A világszerte legtöbbet játszott német színpadi szerző, a középnemzedékhez tartozó Marius von Mayenburg akár a magyar közelmúltból is megírhatta volna darabját, azt a fajta XX. századi szembenézésdrámát, amely a Horthy-korszaktól a II. világháborún, az ostromon, a Rákosi-érán és a kádári szocializmuson át a rendszerváltásig ível. Csak akkor ahhoz nem németnek, hanem magyarnak kellett volna születnie. Itt élni, itt szívni a levegőt, a mi mindennapjainkat, a mi szorongásainkat futtatni át testén-lelkén, a mi reményeinket és újrakezdéseinket érezni a bőre alatt. Mindazonáltal
A kő, azon túl, hogy német, azon belül is keletnémet szembenézésdráma, lehetne bármilyen közép-európai mű,
sőt azon is túlmegy, egyetemes érvényű. Nem kell sem drezdainak, sem nyolcvanévesnek lenni ahhoz, hogy átéljük az ottani történéseket, történelmi cezúrákat, generációs tragédiákat és talpra állási próbálkozásokat, hiszen születtünk légyen Drezdába, Prágába, Pozsonyba, Budapestre vagy Debrecenbe, pontosan ismerjük a különféle fasisztoid és kommunista diktatúrák kíméletlen váltógazdaságát és az ezek alternálásából kibomló emberi sorsokat.
Mayenburg darabja remekbe szabott dráma, szembenézés, leszámolás, önismeret-lenyomat az idősíkok váltakozásával, a történet, a történelem egyszerre drámai és epikaközeli ábrázolásával. Elsőre nem könnyű értelmezni, nemcsak azért, mert öt dátum (1935, 1945, 1953, 1978, 1993) között ugrálunk ide-oda az időben, hanem főleg azért, mert a szerző szándékosan nem mond ki bizonyos fordulatokat, eseményeket, szándékosan nem fejez be minden történetet, ami nem azt jelenti, hogy a néző fantáziájára bízza a történetek elejét-közepét-végét, csak elhallgatja vagy épp az ellenkezőjüket mondja. Bár elég merész dramaturg Mayenburg, nem vagyok biztos abban, hogy minden nézőnek lejön, melyik képben ki kicsoda, vagy hogy ami hőstettként vagy családi legendaként elő van adva, annak épp az ellenkezője igaz.
Egy ponton már én is azt éreztem, túl sok a fehér lap, amit a nézőnek kéne a történet összerakásával teleírnia, a hazugságokból, elhallgatásokból, családi legendák megteremtéséből, újraírásából egységgé formálnia. De meggyőződésem, az író szándéka nem a nézői kreativitás serkentése vagy előcsalogatása, hanem a kíméletesség, a közép-európai történetmesélés elhallgatásokkal és átírásokkal teli magától értetődő módja, a „nem történhet máshogy” dramaturgiai formába öntése.
A történetnek tulajképp nincs középpontja, vagyis egyszerre szól három családról, hat személyről és három generációról, amelyek, ha időben mind nem is, de térben biztosan drámaian ütköznek. A tér a ház, a Ház nagybetűvel, amely életünk színtere, történeteink kezdő- és végpontja, az otthonunk, persze az idők múltával és a rezsimek letűntével egyetlen ház több családé is, amelyet a távozók és a helyükre érkezők egyszerre érezhetnek magukénak. És éreznek is,
ez a konfliktus alfája és ómegája, a ház, ahol felnőttünk, amelyről álmodoztunk és ahová beköltöztünk,
ahol szerelmesek voltunk, ahol az asztal alatt vagy a pincében vártuk ki a bombázásokat, amelynek kertjében elástuk kincseinket vagy amelyet fájdalmasan el kellett hagynunk, pénzzé téve korábbi életünket az üldöztetés, a kivándorlás alkalmával. S ilyenkor áll elő az a történelmi helyzet, hogy mindenki a magáénak érzi, mindenki saját (és a másik) életének mártírja, a másik meg csak betolakodó. De valahol nem betolakodók vagyunk mind így vagy úgy egymás életében?
A Pesti Színház előadása jól megrendezett, jól színre vitt és többnyire hiteles színészi alakításokkal bemutatott változata annak a darabnak, amely egyébként az egész vállalkozás legerősebb faktora. A szerepek jól lettek kiosztva, Nagy-Kálózy Eszter három korban három különböző nőt játszik, Szilágyi Csenge felnőtt anyája és kamasz lánya, az Eszenyi-éra letűntével a Vígbe visszatérő Telekes Péter náci tisztje, a fiatal Antóci Dorottya lázadó, önmagát és sorsát kereső kamaszlánya és Majsai-Nyilas Tünde egykori sértett kisfiúja mind hozzásegítenek Mayenburg darabjának közel hozásában, amit nem is kell közel hozni, hisz itt van az bennünk, minden félrecsúszott nyakkendőnkben és elvétett szavunkban.
A legtalálóbb választás azonban ezúttal Hegyi Barbara, aki bár most nem főszereplő, a menekülést kényszeredetten választó, az új háziasszonnyal finoman barátkozó zsidó polgárnő szerepében emblematikus figurájává válik az előadásnak, a történelmi hitelesség az ő játékán és személyén keresztül a legmegragadhatóbb. Ahogyan a kávéscsészét tartja, ahogyan a fekete, fehér galléros vászonruháját tartással és sorsszerűséggel viseli, ahogyan az ékszereit hordja és amilyen a hanghordozása, annál
kompaktabb és méltóságában tragikusabb már nem tudna lenni az egykor jómódú, finom és elegáns zsidó asszony, aki nem tudja, ha kilép az ajtón, mi fog vele történni.
Az előadás kilencven perc egy felvonásban, ami tulajdonképpen jó döntés, ennyi idő alatt egy teljes emberöltőt lehet felvázolni, és arra is elég, hogy hazugságainkat, amelyek eddig a létünket mozgatták és annak alapszövetét adták, a végső pillanatban leleplezze. Rendezője a zseniális Michal Dočekal, aki közép-európai származását le sem tagadhatná. Rendezése méltó a kortárs német szerző kiváló drámájához, amelynek mélységével, szembenézés-politikájával és sejtető dramaturgiájával csak Spiró György darabjai vetekedhetnek.
(Borítókép: Hegyi Barbara Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház)