Amikor először láttam a Budaörsi Latinovits Színházban a minden szempontból formabontó Liliomfi fogadósaként, igazából féltettem.

Engem? Miért?

Mert annyira karakteres volt Kányai Zsigmond vicces, elnagyolt figurájában, hogy arra gondoltam: ez a tehetséges, nagy munkabírású, jó humorú, fantasztikus mozgáskultúrájú fiatal művész vajon meg fogja-e találni a helyét a fővárosi színházi világban? Önben is voltak ilyen gondolatok?

Persze, mindig izgatja az embert, főleg pályakezdőként, hogy miképpen fogja megtalálni a helyét. Nyilván tudom, hogy nézek ki, milyen a karakterem, mit jelentek, mire asszociálhatnak rólam. Ezért próbáltam mindig sokszínűségre törekedni, hogy ne csak azt az oldalamat lássák – ami egyébként kényelmes is –, amit a karakteremből adódóan könnyen el tudok játszani, anélkül hogy bármilyen színészi munkát beletettem volna. A különböző próbafolyamatok alatt igyekeztem úgy jelen lenni, hogy minél több színemet meg tudjam mutatni, nehogy belerekedjek egyfajta karakterbe.

Az idős Arany János szerepe már tényleg egészen más volt az először Debrecenben, majd a Pesti Színházban játszott Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadásban.

Az ugyanolyan mérföldkő volt, mint a Liliomfi. Ebben sok oldalamat meg tudom mutatni a humorosabbtól a sokkal mélyebb, többrétegű személyiségig. Meghatározó darab az életemben, örülök, hogy a mai napig megy. Remélem, hogy a fiataloknak is ad legalább annyit ez az előadás, mint nekem, és meg tudja őket is nyitni Arany János felé.

Ha magyartanárok kérdezik tőlem, hova vigyék az osztályukat színházba, ezt szoktam javasolni, és még soha senki nem csalódott.

Ennek örülök.

Azóta viszont az atlétatrikós autószerelőtől a hősszerelmesig széles skálán játszott. A legfoglalkoztatottabb színész most a Vígszínházban: hány darabban szerepel?

A Pestiben és a Vígben összesen tizenkettőben. Minden este játszom.

A debreceni istállóból jött ön is, a híres Ady Endre Gimnázium drámatagozatáról, ahogy fiatal pályatársai közül sokan. Önre is hatással volt az akkor Vidnyánszky Attila vezette debreceni Csokonai Színház?

Az ottani művészek dolgoztak pedagógusként a gimnáziumban, a dráma és a színjátszás alapjait a debreceni színészektől tanultuk meg. De jártunk Budapestre is színházba, a Madáchban, a Vígszínházban is láttunk előadásokat. Ezzel együtt el voltam veszve, amikor Budapestre kerültem a színművészetire, bár megfogtak a gyönyörű polgári épületek. Aztán kinyílt a világ, rádöbbentem, hogy jé, ilyen színház is van, olyan játszóhelyek is léteznek, mennyire széles a paletta.

Már az egyetemen létrejött egy alkotói közösség, ez volt az ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és Kovács Adrián vezette Sztalker Csoport, amely aztán az említett Liliomfival bontott zászlót. Ez védőburkot is jelentett?

Az egyetem első éveiben mindig félelemmel töltött el, hogy mi lesz, ha kikerülök gyakorlatra az osztály melegéből idegen rendezők, idegen színészkollégák közé. Szerencsére ez a baráti csoport majdnem olyan biztonságot adott, mint egy kőszínházi társulat.

A 2015-ös Liliomfi programadó előadásként is felfogható volt: az ifjú teátristák az akkor megosztottsága mélypontjait élő színházi világ arcába vágták, hogy „hagyjatok minket játszani”.

A csoport mindenképp megújító erőt képvisel, amellyel jobban el tudjuk juttatni a mondanivalót a fiatalokhoz. Ez a fiatalos energia élteti ezt a közösséget, ami fontos dolgokat képes közölni a mai fiatalabb generációkkal is.

Ráadásul mindez a mai napig megmaradt, a sztalkeresek bekerültek a kőszínházakba: a vígszínházi Szerelmek városát szintén ifj. Vidnyánszky, Vecsei H. és Kovács Adrián jegyzi.

Az előadás a csoport vezetői által jött létre, való igaz, de rengeteg más előadás is a Sztalker Csoporthoz köthető, aminek én személy szerint is sokat köszönhetek: az Iván, a rettenet a Radnóti Színházban, a III. Richárd és a Woyzeck a Nemzetiben vagy a Félkegyelmű a Vígszínházban. Az Ördögkatlan Fesztiválon is visszatérő meghívottak vagyunk, Törőcsik Mari tiszteletére készítettük például a Míg fekszem kiterítve című előadást.

Miközben neves színházak szavaztak bizalmat a csapatnak, számos válság nehezítette az utat: először is kirobbant a Marton László-ügy, ami érzékenyen érintette azokat a tagokat, akiknek a Vígszínház egykori igazgatója osztályfőnöke, mentora volt. Hogyan élte ezt meg?

Mi a Sztalkerben elsősorban barátok vagyunk, másodsorban pedig egy demokratikusan működő alkotóközösség tagjai. Minden fontos dolgot megbeszélünk, meghallgatjuk egymást. A Marton-ügy nem önmagában létezett, hanem egy nagyon aktuális, nemcsak színházi, hanem szélesebb társadalmi probléma egyik itthoni példája volt. Szerintem fontosabb az, hogy a magyar színházi közösség hogyan élte és éli meg azóta is az ilyen ügyeket.

A következő az SZFE-ügy, hiszen a Vas utcai Színház- és Filmművészeti Egyetem volt az önök alma matere. Ebben egyetértés van önök között?

Csak a saját nevemben szeretnék nyilatkozni. Máté Gábor az osztályfőnököm volt, mesterem és mentorom. Az SZFE modellváltásának következményeit, köztük az ő távozását is nagyon rosszul éltem meg. Szomorúnak és méltatlannak tartom azt, hogy több nagy hatású tanárral együtt távozni kényszerült.

Aztán pedig kénytelen volt távozni a Vígszínház igazgatója, Eszenyi Enikő, aki lehetőséget és állandó otthont adott a fiatal alkotói csapatnak – és ezt is túlélték. A barátság, a munkaszeretet ennél is erősebb volt?

A Vígszínház társulatáról azt tudom elmondani az elmúlt négy év tapasztalata alapján, hogy ez életem egyik legösszetartóbb és legmegtartóbb erejű közössége. És ugyan rendkívül megviselte a társulatot mindegyik ügy, de mindig a munkát tartottuk szem előtt, és azt, hogy kultúrát kell szolgálnunk. E szerint haladunk tovább, mindig megújulunk társulati szinten is, és próbáljuk ezeket a nagy horderejű válságokat átvészelni.

És akkor a Covidról még nem beszéltünk, ezt is bőven a színházi válságok közé sorolhatjuk, ami – Wunderlich József Facebook-bejegyzése nyomán – szintén okozott feszültségeket.

De szerencsére most már kezdünk visszatalálni a nyugodt mederbe, igyekszünk a munkára összpontosítani, és tartani, segíteni egymást.

A szeptemberi Junior Prima Díjat és most a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt is a Szerelmek városa főszerepéért kapta. Mitől olyan kiemelkedő ez az előadás az ön szempontjából?

Izgalmas és sok munkát igényel ez a szerep: a karakterben megtaláltam a tinédzserkori önmagamat, ez volt olyan erős kapaszkodó, amivel meg tudtam fogni a figurát, illetve az, hogy ki tudtam próbálni magam a pantomimban. Ez még inkább felemelt, és olyan ötlethalmazt indított el bennem, ami által megszületett ez a szerep.

A nagy Gatsby, Szerelmek városa, A diktátor – vajon miért kerül ma ennyi film színpadra?

A XXI. században a vizuális élmények, a mozi, a televízió annyira eluralkodott a kultúrában, hogy sokkal többen néznek filmet, mint ahányan például olvasnak. A színházakban is egyre inkább kezd hasonlítani a látványvilág a filmekre, amire a szintén a Sztalker Csoport által jegyzett Woyzeck volt jó példa a Nemzeti Színházban. Ennek a világa sokkal jobban megfog egy fiatalt, mint egy klasszikus látványvilágú előadás. A nézők is egyre monumentálisabb élményekre vágynak.

A lázadás a Liliomfi óta szelídült – ez annak köszönhető, hogy hagyják önöket játszani? A Sztalker Csoport elérte a célját, megújította a magyar színjátszást?

Nem hiszem, hogy ez volt a célunk, de tény, hogy a Sztalker Csoport most szünetel. Az egyeztetés miatt csak nyáron tudnánk összeállni, és az elmúlt két év ilyen szempontból kuka volt. Nagyon sokfelé dolgozunk, filmekben, sorozatokban. Én családalapításra készülök, nyáron volt az esküvőnk, a feleségem, Németh Nikolett a Budaörsi Latinovits Színház dramaturgja: a Liliomfi révén ismerkedtünk meg, szóval az előadás ilyen szempontból is sorsfordító volt. De őrizzük a Sztalker szellemiségét, és remélem, hogy minél hamarabb készülhetünk a visszatérésre.

(Borítókép: Gyöngyösi Zoltán. Fotó: Papajcsik Péter / Index)