A nagymamája lopatta el a kocsit vele. Sőt, a nagyi meg a mikroközösség együtt, amiben él. Rákényszerült. És az is lehet, hogy egy autótolvaj eleve azzal indul neki az életnek, hogy „én leszek az, aki a világ összes autóját ellopom és az összes tulajdonosnak szomorúságot okozok?”
Nem nagyon, és én sem szoktam ezen agyalni. Pedig nem rossz játék. Az a busz, aminek hatalmas csápjai vannak, valószínűleg nem egy óriásira nőtt csótány, hanem csak egy trolibusz. Ha tudjuk valakiről, hogy autótolvaj volt, ezért börtönbe került és már kiszabadult, akkor őt azonosítani fogjuk az autótolvajokkal, annak ellenére, hogy már leülte a rá kiszabott büntetést. „Hű, így néz ki egy autótolvaj”, gondoljuk, és beég. Róla már mindig azt fogjuk gondolni, hogy egy óriásira nőtt csótány, pedig ő is csak egy trolibusz.
Gyönyörű előítéletünk ez: a büntetett előéletű embert bűnösnek látjuk, és hiába töltötte le a büntetését, ő már örökre az az autótolvaj marad, aki egyszer volt. Nem igazán lehetnek büszkék a saját és közös megérzésünkre, hiszen racionális síkon ezt már rendezte vele a társadalom, az elkövetett bűn meg lett büntetve, le lett töltve, mindenki mehet a dolgára. És mégsem.
De előítéleteink vannak. És mindig is lesznek. Sosem leszünk előítéletmentesek, a leszármazottaink sem, és a leszármazottaink leszármazottai sem. Egyszerűen az előítélet egy kompetencia, aminek nincs általánosságban előjele. Az autótolvajjal szemben persze negatív, de el kell fogadjuk, hogy ez van. Fel kell ismernünk, és le kell győznünk. Meg kell szólítanunk a volt autótolvajt, meg kell hívnunk egy italra, és érdemes elbeszélgetni vele, hogy ki is ő valójában. Mert a bizalomra neki és nekünk is egyformán szükségünk van.
Szóval nem szégyen az előítélet, de jó folyamatosan tükörbe nézni, és gyakorolni a felismerését.
A trolibusz esetében hasznát vesszük, a volt autótolvaj esetében pedig csak a kárát látjuk, ha nem tudunk felemelkedni rajta, és emberi módon kezelni a helyzetet – úgy, ahogy fordított esetben nekünk is jól esne. Ahogy O. Henry A visszaeső bűnös című novellájában a rendőr, aki a lelepleződött kasszafúrót hagyja futni.
A reklám egyre többet beszél arról, hogy a közösségi együttlétünk milyen buktatókat rejt. A márkák ma már többről beszélnek, mint egy-egy termékről: a közös értékeinkhez akarnak viszonyulni valamilyen formában. Itt azonban egy olyan hirdető meséjét láthatjuk, akinek a börtönből szabadultakkal dolga is van: a film végén kiderül, hogy rengeteg büntetett előéletűnek segítettek visszakerülni az élet fenntartható kerékvágásába.
Az O. Henry-novella nem véletlenül jutott az eszembe: ezt a történetet akár az idézett novellának az újrafeldolgozásaként is nézhetjük. Egy olyan mítoszról van szó, ami hasonlóan például Odipusz mítoszáról, figyelmeztet egy emberi sajátosságunkra azért, hogy ne feledkezzünk meg róla. Levetkőzni, ettől megszabadulni nem tudunk, de jobban használni, és megkímélni másokat a használatából eredő károkozástól viszont képesek lehetünk.
A történet röviden egy autótolvajról szól, aki kiszabadul a börtönből, az apja már halott, a gyerekét nem láthatja az anya féltő tiltakozása miatt, munkát alig kap, kilátástalan az élete. A keretes történet egy autófeltöréssel kezdődik, majd álomként is megjelenik a történet közepe felé. Az egész film elég hosszú, több mint hat perc, de mozifilmes vizualitással, hanggal és atmoszférával dolgozik. Már-már szociohorrorba fordulunk, és várjuk, hogy mikor jutunk el a mélypontig, az autó feltöréséig, ahová el is jutunk, egy teljesen más végkifejlettel, mint amire számítottunk.
Ma már egyre többen írnak arról, hogy az ember alapvetően nem születik a gonoszságra, nem képes rá, és a cselekedetei, még ha gonoszságként értelmezi a környezete, egy olyan releváns morál és észszerűség következményei, amik beláthatóak és elfogadhatóak. Ez a film ehhez a gondolathoz is hozzátesz és képes történetmeséléssel és a vizuálisan megfogalmazni ugyanezt.
(Borítókép: YouTube / Second Chance)