Mi a közös Johnny Deppben, Lenny Kravitzban és Adam Driverben? Ha híres ember vagy, ezt a szabályt jobb fejben tartanod: akármilyen sokat is fizessenek azért, hogy reklámban szerepelj, akármennyire is menőnek tartod a márkát, amit hirdetsz, nézd meg a forgatókönyvet, amelyben szerepelni fogsz. Mert sosem árt, ha önként és dalolva nem égeted magad oda nagyon.
A nagy divatmárkák reklámjaival már jó ideje baj van. Az általuk kihozott parfümök reklámjai viszont még ennél is botrányosabbak. Pedig egy divatház éppen azért készít parfümöt, hogy azt az élményt, amit a stílusával képvisel, így is tudja reklámozni: a vásárló átérezze azt, amit a divatmárka közvetíteni akar. De ezt illattal akarja tenni, és mintha minden marketinges elfelejtené azt, hogy egy illatot átadni mozgóképen, ha nem is lehetetlen, de sok értelme sincs.
Persze ezekkel a parfümökkel sincs minden rendben. Azokat a parfümőröket, akik illatot készítenek, lecserélték fogyasztói preferenciákra épülő algoritmusokra, hogy kevergessék ezek az izék az egymástól nem sokban különböző löttyöket.
Oké, nincs karaktere, mindenki ezt veszi – ez termék, mert én sem lehetek okosabb a tömegek bölcsességénél. De ettől még lehet olyan márkát építeni, amelynek van története, célja, értéke, ethosza.
A nagy divatmárkák ethoszában leginkább a hübrisz érhető tetten: a divatmárka az, ami mindenkinél jobban tud mindent, mindenkinél nagyobb kreativitással, érzékenységgel és szépségérzékkel rendelkezik. Így a nagy divatmárkák kiszakadtak abból a közös alkotói folyamatból, amelyben a reklámkészítők egymással versenyezve és együttműködve folyamatosan kreatív reklámokat, izgalmas történetekben megfogalmazott értékeket hoznak létre.
Az elszigetelt divatmárkák pedig egyre jobban elmerülnek a puszta esztétikumban, aminek az eredménye mindig valami másolat, valami hamis, anakronisztikus és didaktikus bigyó, amivel nem tudunk igazán mit kezdeni.
Egy parfümöt el kellene tudni mesélni. Nem úgy, hogy az illat milyen, hanem úgy, hogy az az ember, aki ezt az illatot viseli, hogyan viselkedik egy konkrét történetben. Ahogy az illat képes átadni a stílust, a történet képes csak elmesélni egy értéket. A szabadság például nem egy megnevezhető, hanem egy történeten keresztül átélhető érték. Ha megnevezzük, csak a didaxis marad.
Itt van például szegény Lenny Kravitz, aki fénykorában tényleg sikeres volt, csak ez a fénykor már akkor véget ért, amikor Noé megtudta, hogy egy hosszabb csónakázásra kell készülnie.
A kilencvenes évek elején még jó szám volt az Are You Gonna Go My Way, de a húszas évek elején egy akusztikus-gitározós, lassú, melankolikus és megfáradt feldolgozásban már inkább fájdalom. Van itt valami történet is, csak annyira retardált, nem elmesélt, nem artikulált, nem kidolgozott, hogy csak ötletszilánkokat kapunk.
Szóval mintha Lenny a gyerekkori önmagát keresné a Bahamákon (mivel Manhattanben nőtt fel, ez biztos sikerülni fog), és járja a tengerpartot, aztán beül egy kocsiba, tolat, megy valahova, aztán megint a part a pálmásban, néha egy kisfiú ténfereg valahol a pampásban, talán a régi Lenny, aztán megint Lenny ül az autó tetején, és aztán visszatérünk az első képsorokon megmutatott márkalogóhoz a tenger alatt, aminek nyilván ott a helye, majd következik a nyolcvanas évek kötelező videoklip-kulisszája, a szirten gitározás, a kis Lenny közben léggitározik, majd a nagy Lenny mendegél még, és végül kiköt a vízben, ahol a parfümüveget tartja már a markában. Tökéletes gagyi.
