John Malkovich

Már az eddigiekből sejthető, hogy esélytelen a film egész történetét néhány mondatban összefoglalni. Az alapsztori annyi, hogy Craig (John Cusack) a meg nem értett bábművész új munkahelyén rálel egy ajtóra, amelyen belépve bárki egy negyed órára a híres színész, John Malkovich (John Malkovich) tudatába kerül, majd tizenöt perc után New York-Külsőn a susnyásba csapódva lökődik ki onnan, hogy azon merenghessen, milyen dolog is John Malkovichnak lenni. A dolog persze üzletté fajul, az ajtó előtt sorok kígyóznak, a balek bábos megvadul, totál belezúg a kolléganőjébe, aki viszonzásul gyalázza, amikor csak lehet, a feleség pedig megzakkan és saját fütyit akar (és ez még csak a kezdet).

A film rendezője (Spike Jonze) végül is két nagyobb témát boncolgat történetében: az egyik a szerelem (sötét verem), a másik az amerikaiak pszichomániája. A szerelmi szál elmondhatatlanul rendhagyó, a pszichotéma paródia határán mozgó feldolgozása pedig egyszerűen zseniális (nem hozok példát, tessék megnézni).

A pazar történet pazar figuráit pazar színészek játsszák. Külön kiemelném Malkovichot, aki nem enged a kísértésnek, és nem játssza túl erre szinte csábító szerepét, sem amikor önmagát alakítja, sem amikor azt, hogy más játssza őt, sem amikor azt, hogy ő játszik mást (mondtam, hogy bonyolult). De a többiek is lenyűgözőek, a meseszép Cameron Diaz például olyan meggyőzően slampos feleség, hogy nekem fél óra kellett az azonosításhoz, a nem olyan meseszép Catherine Keener játékából süt az erotika, John Cusack pedig egyszerűen hibátlan, részemről Oscart mindenkinek.

Legvégül arra hívnám fel mindenki figyelmét, hogy ez a film bizony egy mese, amelyben a logika szerepe kezdetekben elenyésző, majd egyre csökken. Azoknak, akiket taszít a realitás és a következetesség teljes hiánya, az epizódszereplő Charlie Sheen-t tudnám idézni: The truth is for the suckers (az igazság a veszteseknek való)