épp ezért a gyerekeknek szánt animékben sem ritka a halál.
A japán szépségfogalomban alapvető elem a mulandóság, csak az igazán szép, ami rövid ideig tart. Az egyik legfontosabb ünnepük, a cseresznyefa-virágzás is ezt az esztétikai ideált énekli meg. A halált a meséikben is sokszor ringató háttérzenével és gyönyörű képekkel ábrázolják.
Állandóan visszaköszönő téma a túlpörgő modernizáció keretei között az ősei szellemét követni vágyó közösségek küzdelme valami nála sokkal erősebb (legtöbbször ez a modernizáció) ellen. Takahata Iszao 1994-es filmjében, amely nyugati értelemben véve igazán abszurd jelenteket vonultat fel a filmvásznon, a Pom Poko című animében a Japánban mélyen tisztelt nyestkutyák vagy japán nevükön tanukik szembesülnek a modernitással, méghozzá úgy, hogy az szinte arcon csapja őket. Új építkezések miatt elkezd csökkenni az életterük a Takaga-erdőben, és így lassan elfogy az, ahová minden hagyományuk kötődik. A háború valójában az emberi túlfejlődés ellen folyik.
Az egyik leginkább citált animében, a Nauszika – A szél harcosai című környezetvédő mesében pedig a bolygó, vagyis a flóra és a fauna mond nemet az emberi pusztításra,
a növények hirtelen mérges gázokat kezdenek termelni, hogy megvédjék magukat legfőbb ellenségüktől, az embertől.
Minden persze egy hatalmas, pusztító háború után kezdődik meg, amikor az emberiség végső csatába indult egymás ellen. A profécia pedig arról regél, hogy jön majd egy kék ruhás lány, aki újra megteremti a régi rendet, egyesíti az eget és a földet, a természetet és az embereket.
Az apokalipszis réme folyamatosan ott lebeg a fejük felett, a természettől való félelem Japán kiszolgáltatott helyzetéből is származik, hiszen folyamatos fizikai fenyegetésben élnek a rengeteg földrengés miatt. Az animék pedig a természet és a környezet tiszteletére tanítanak, miközben a túlzottan technológiafetisiszta társadalom kilengéseire is felhívják a figyelmet. De ebbe a kritikus mezőnybe illeszthető egy másik klasszikus anime, a tragikus sorsú Kon Szatosi filmje, a Paprika is, amelyben egy gép átveszi az uralmat Tokió felett.
A „japán Walt Disney”-ként tisztelt Tezuka Oszamu volt az, aki Disney sikereire leginkább figyelt, és megpróbálta egyes fogásait beépíteni a japán animékbe. Többek között ő honosította meg a hatalmas szemeket is, amelyekkel sokkal könnyebben tudták kifejezni a szereplők érzéseit, de tőle származnak olyan elemek beágyazásai is, mint például a nagy izzadságcseppek megjelenései az arcokon.
Az átvételek azonban nem jelentették azt, hogy a japánok csak másoltak volna, hanem egyedi módon hozzá is tettek mindenhez, így Tezuka például árnyaltabban mutatta be a filmvásznon a jó és rossz szereplőket, a pozitív és negatív hősök közötti kapcsolatok sokkal bonyolultabbak, és a történet folyamán egyik pillanatról a másikra meg is változhatnak. A gonosznak ítélt szereplő simán megtesz olyat, amire nem is számítanánk.
Gyakran megesik az is, hogy a korábbi ellenségek között szerelmek szövődnek,
persze csak azután, hogy megtörtént a megbocsátás.
Mijazakinál is úgy épülnek fel a gonosz szereplők, hogy a negatívumokat ellensúlyozzák valamiféle jó tulajdonságokkal. Az Oscar-díjas animében, a Chichiro szellemországban című mesében a főgonosz egy boszorkány, Jubaba, aki egy gőzfűrdőt irányít a maga kissé diktatórikus eszközeivel. Ahogy a filmben haladunk előre, úgy válik az egyszerű “jó a rossz ellen” képlet sokkal árnyaltabbá, a gonosz időnként jutalmaz, lehetőséget ad a Chichirónak, a kicsi lánynak, aki így megmutathatja, mire képes. Pedig Jubaba előítéletes, gyűlöli az embereket, kártékony teremtményeknek tartja őket - de ha látja a szorgalmat és akaratot, segít.
A japán mitológia - jórészt a sintoizmusnak köszönhetően - amúgy is tele van jó és rossz démonokkal, istenekkel, illetve léteznek kevésbé rosszindulatú gonoszok is, miközben rengeteg átmenetről is beszélhetünk, ezek a mitikus lények pedig rendszeresen feltűnnek a mangákban és animékben. De az sem ritka, hogy a főhős egyik pillanatról a másikra átcsusszan a fantáziavilágba, mint teszi ezt Haru a Macskák királysága című animében, vagy térben és időben valami nagyon furcsa alternatív világba kerülnek, mint az Amikor Marnie ott volt című alkotásban. Csak hogy két nagyon népszerű, a Netflixen most is toplistás animét említsünk.