Persze Lennynél is van lejjebb, ami már csak és kizárólag esztétizmus, nem mással, mint Adam Driverrel. Adam Driver fut és úszik – egy ló társaságában. A kettő egymás mellett nem feltétlenül rossz, kissé a reneszánsz mestereinek anatómiai tanulmányrajzait idézi, de a film egyben inkább egy rossz horrorfilmre hajaz. Driver ugyanis versenyt fut a lóval, ami megint és nyilván realitás, hiszen egy ilyen kidolgozott test, amire Driver fejét ráragasztották a forgatás kedvéért, képes felvenni a futóversenyt a lóval.
Ezek után berohannak a tengerbe (megint víz, kölnivíz, értem), és közös úszás. A végén egymássá válik a két entitás, és a homályban talán Adam Driver, a kentaur ácsorog a tengerparton egyedül, futó- és úszóversenyző társ nélkül.
Értem, hogy az út oda vezet, hogy megtaláljuk önmagunkat, de ne már így legyen elmesélve, mert egyrészt unalmas, másrészt butaság. Az ember abban találja meg magát, hogy keresi, nem abban, hogy megtalálja. Azt úgy hívják, hogy halál. Kentaurok esetében: elpatkolás.
Az igazi legalja pedig nem más, mint Johnny Depp, az álvagányság szobra. Az általa képviselt túltolt dendizmus eleve problémás. Egy férfi nem karácsonyfa, nem aggatja magára az összes cuccot, amit a gardróbban talált. Ez a túltolt dendizmus üt át ezen a filmen is, amely már egy sokadik a sok egyforma Dior-film közül Depp bűnlajstromán.
Oké, most nincs tengerünk, de van sivatagunk vagy prérink, mindegy is, meg farkasunk (ló helyett). Egy halom gitárerősítővel a háttérben. Miért nem elég egy?
Mert az egy az kevés, mondhatná a film art directora, de nem mondja, mert valószínűleg ez maga Johnny Depp lehetett. Egyszerűen sok a hangfal. Tök feleslegesen. És jön ez a gitározás, ami elsőfokú égési sérülést idéz elő a másodlagos szégyenérzet kategóriában. A Wild Thing riffjét kétszer lejátszani, hát az komoly teljesítmény. Mindezt egy Bigsby karos Gibson Les Paulon meg ugyanannak a stílustalanságnak a folytatása, ami erre a szerencsétlenné visszafejlődött, bírósági hajhúzogatásban kiteljesedő entitás jellemzője. Egy Bigsby tremolókaros Les Paul ugyanis pont ugyanaz, mint egy kétajtós kabrió Rolls-Royce. Nem kell a Les Paulra semmilyen kar, a Rolls Royce-ba viszont kizárólag a hátsó ülésre szállsz be, ha te vagy a tulaj. És nem húzogatod le a tetőt, mert ha napozni akarsz, nem a Rollsba ülsz be.
Történet? A gitározás után Depp nekiindul a pusztának az őt hallgató farkasokkal, és valami szózatszösszenetben megfogalmazza a tanulságot: a vadonban félelem nélkül, emberien. Jelentsen ez mindegy is, mit.
A márkabirtokosok hübrisze taszítja jelentéktelenségbe ezeket a márkákat. Mert oké, Depp megcsinálja a YouTube-on ezzel a videóval a kilencvenmilliót, de a hír mindig az, hogy Depp, Driver, Kravitz és a márka eltörpül az egész sztori mellett. Mert nincs sztori. Csak ez a demonstráció, hogy helló, megvettük ikszet meg ipszilont. Ezeknek a testimonialnak nevezett reklámfilmeknek, amelyben egy híres ember áll egy márka mellé, általában az a veszélyük, hogy a márka eltörpül mellettük.
Ezért is kell történetet mesélni. Mert a híres ember is „csak” egy szereplő, akinek játszania kell. Az kevés, ha odaállítják. Aki emlékszik Michael J. Fox híres, klasszikussá vált reklámjára – amit magyarul is leforgattak Dobó Katával –, az tudja, hogy ott volt történet, és volt márka. „Helló, Kata vagyok. Van egy Pepsid?”.
(Borítókép: YouTube / SAUVAGE, THE NEW ELIXIR)