Ha valaki retteg a családi karácsonyoktól, akkor biztos ismerős ez a mintázat:

• apa nyavalyog a világ dolgain;
• anya folyamatosan a hajadra tesz megjegyzéseket, és számonkéri rajtad, hogy miért nincs még gyereked, vagy miért van annyi gyereked; és egyáltalán ezek a gyerekek milyen neveletlenek, igazán megtaníthatnád őket a tiszteletre;
• a nagyi folyamatosan arról beszél, hogy milyen volt régen, de mindig ugyanazt a történetet meséli;
• a nagypapa meg lerajzolja neked a temető térképét az összes ismerősével, akik már rég meghaltak – ahogy azt minden évben megteszi.

Amikor egy márka képes görbe tükröt tartani a karácsonynak, és nem feltétlenül a nézői könnyekre törekszik, hanem azokra a rejtett sajátosságokra, amelyek mégiscsak ott vannak mindenkiben, csak kevesen mernek róla beszélni, az már fél siker.

Bevásárlóközpontba se kell menni

Emberek vagyunk, tele ambivalens érzésekkel, mert ugyan el tudjuk képzelni a tökéletes és idilli karácsonyt, és rengeteget készülünk rá, a vége mégis egy gyötrelmes családi háború és béke, ahol a többpólusú, hirtelen kitörő konfliktusok váltják egymást az unásig ismert szokásos monológokkal, amelyek semmi másról nem szólnak, csak arról, hogy kielégítsük előadójának figyelemigényét.

A Bluewater filmje tökéletesen modellezi ezt a helyzetet: tök mindegy, hogy teljesen értelmetlen, amit a rokonok beszélgetésnek álcázva maguknak dünnyögnek, mert nem a figyelemről és az együttlétről szól, hanem a személyes, rossz ventillációjukról, amivel csak fárasztanak, és hiába is biztatnád őket, soha nem fognak meghallani, mert csak magukat hallják.

Erre nincs is jobb megoldás, mint a meglepetés: ajándékozd őket meg úgy, hogy lefagyjanak, neked is jó, mert bekussolnak, és nekik is, mert végre elterelted a figyelmüket a saját mantrájukról.

Nincs jobb ötlet ennél, hogy megúszd a karácsonyi rokonkatasztrófát.

(Borítókép: Landsec – Speechless / YouTube)