Ahogy meglátom a ki tudja, hova vezető ajtón a Bühne feliratot, lázba jövök: hónapok óta nemhogy színpadot, színházat se láttam. Így vannak ezzel a Recirquel társulat művészei is, bár ők derekasan végigpróbálták a pandémiás időket. Azt mondják ugyanis, hogy egy táncos egyetlen napra nem állhat le, és ez duplán igaz az artistára. Az ő testükön olyan deformációk keletkeznek, melyek a folyamatos tréning megszakításával megszűnnek, viszont ezek a deformációk kellenek ahhoz, hogy a test a hihetetlen erőnlétet igénylő számokat, különleges mozgásokat megvalósítsa.

Persze lélekben nyilván más úgy tréningezni, hogy csak magunknak és a négy falnak csináljuk, és más úgy, hogy mi nyitjuk újra a szezont a régió legrangosabb művészeti központjában, a Sankt Pölten-i Festspielhausban.

Próbálok szerényen meghúzódni az első kulisszában. Koromsötét van, csoda, hogy nem botlom el. A táncosokat, különösen Wittmann Csillát így is zavarom az ugrásában. El is kell oldalognom onnan, az ugrás ugyanis olyan koncentrációt igényel, hogy semmiféle szokatlan jelenség, személy, bárminemű zavaró délibáb nem lehet a látótérben. A siker így is másodperceken és centiken múlik: két fiú összefogott karjaiból fel tud-e ugrani, majd megérkezni és újabb kezekbe tapadni, végül ugyanezt kolléganőjével egyszerre, onnan ide, innen oda. Félelmetes.

De mindezt már szemből, a nézőtér első sorából nézem, ahogy azt is, ahogy az egyik artista arra kéri a világosítót, aki persze nem a színház, hanem a társulat munkatársa, hogy kicsit vegyen le a hátsó sor fényéből, mert zavarja a szemet. A Recirquel tizenegy artistájával és táncosával ugyanis a műszak is utazik, a produkció olyan speciális beállításokat, szakértelmet követel, hogy sem egy fényt, sem egy gurtnit, sem egy kötélbiztosítást nem bízhatnak másra, sem a véletlenre.

A piramis próbája következik, három szint, a tetején egyetlen művésznő, aki a végén egy lábon áll az alatta álló artista vállán. És akkor még csak néhány pillanatot kapok el az utolsó próbából, mert jön Vági Bence, a társulat vezetője, koreográfusa és rendezője, hogy megkíséreljük szavakba foglalni a színpadi történéseket.

Ez a legnehezebb. Amikor elkezdünk dolgozni Szirtes Edina Mókussal, a zeneszerzővel. Most legalábbis ez volt, a Solus Amor esetében, hogy miként tudunk beszélni a szeretetről. Ő a zenével, én a tánccal. Arra jutottunk, hogy a zenei mise tételeit megtartva szeretetmisét hozunk létre. Itt is tételek vannak, ezek mesélik el, hogyan érkeznek a lelkek a mindenségből és mi lesz velük itt, a földi létben. Ehhez igazodik szervesen a zene. Egyfelől van a hegedű. Másfelől a világzene, hiszen ez az egész téma globális, mindannyiunkat érint. Harmadrészt szerettünk volna a magyarságunkhoz kapcsolódni, valahogyan arra utaIni. És van az egészben egy balkáni vonulat is, ami jellemző Mókus zenéjére.

Vági Bence nem kevesebbel dicsekedhet, mint hogy egy teljesen új műfajt, a cirque danse műfaját hozta létre és honosította meg. Artisták és kortárs táncosok minden fegyvertára kell ahhoz, hogy ez a végtelenül látványos, akrobatikus elemeket tartalmazó műfaj bár kunsztjaival is lenyűgöz, mégis túlmenjen a mozdulatok kivételességén és nagyszerűségén, a lélegzetelállító számok tánccá nemesüljenek. Lélek és a szellem fizikai megtestesülésévé, melynek során arra teszünk kísérletet, hogy önmagunkhoz kerüljünk közelebb.

De a Recirquel esetében ez már nem kísérlet, ez már maga a megtalált műfaj, mely nemcsak nálunk, de a világban is egyedülálló. A honnan jöttünk, hová tartunk, kik vagyunk, hogy találunk egymásra, hogyan viszonyulunk környezetünkhöz, és végül mivé válunk kérdését a világon mindenütt szomjazzák. És ezt a keresést, ezt a választ a társulat viszi is Németországba, Ausztriába, Angliába, Izraelbe, Franciaországba vagy épp New Yorkba, ahol állva tapsol a közönség és kolumnás kritika jelenik meg a The New York Timesban.

