Március 21. a Down-szindrómások világnapja, de ebből az alkalomból, ha lehet kérni, ahelyett, hogy kórusban elkezdenénk sajnálkozni meg fogat szívni, inkább tekintsük meg az alábbi reklámfilmet, és töprengjünk el röviden arról, hogy mit tanulhatunk mi tőlük.
Mit hoznak a Down-szindrómások ebbe a világba, amiből mi is erőt, inspirációt és tapasztalatot meríthetnénk?
Az emberek többsége állítólag azt szereti, ha helyette, a feje felett döntenek. Sok marketinges iskola is egyetért ezzel, a politikai, gyermeknevelési, pszichológiai, építészeti iskolákról már ne is beszéljünk. Így aztán kialakul egy általános atyáskodó attitűd, ami átjárja az egész társadalmat – a családoktól kezdve az intézményeken keresztül a mikroközösségek együttélési stratégiájáig, közlekedésig, szórakozási formákig.
A lényeg, hogy megmondják, nekünk mi a jó, mi meg megpróbáljuk felfedezni azt, hogy azt a valamit, aminek nekünk jónak kellene lennie, hogyan is lehetne egyáltalán élvezni.
Olyan ez, mint a finomfőzelék: alapvetően rossz, de mivel jónak kell lennie, valahogy meg kellett tanulnunk élvezni.
A kör ezzel be is zárult. A társadalom egésze azt a kulturális mintázatot sugározza, hogy te magad egyedül kevés vagy eldönteni azt, mi a jó neked. Ehhez mindig segítségre van szükséged, még felnőttként is: anyádéra, a főnökére, a körzeti orvoséra, a kollégádéra, a barátokéra, a tesódéra, csak legyen pár ember, aki megerősít abban, amit gondolok vagy érzek, hogy kellően biztonságban érezzem magam azzal, amit dönteni szeretnék.
És ha nincs meg a többségi támogatás, akkor megyünk az árral, és úgy gondoljuk, hogy az egész életünkért, sorsunkért, sikereinkért − de leginkább a kudarcainkért − mindig valaki más a felelős, aki vagy akik rávettek minket arra, hogy máshogy döntsünk, mint ahogy szeretnénk.
Na, ezzel a Down-szindrómások is valószínűleg így vannak, csak még sokkal jobban így. És mi, akik ezerszer szembesülve ezzel a rettenettel, előbb-utóbb dönthetünk úgy, hogy kinőjük ezt az egészet, és önállóan, csak saját magunkban bízva hozunk döntéseket és irányítjuk az életünket, inspirációt kaphatunk azoktól a Down-szindrómásoktól, akik végigjárják ugyanezt az utat a saját autonómiájukig.
Csak az ő útjuk ezerszer nehezebb lehetett a mienknél.
A musical műfajában az a jó, hogy amikor a konfliktushoz érkezünk, és a főszereplők üvöltözni kezdenek, akkor a musicalben énekelnek. A CoorDown reklámfilmje rögtön belevág az üvöltözésbe, és a főszereplő lány elképesztő cukin tolja az „I want to be where the decisions made” tételmondatot azzal kapcsolatban, hogy a szülei akarják megmondani neki, hogy mit vegyen fel egy rokon esküvőjére.
Azért ezen minden felnőtt ember kiborulna eléggé hamar, és beállna a betonrepesztő üvöltözés.
De itt, szerencsére, musicalben maradunk, és szépen végigvesszük az algoritmus többi elemét, a kerekesszékes-kirekesztő lépcsőt, a vakhergelő érintőképernyős információs táblát, a süketgyilkos tűzjelző csengőt és az összes többi problémát.
Végül a főszereplő Down-szindrómás lány maga választja ki a ruháját, ami igazság szerint tényleg a legjobb választás a három közül. Persze, értjük, hogy a fogyatékossággal élőket be kell vonni az őket érintő döntésekbe. De az egész film mintha nem is kizárólag a fogyatékossággal élőkről szólna, hanem mindannyiunkról, minden egyes emberről, akár fogyatékos, akár nem.
(Borítókép: CoorDown / YouTube / NO DECISION WITHOUT US | World Down Syndrome Day 2025)