A nálunk nem túl ismert, ám annál kiválóbb amerikai szerző, Bess Wohl Válaszfalak című darabja esetében ezúttal nem súlyos társadalmi drámának vagyunk részesei, nem is olyan történelmi vagy egyéni sorstragédiából származó leszámolásnak, szembenézésnek vagy komoly közéleti problémáknak, amilyenekkel a közelmúltban az Orlai Produkció előadásai során többször szembenézhettünk. Ezúttal „pusztán” egy házassági krízisnek, zátonyra futásnak és egy ebből fakadó családi megfeneklésnek lehetünk tanúi, ám ez sem kevésbé drámai. Sőt. Ez ugyanis az „egyedfejlődés” során előbb-utóbb mindenkinél elkövetkezik, így nem tudjuk nem átérezni, netán magunkra vetíteni az egészet, tudván, az élet válságok sorozata, családi válságoké is,
ezért egyetemes Bess Wohl darabja, még akkor is, ha minden egyes effajta krízis egyéni színezetű.
Évtizedek óta házasságban él Bill (Kern András) és Nancy (Hernádi Judit), és persze a nő, ahogy az lenni szokott, eldönti, válás lesz. El akarok válni – ez a darab első mondata, mely egy gondosan előkészített otthoni vacsora közben hangzik el. Persze feltehetnénk a kérdést, miután az összes gyerekünk felnőtt, és önálló életet él, ráadásul úton van az első unoka is: minek ez most már? De változtatni, mozdulni sosem késő, feszegetni, hogy amiben vagyunk, az jó-e, megfelelő-e, meg tudunk-e maradni benne. De nem ám csak úgy tengve-lengve, önmagunk árnyékaként, hanem valódi vágyainkkal, igényeinkkel, szemelyiségünkkel. Valódi önmagunkkal.
Bess Wohl drámája végig nagyszerű dramaturgiával épül, sosem tudjuk, milyen irányba fordul a szitu, és mi lesz a végkifejlete. Olyan vészhelyzetet vázol itt fel a szerző, amiből minden kibomolhat, és mindennek az ellenkezője is. Ha tudnánk, mi lesz a végső vagy akár csak a következő lépés, a darab kiszámítható és unalmas lenne, de itt a családon belül olyan váratlan interakciók, párbeszédek, tisztázások következnek, melyek során jobban felsejlenek a kapcsolati szálak, a múlt kisebb vagy nagyobb momentumai, amik iszonyatos nyomot hagytak mindenkiben, és mindenkiben másképpen.
Mert egy családi felboruláskor mindenféle erők összegződnek, mindenféle drámák az asztalra borulnak, és simán kiderülhet az is,
hogy ami menekülő útvonalnak látszik, az bizony nem más, mint puszta érzetfelhő, érzéki felvillanás,
ami az első megfőzendő húsleves gondolatára egy csapásra szertefoszlik. A gyerekekkel kapcsolatban is számos dologra fény derül, ki miért lett olyan, amilyen, ki milyen sérüléseket hordoz, milyen feldolgoznivalói vannak, miért tart ott, ahol.
Hernádi Judit Nancy, a feleség és az anya szerepében egészen új árnyalatokat hoz ki magából, a szokott ironikus-szarkasztikus-blazírt alapszíneken túl itt most a mélyen érző, ám életét kiüresedettnek találó, önmagát elvesztő feleség csömörét és fájdalmát is felmutatja, Kernnek meg jól áll a mindenbe belefásult, önnön fásultságát is rezignációval megélő férj figurája. Kettősüknek elhisszük, miért csak most derül ki, hogy eddig se így kellett volna működnie, most meg ki tudja, hogyan alakul a jövő.
A darab a szerelem fogalmát is újragondoltatja velünk, mi az, ami az egész együtt – így vagy úgy – leélt életnél több lehet, egyáltalán van-e ilyen, s ha nincs, vannak-e eszközeink, s milyenek a párkapcsolati megrázkódtatás utáni életre. A házastársi dráma családivá alakul, s mivel jó családról van szó, az immáron felnőtt gyerekeket (Nagy Dániel Viktor, Pataki Ferenc, Grisnik Petra – ő a meny) is nagyon komolyan érinti a szüleik válása, illetve válsága, bennük is drámát generál. A homoszexuális partner (Bill – Rohonyi Barnabás) kapcsán pedig kiderül, a kisebbik fiú eltérő nemi identitású, ám nem mássága, hanem kapcsolódni képtelensége, az intimitás megteremtésének lehetetlensége okozza nála a problémát.
A darab számomra egyetlen érthetetlen pontja, hogy erről a másságról egyetlen szó sem esik, nem tudjuk tehát, hogy a szülők tudnak-e róla, vagy annyira sem ismerik saját fiukat, hogy ez világos legyen előttük.
Peremartoni Krisztina nagyon jól hozza a finoman butácskának, kevésbé finoman ostoba libának bátran nevezhető nőt a szomszédból, aki Nancynek nyomába se ér, ám a férfi iránti rajongása, érdeklődése egyetlen pillanatra alternatívát villant a megfeneklett, rutinba fulladó, kibeszéletlen házasságnak. Zseniális az a jelenet minden gazdagságával és árnyalatával, amikor az új barátnő eljön a párhoz, hogy „átvegye”, elvigye az itthon már kiszolgált, elhasznált férjet. A feleség szívélyesen fogadja, maró szarkazmussal érezteti szellemi-erkölcsi fölényét, majd jól elriasztja azzal, hogy az urára bizony főzni kell. Ez azonban nem tetszik az egykor volt, mára komplett idiótává degradálódott recepciósnőnek, aki önnön sálaiba-stóláiba próbálja meg fecsegő ürességét tekergetni, ám hamar lehullik róla a sok türkiz selyemlepel.
Hernádi zseniálisan sokrétű ebben a jelenetben, az ironikustól a szarkasztikusig, a finoman lenézőtől a barátiig tágítja a hangnemet,
érzékelteti a szituáció abszurd mivoltát, ugyanakkor meg is könnyebbül, hogy végre elviszik a „használt bútordarabot”, nyomorúsága okát.
Aztán hogy egy házasság azért tud-e megjavulni, mert ami helyette van vagy lenne, az nem igazi, ócska, talmi, vagy mert ez szembenézésre és megjavításra késztet, már hovatovább filozófiai kérdés, amit mindenki döntsön el maga.
Az előadás vége mindenesetre egy sokatmondó, talán pozitív véget sejtető egymásra nézés, nem több, csak kérdés hangzik el, válasz nem, aztán lemegy a függöny. A választ mindenki adja meg maga, egyáltalán nem egyértelmű, és erősen benne van a jól döntés képtelensége feletti szomorúságérzet.
A Válaszfalakat Szabó Máté rendezte, aki X-edjére bizonyítja, mennyire érti a csíziót, és ezt mennyire át tudja a közönségnek is adni.
(Borítókép: Hernádi Judit és Kern András a Válaszfalak című előadásban. Fotó: Orlai Produkció)