Testükből élnek, vigyáznak rá

Bence már nem táncol több mint egy évtizede, egy sérülés miatt. Mégis önmagát, az útját a liverpooli Institute of Performing Arts, Belgium és néhány magyarországi társulat után itt találta meg, a Recirquelt megalapítva, mely egy 2012-es Sziget-produkció után indult útjára. Még a nevét is az ott hirtelen beírt névről kapta, aztán rajta ragadt. Azóta számos előadás jött létre az új cirkusz műfaján belül, állandó játszóhelyük azonnal a MÜPA lett, s valamit tudhatnak,

Normális időkben évente mintegy 250 előadásuk van, ebből mintegy 150 külföldön, és ahogyan Vági Bence mondja, az egyik produkciónál, a Kristálynál már akkor elkeltek a jegyek, amikor egy hang nem volt még meg belőle. Ez már valami, azt mutatja, olyan label jött létre, ami bármi újat hozhat, tudjuk, nem fogunk csalódni benne.

Bence nagy lelkesedéssel beszél a csapatról, és amikor azt kérdezem, nem irigyli-e néha őket, akik bár az ő koreográfiát tolmácsolják, de a színpadon vannak, azt mondja, egyáltalán nem:

Nem is tudnék elképzelni nagyobb örömöt, mint hogy ők megvalósítják azt, amit én megálmodtam.

Horváth Zitáról, a társulat egyik táncosáról, aki időközben már az artistaságnak is sok elemét kitanulta, olyan szuperlatívuszokban beszél – ő ma a kortárs táncszcéna egyik legkiemelkedőbb alakja –, hogy nem tehetem meg, hogy ne keressem fel az öltözőben, miután már a nézőtérről beleszédültem a levegőben történő ugrásaiba.

Zita 33 éves, és már Egerben is táncolt a Badora Társulattal. Arról faggatom, meddig lehet ezt csinálni. Meddig lehet a testből a maximumot kifacsarni. Nagyon sok múlik a genetikán, és nem mond kort, mert ezt valóban nem lehet pontosan meghatározni. Zita tánctól függetlenül is odafigyel a táplálkozásra, hiszen a testéből él, abból dolgozik, vigyázni kell rá. Őt is, mint mindenkit, Ócsai Erzsébet, Böbe, az artistamester tanította, hiszen a kortárs tánc világából jött, a levegős és akrobatikus elemeket a társulattal tanulta meg pluszban.

Az öltözőben Böbe is itt van, ő az, aki a próba alatt be-beszól a művészeknek, mit hogyan csináljanak még jobban, mire figyeljenek, a színpad hátteréből irányítja a mozdulatokat. Böbe maga is artista volt, ahogyan a szülei is, öccsével volt egy híres rúddobó akrobatikus száma. Illetve az Artistaképzőn volt igazgatóhelyettes, és sok-sok artista mestere, tanára.

Például Illés Renátó is, aki a Solus Amornak már nemcsak táncos artistája, de a levegős részek koreográfusa is, aki most duplán izgul, mert az őszi premier számára a lábtörése miatt elmaradt. A rendkívül összetett tissu produkció, amire készül, eddigi legnehezebb szólója.

Én mindig lélekből táncolok, de most ennél a számnál ezt egy picit hátrébb kell tolnom, ugyanis a produkció gyakorlati kivitelezése olyan koncentrációt igényel – az anyaggal bármi történhet, bármi balesetveszélyes –, hogy most az odafigyelést kell előtérbe helyeznem.

Renátó büszkén meséli, ő volt az az Artistaképzőn, aki egyszerre három szakra járt, handstand (kézenállás), tissu és röhnrad, amit germán wheelnek is neveznek. Utóbbi egyfajta óriáskerék, az abban végzett gyakorlatokról van szó. Ő tehát artista, aki a táncos vonalon erősíti magát, például Zita segít neki, vagy a fiúk közül Zsíros Gábor, akivel a korábbi sikerdarabot, a Non Solust is együtt táncolták. (Egy artista, egy táncos. Két test, egy lélek találkozása.)

Hagyom is magára, érzem, hogy nagyon készül az előadásra. Hát óra, a fiúk az öltözőben már nagyban sminkelnek, innentől lassan már nem ildomos zavarni. Teszek még egy kört a szemerkélő szent pöltényi esőben, egy osztrák kisvárosban hat után minden zárva, a teraszélet és a borozás viszont élénk. Hétre vissza a színházba, bele akarok szagolni a közönségbe.

Színpadon a lényt nemző ősállat

A nagyérdemű minden színben tobzódik. A tágas, üvegszerkezetes foyer-ban elegánsra, tornacipősen lazára és művészire vett fazonok éppúgy megtalálhatóak, kortárs táncprodukciónál nincs dress code, a lényeg, hogy mindenki magát adja. A hamarabb érkezők a büféasztaloknál koccintanak, jobbára könnyű fehérborral. Ez itt szokás, de van is mit ünnepelni. Megnyílik a kényszeredetten késő tavaszira vett szezon a progresszív tánc- és zenei produkcióiról híres, rangos regionális művészeti központban. A Solus Amor méltó kezdet.

A nézőtér is mintha jelmezbe öltözött volna, a fekete-bézs csíkos székek minden harmadika fekete lepelbe burkolózott, ezek a kimaradó járványszékek, és persze maszkban vagyunk mindannyian. (A Covid-tesztemet is ellenőrizték belépéskor akkurátusan.) A tapintható izgalom és a morajlás nyilván a kiéhezettségnek is szól, de a foghíjszékek dacára teltház-élményünk van.

Megkezdődik a szeretetmise, valami nagyon különös, igazán se misére, se rekviemre nem hasonlító zenével, inkább egyfajta beavatásélményünk van. Mindjárt egy csodás és kifejező duettel indul a darab, majd a gyönyörű lírai kezdet után dobok és ütőhangszerek veszik át a terepet, máris jön a lányokat lengető, dobáló, levegőben megcsavaró ugrálós rész, aminek a próbáját láttuk két órával korábban.

Majd bejön egy állat, nevezhetjük jegesmedvének, akár dinoszaurusznak, mindegy is. Mitikus, az állatvilágot, a természetet jelképező, talán emberlelkű lény, belülről táncosok mozgatják. Az őslényből előbújik a kicsi, kicsiny csoda születik, ő a Solus Amor állatfigurája, aki még véletlenül sem azért van, hogy a cirkuszi repertoár állatszámát pótolja. Ez az állatka (és az őt nemző ősállat is) a darabban többször előjön, különböző szerepeket tölt be, van, hogy az emberrel küzd, barátkozik, de mindenképp szervesül az előadással és az emberi, illetve kozmikus egymásra találással.

Minden tétel egy különálló entitás, más-más szólistáknak nyújtva önkifejezési lehetőséget. Az egyik legszebb kép a kötéltánc, a balkáni hangulatú, lelket megérintő zene, a táncosnő egyensúlyozása és finom, önmaga határait feszegető tánca az alatta a földön táncoló férfiakkal egyszerre utal a minden lépéséért küzdő művész magányosságára, éggel való kapcsolatára, s arra, hogy a magány mellett azért számíthat a földön táncoló társakra, közösségben van. A művész magányát és közösséghez tartozását egyszerre kifejező koreográfia vízióként is gyönyörű, alul sokan, fönt az egy a kötélen. Az instrumentális zene itt vokálisra vált, az ének, a lírai hang segíti az embert próbáló feladatot végző művészt a semmi fölött a magasban. Ezután egy csodás kettős következik, ezúttal a magasból alálógó kötélen, lírai zongora aláfestéssel, melynek végén a nő leugrik a kötélről, és a férfi elkapja. Ez a szenvedély és a bizalom tánca. A duó két tagja néha olyan képet formál a kötélen, mintha egy madár egyik és másik szárnya volna.

Jönnek a férfiak, különböző szólószerepekben keresik a helyüket az állattal, az élettel való küzdelemben, majd Renátó tissu-szólója, amit már úgy figyelek, hogy én is azt nézem, hogy csak jól tekerje magára, a megfelelő helyeken a bő, függönyszerűen aláhulló anyagot, mely abban lesz segítségére, hogy a kibontásával többszöri fordulattal, olykor a térben vízszintesen is kilengve pördüljön alá a félelmetest súroló látványossággal. Itt nem lehet rontani.

A darab végére komplett teremtéstörténetet kapunk, valamiféle magmából jövünk elő, és oda is térünk vissza, a feszültségek elsimulnak, és beáll egyfajta emelkedett megnyugvásállapot.

Ugyan a cirque danse műfaja cross over, igazi művészetiág-társulás, a zenével együtt még valami megfejthetetlen, kinek-kinek másként megfejthető misztikum és lélekréteg jön hozzá, ami egyszerre nyújt szellemi és spirituális élményt, valamiféle egyesülést a világgal és önmagunkkal.

(Borítókép: Hirling Bálint / Recirquel)