És hogy egy, a japán mitológiából szalajtott démonkirály csak gonosz lehet? A válasz egyértelműen nem, de ahogy eljutunk ide a Hataraku Maou-Sama! című sorozatban, azaz igazán lehengerlő. Ez a történet ugyanis egy nyugati szemnek nagyon furcsa sztorit mesél el. Egy démonról szól, méghozzá egy főméltóságú démonról, akinek a palotáját ostromolják, így el kell menekülnie a mi világunkba, ahol
beáll egy Mekibe, Mg'ronalds-ba dolgozni,
majd elkezdődnek az apró-cseprő történések, és szinte minden nyugati prekoncepciót ledönt a film. Persze ez csak nekünk tűnik ennyire különösnek.
A tabufeszegetés egyáltalán nem áll távol az animétől, már a kezdetek kezdetén is alkottak olyan filmeket, amelyek a nyugati nézők számára meglehetősen furcsán hathatnak. Ide tartoznak többek között az erős szexualitás töltettel rendelkező filmek és sorozatok, amelyekben egyáltalán nem ritka a homoszexualitás ábrázolása, de az is megesik, hogy vérfertőzésekkel járó kapcsolatok keretében testvérek vagy mostohatestvérek hálnak egymással a filmkockákon.
A szexuális tartalmú animéknél külön neveik is vannak az egyes osztályoknak, a sódzso-ai esetében például lányok közti szerelmi kapcsolatokat ábrázolnak, de nincs a filmekben konkrét szexjelenet, inkább az érzelmekre fókuszál a történet, a juri kategóriába eső animéknél viszont már a lányok közötti szerelmi afférokat úgy viszik képkockákra, hogy a testi szerelem kiteljesedését is megmutatják. Japánban más a hozzáállás a homoszexualitáshoz, a filmekben a társadalom is megértéssel viszonyul a szereplőkhöz.
Ez a szemlélet még a szamuráj kultúrából is merít, ahol megesett, hogy kifejezetten emelkedett viszonynak tartották a homoszexualitást.
A szexuális tartalmú animék pontos kategorizálására legalább egy tucat kifejezés létezik még, így könnyen kikerülhetjük azt a csapdát, hogy olyan filmet kezdjünk el nézni, aminek narratívája számunkra nem kívánt irányba halad.
Ráadásul léteznek a demográfiát figyelembe vevő, kor és nem szerinti besorolások, így pedig könnyű kiválasztani a gyerekeknek szánt animék közül a számukra relevánsabbakat is. A sónen osztályba tartozó animációk például a 10-18 éves fiúk számára készülnek, ebbe sorolják például a Dragon Ballt is, míg a kodomo kategóriába kifejezetten a kicsi gyerekeknek szánt mesék tartoznak, mint például a Pokémon.
A különböző, inkább felnőtteknek szánt animeműfajok gyors bummjához egy, a japán gazdasági csoda közepette egyre gyarapodó, különleges „kulturális csoport”, az otaku létrejötte is hozzájárult a nyolcvanas években. Az otaku szubkultúra tagjai olyan introvertált, manga-, anime- és videojátékrajongó emberek, akik szabadidejükben a digitális- és fantáziavilágban élik mindennapjaikat. A perverzre és virtuálisan bizarra nyitottak, a tömegkultúrára pedig nagyon is vevők, sőt, maguk is alakítják azt. A perverzitás részben onnan is származik, hogy csak nagyon ritkán kopogtat be hozzájuk a realitás, zárt térben mozognak,
így pedig számukra marad a szexuális tartalmakat feszegető manga- és animeirodalom, mint egyfajta kielégülési forma.
Fontos az is, hogy Japánban a testiség nem annyira tabu, mint a mi nyugati, polgári gondolkodásunkban. Az animékben sem, így nem is mindig cenzúrázzák ezeket a jeleneteket, illetve a rajzoló kezében szinte végtelen eszköz áll rendelkezésre, hogy apró finomságokkal elvegye a kép élét. Amikor pedig a cenzúra is kevésnek bizonyult, akkor a japánok a csápokhoz nyúltak, mint univerzális csodafegyver. 1987-ben az Urotsukidoji című animében többek között polipokat vetettek be péniszek helyett.
Az ecchi műfajában ráadásul stilisztikai eszköz a cenzúra, például iskolás lányok ábrázolásánál a kilibbenő bugyi állandóan visszatérő elem, de a verekedős jeleneteknél a ruhaszakadások is úgy történhetnek, hogy azok valamit sejtelmesen is mutassanak. Ez a megengedő attitűd sokak szerint visszavezethető a szigetországban két leginkább elterjedt vallásra, a sintoizmusra és a buddhizmusra is.
Borítókép: Anime fesztivál Japánban, 2019. Kép: Alessandro Di Ciommo/NurPhoto via Getty Images