Lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni, vagyis majonézbe, ez itt a kérdés. A Hellmann's szerint igen, ám ezzel nem biztos, hogy jó döntést hoztak, még akkor sem, ha a reklámfilmhez Meg Ryant kérték fel.
Nagyon-nagyon régen volt egy cuki romantikus film, ami arról szólt, hogy hogyan fordul át egy férfi-nő kapcsolat a barátságból szerelembe. A Harry és Sally című filmet 1989-ben mutatták be, Meg Ryan, Billy Cyrstal, tök jó kis film volt. Akkor. A maga idejében. Azaz régen.
Volt benne egy éttermi jelenet, ahol a két főszereplő azt beszélte át, hogy vajon a nők mennyire tudják eljátszani az orgazmust. És persze Sallynek lett igaza, hiszen az étterem kellős közepén produkált egy orgazmust, evés közben, mire a teljes kajálda hirtelen elvesztette a fonalat, hogy vajon melyik téridő-kontinuumba tart éppen, és hogy az ebédjét fogyasztja,
vagy a zárt osztályon most múlt el az utolsó bogyó hatása.
Na, mindegy, elég az hozzá, hogy a végén egy középkorú nő, a fiatal Meg Ryan orgazmusán fellelkesülve ugyanazt kéri a pincértől, amit Sally evet.
Értem én ezt a nosztalgiafaktort, de nekem ez az egész csak nem akar összeállni sehogy se.
Azt gondolom, hogy simán. A biztonsági elég hamar ki fog dobni, de az embereket nem annyira fogja érdekelni, hogy valami elmeháborodott kurjongat. Naponta többször találkozunk ilyen esettel, és hozzá vagyunk már szokva ahhoz, hogy embertársaink időnként eltévesztik a fényt az alagút végén.
Jól sem áll, és rosszul sem áll. Az egész tök semmilyen. 1989-ben egy kapcsolat bujkált az egészben, a nézők epedezve várták, hogy a két szereplő mikor jön végre össze, miközben a két hülye az étteremben faarccal társalog és étkezik... Most viszont a két színész elvállalta a reklámot, amiben újraforgatják a jelenetet. Sótlan.
Az van, hogy nem ízlik neki a szendvics. Mókol vele valamit, vágunk közelire, és tulajdonképpen egy üres, aszott kenyérszeletre trutymákolja rá a majonézt. Na, ettől az egésztől nekem eltűnik a nyálam: mert elképzelem, hogy a száraz kenyeret csak majonézzel lehet valamennyire elrághatóvá varázsolni, de a végére még így is vattássá szárad a szám, annyi nyál kell az egész cucc feldolgozásához. Szóval erre a szendvicsre itt is csak eljátszani lehet az orgazmust.
Igen, itt rúgtak Hellmannék egy jókora kapufát. A logikus az lenne ugyanis, ha Meg Ryannek valós lenne az orgazmusa, de az eredeti film szerint, amit most újrajátszanak, nem az. A szárazkenyér-elmélet szerint is hamisnak kell lennie az orgazmusnak, hiszen az egész szendvics tipikus amerikai deli-szendó, ami jól néz ki de rettenetesen száraz és ízetlen.
Az, mondjuk, elég vicces, hogy a vége képbe Sidney Sweeney-t ültették, hogy kikérje ugyanazt, amit Meg Ryan evett.
Nem szeretném hosszan fejtegetni, de semmiképpen sem szerencsés orgazmussal hirdetni a majonézt, tekintettel arra, hogy a „majonézes virslitől” kezdve nagyon sok olyan univerzális toposz él a kultúránkban, amiben a majonéznek konkrét, és a majonéztől teljesen eltérő jelentése van.
(Borítókép: YouTube / When Sally Met Hellmann's - Big Game :60)