A Művészetek Palotájában kedden este Lovasi András-koncert volt. A kicsit melodramatikus 22 év dalai címmel összegzett, mint Zorán, de hát minden korosztálynak megvan a saját énekes-dalszerzője, az enyémnek ő, másnak Morrissey, Leonard Cohen vagy Cseh Tamás. Lovasi az egyik legérdekesebb, megfejtésre váró kulturális termék: látszólag semmi változás, fejlődés nincsen a pályáján: jó/jobb dalokat ír erősebb szövegekkel, kiállnak, eljátsszák, hol hárman, hol öten, hol még többen, hol Kispál, hol Kiscsillag néven, szinte mindegy.

Fejlődés nincs, mert az nem számít, hogy több akkordot tud lefogni, vagy hogy már nemcsak basszusgitáron játszik. Az számít, hogy például 20 év alatt sikerült úgy meghatároznia/hazavágnia/befolyásolnia a hazai zeneipart, hogy Tövisházi Ambrus a Narancsban vagy Ponikló Imre a Quarton magyarázkodhatnak saját dalszövegeik miatt. És akkor még nem beszéltünk az olyan epigonokról, mint a Kaukázus vagy a 30Y. Az más kérdés, hogy Lovasi a saját szövegeit többször eltévesztette, ami nála a szerethető imidzs része, mondhatni kötelező elem, mert szövegrontás kell, ahogy önfikázás is.

A Kispál és a Borz évek óta egy helyben áll, senki nem tudja, mi lesz vele, hiszen még mindig sikeres, csak a megújulás lehetőségei nem látszanak benne, főleg, hogy Lovasi a Kiscsillaggal egyfelől visszanyúlt a Kispál kezdetéhez (Ózdi Rezső és Brautigam Gábor), másfelől megújult benne, ráadásul statisztikai adatokkal kimutathatóan más kedvvel játszik Leskovics Gáborékkal, sőt a Csík zenekarba és a Budapest Bárba is erősebben vetette bele magát.

A lényeg: 2001-ben jelent meg a Bandi a hegyről, Lovasi első szólóalbuma, és a legjobb, amihez köze volt, amiben szövegírás, dalfaragás és szívhez szólás tekintetében megvalósította mindazt, amit egy énekes-dalszerzőnek kell. Mégsem követte folytatás ezt a kísérletet, pedig az egyre több projektet látva úgy tűnik, érdemes lenne. Erre kellene talán mennie, kiihozni önmagából mindent. A Müpa-beli önálló Lovasi-est ezért lehet jelzésértékű, még ha arról is van csak szó, hogy márciusban felhívta a koncertszervező, hogy idén akarnak-e csendes ülős Kispált, de a Kispál nem akart, így mondta a Lovasi, hogy "majd lesz valami Lovasi izé".

Szép gesztusként a Mire megtanultam a leckét című dallal indít a Bandi a hegyről albumról, mert ez összerántja az átmenetiségről, kiöregedésről szóló gondolatokat, persze szomorúan, ironikusan. Négy számot kapunk a szólóalbumról az elején (az előző mellett a Vedd fel a szép ruhád, Napos barackos, Csend és zaj), mindegyik személyesebb a Kispál- és Kiscsillag-daloknál. A 22 év dalaiból valahogy a kevesebbett játszott dalokat kapta elő, így volt az Égbolt zár, a Szívrablás, a Keringő, a Rezervátom, az Egy fiú ágyában vagy a Kicsi csillag, és még a Nem érdekel is. A Lefekszem a hóba című ismert dalt reggae-s, bolondozós popként adták elő, a Menjél messzebb című számot sokáig a dobos énekelte. Egyszer tényleg végig kell menni a szövegelemzéseken, mert a Müpában a klubkoncertekkel ellentétben a szöveg mindig jól érthető, így minden betoldás, tévesztés kijött, nem hiába magyarázkodott az énekes a Keringő első versszakának tévesztésénél. Ezek a szövegek meg tényleg jók.

A 140 perces koncerten nagyobb blokkot kapott a Kiscsillag is, bár rendesen áthangszerelve egyes dalokat, mint a Fekete mosót, ami Dióssy Ákos zongorájával igazán drámai lett, ahogy a Péterfy Bori által lendületesen előadott Pénz miatt most szorongós volt, de ment a Nehézbörtönsúlyzó, a Menetszél és az Örökké szívembe zártalak is.

Lovasi intézmény lett, amit tudtam, de idén akkor szembesültem vele, amikor Orfűn mindegyik színpadon fellépett valamelyik projektjével, vagy amikor a Heti Válasz elejére csalták. Csak az LMP-s listahelyet nem lehet megérteni. Évek óta próbálja megmenteni a Kispál és a Borzot, miközben mindenféle lehetőséget kipróbál, hogy a rengeteg kreatív energiáját kihasználja, ezernyi projektet görget, de soha nem lesz szerencsére Kovács Ákos és Zorán tisztes alternatívája, mert nem veszi komolyan magát, és a mindenből annyira hiányzó önirónia így lesz sikerének titka.

A koncert legszebb pontja a második ráadás volt, a taps közben néhányan már elindultak kifelé, Lovasi kijött Szabó Attila prímással elénekelni az Apa övének csatját, a dalt az apa-fiú tárgyi emlékbe sűrített viszonyáról, miközben a különböző zenekarok szinte apaalakja mögé szórakozottan felsorakozott az esten játszó összes zenész, a mellkasukra, hasukra kötött övvel. A maga giccsességében volt megható a gesztus, ahogy álltak a hátrafelé tekintgető énekes mögött. Aki semmit nem értett ebből, de a lényeget érezte.