Az LA Times cikke szerint a 2011-ben mozikba került 134 legsikeresebb filmben összes 1900 alkalommal dohányoztak a szereplők. Ez meghaladja a korábbi évek adatait, a legnagyobb mértékben pont a fiatalabbak számára is elérhető filmek esetében. A San Franciscó-i Smoke Free Movies csoport szerint a képernyőn való füstölés szempontjából 2012 „legrosszabb” filmes alkotása, a legújabb James Bond film, a Skyfall (maga mögé utasítva a Titanic 3D-s verzióját és a Men in Black 3-at). A számítás egyszerű: a legnépszerűbb filmet keressük a legtöbb dohányzást ábrázoló jelenettel. Ez alapján az egyik eddigi legsikeresebb Bond film, csak az Egyesült Államokban 840 millió alkalommal sustorogta a nézők fülébe, hogy dohányozni menő.

Egyáltalán nem tekintettek mindig ilyen szigorúan a filmes cigarettázásra. A 40-es években Bette Davis, vagy éppen Humphrey Bogart gond nélkül láncdohányozhatták át a forgatásokat akkor is ha éppen forogtak a kamerák és akkor is, ha nem. A Film Noir krimik sem feltétlenül csak a füstgéptől voltak olyan ködösek. Az egész stáb, mint egy nagy kocka szárazjég, tüdejük űrtartalmát egyesítve pöfékelték szét a stúdiót. Nem is meglepő, hogy a dohánygyártók előszeretettel szponzorálták a forgatásokat.

Pontos felmérések nélkül is sejthető, hogy a nézők sorban álltak egy doboz Camelért, miután látták a szépséges Bette Davist, amint a sármos Paul Henreid szájából fogadja el a filmtörténet valószínűleg legromantikusabb szál cigijét. Egészen a némafilmektől adott a szereplőknek eleganciát, a filmeknek pedig sejtelmességet a füstölés. A nyolcvanas években a legtökösebb szereplőket két dolog emelte ki moderáltan tökös kollégáik közül. Egyfelől a robbanások elől úgy sétáltak el, hogy hátra se néztek. Másfelől pedig cigiztek. Cigiztek két szovjet terrorista lelövése között, cigiztek szex után és cigiztek amíg megszáradt a vértől lucskos trikójuk. Így tett Bruce Willis is a 25 éve megjelent Die Hard első részében, amiben az ismeretlen fekete rendőrjárőr teljesen nyugodtan ajánlja neki, hogy gyújton rá, pedig azt sem tudja, hogy néz ki, és hogy egyáltalán dohányzik-e. 1988-ban ugyanis  még gond nélkül lehetett a filmvásznon konszenzus két, korábban egyszer sem találkozott rendőr között a dohányzás és a cigiszünet szükségességét illetően.

A főhősök felelőtlen coolságának hamar gátat szabtak azonban az egyre egészségtudatosabb stúdiók, például a Die Hard második részében a főhős leszokik a cigiről, na jó, ezzel együtt felrobbant egy rpepülőt is azért. Ha így megy tovább, Liam Neeson a Taken harmadik részében már szigorúan szelektíven gyűjti majd a hulladékot, vagy ha Mark Wahlberg kizárólag freonmentes dezodorral hajlandó majd befújni hónalját, miután péppé vert valami piti bűnözőt. Csak reménykedhetünk, hogy mindenki olyan finoman jár el, mint a Felforgatókönyv producere, aki képmutatás nélkül köhögtette meg rendszeresen a dohányzó karaktereket.

Cigizik, mert azt látja?

Hogy valóban van-e összefüggés a filmes füstölés és a való élet között, számos kutatás próbálta bizonyítani. Az egyesült királyságbeli Tobacco Control Studies 5000 tizenéves nézőn végzett felmérése alapján, sokkal nagyobb valószínűséggel gyújtanak majd rá azok a fiatalok, akik több dohányzást ábrázoló képkockát láttak. A Harvard School of Public Health is számos alkalommal próbált nyomást gyakorolni az Amerikai Filmszövetségre (MPAA), hogy szigorítsa filmjei rangsorolását és többször sikerrel is járt. A PG (szülői felügyelet ajánlott), PG-13 (13 éves kor alatt csak szülői felügyelettel) kategóriák után az R minősítést vette célba a szervezet, mely szülői felügyelet nélkül nem engedné, hogy 17 éven aluliak megtekintsék az adott filmet az Egyesült Államokban. Ezzel a dohányzás egy kategóriába kerülne a szexszel, a droghasználattal és a frekventált káromkodással. Dr. Michael C. Fiore, a Wisconsini Egyetem dohányzáskutatással foglalkozó részlegének igazgatója a következőket mondta: "a fiatalok folyamatosan keresik önmagukat, próbálják megtalálni igazi egyéniségüket. Teszik ezt figyelve szüleiket vagy éppen barátaikat, de ebben az esetben a filmsztárok is egészen kiemelkedő szerepet játszhatnak. Amikor dohányzást látnak, azt gondolhatják, hogy ez a vagányság kulcsa. Ahogy erősödnek ezen meggyőződésükben, úgy nő a valószínűsége annak, hogy meglátnak valamit a dologban és később ki is próbálják.”

A filmkritikusok és a szakma is megkérdőjelezte a döntés szükségességét és a felmerülő problémákra hívták fel a figyelmet. Mi történik, ha egy utcai jelenet hátterében egy Marlboro hirdetőtábla kandikál ki a házak mögül, vagy ha például egy európai kávéházban forgatnak? Arról nem is beszélve, ha egy olyan történelmi korról szól az alkotás amikor még nem léteztek ilyesféle korlátozások. Ahogy arra Jason Reitman első hollywoodi rendezése, a 2005-ös Köszönjük, hogy rágyújtott szatirikusan rávilágított, a filmvásznon dohányzó karakterek nagy része „vagy borult elméjű, vagy európai”. Természetesen a megállapítás elnagyolt, inkább tűnik egy mítosznak, főleg ha olyan szereplőkre gondolunk, mint a Jó estét, jó szerencsét láncdohányos sportriportere Edward R. Murrow, a pipázó Gandalf, vagy tulajdonképpen bármelyik karakter, akit Clint Eastwood alakított. A filmes füstölés a világ számos országában közegészségügyi kérdéssé vált. Indiában már teljesen kitiltották ezeket a jeleneteket a mozikból, a régebbi filmek előtt pedig egy figyelmeztető blokkot kell végigülnie a nézőknek. Hasonló radikális lépéseket terveznek Oroszországban és az Európai Bizottság köreiben is felmerült a kérdés.

A dohányzás káros hatásairól nem lehet eleget beszélni. A filmekben betöltött szerepéről és művészi értékéről pedig lehetne beszélni. A dohányosok elgondolkodhatnak, mennyire játszott szerepet káros szokásuk kialakulásában egy-egy filmes karakter, a nem-dohányosoknak pedig csak jó szórakozást kívánunk a következő jelenetekhez, melyek bár kétségkívül nem a dohányellenes propaganda ékkövei, de mindenképpen szegényebbek lennénk nélkülük.

Sean Connery (James Bond: Dr. No)

Humphrey Bogart és Lauren Becall (Szegények és gazdagok)

Lee Van Cleef (Pár dollárral többért)

Uma Thurman és John Travolta (Ponyvaregény)