Többször sírásközeli helyzetbe kerülök a darab során, és még csak nem is azért, mert számos momentuma, helyzete, fragmentuma olyan nagyon közeli, mintha matériája az én bőrömből állna össze. Nem is azért, mert a korosztályom, a késő harmincasok, negyvenesek lélegzetvétel közelségből ismert problémája ez, nem is probléma, inkább problémahalmaz mindenféle keservesen színes-szagos elemekkel: családi, kapcsolati, jövőképi, munkahelyi, egzisztenciális kudarcokkal, megtorpanásokkal, félresiklásokkal és túlzásokkal, mely túlzások persze a más szegmensek hiányaiból származnak.

De a korosztálytól is el lehet vonatkoztatni, hiszen magányos bármelyik életkorban lehet az ember, és a párkapcsolati nehézségeken, az ismerkedés esetlegességein, az emberek különbözőségén és azok áthidalhatatlan mivoltán túl a Kezdet, David Eldridge angol drámaíró darabja valójában a magányról szól. Arról, hogy az ember nem szeretne választani hivatás és család, munkahely és szerelem, karrier és párkapcsolat között, de ha körbenézünk magunk körül, azt látjuk, bizony helytálló az életvezetési szlogen, hogy életünk három funkciója közül (persze most a százmillió egyebet leszámítva) legfeljebb kettő tud jól működni, a harmadik nem létezik vagy sérül. Ismerünk dolgozó, gyermekét egyedül nevelő, vele közeli viszonyban lévő, ám nőileg magányos anyukát, kiteljesedett anyát, aki boldog feleség, ám legfeljebb titkárnő egy lélektelen gépezetben, és hatalommal bíró, gazdasági tényezőként számon tartott vagy művészileg sikeres, kreatív nőt férjjel, aki évek óta várja a gyermekáldást, pedig az nagy valószínűséggel már nem jön össze. 

Na, ebbe a csoportba tartozik a London elit negyedében, vadonatúj, trendi lakásába hat hete költözött Laura, aki ügyvezető egy cégnél, emberek munkája, állása felett diszponál, ügyfelei vannak, befolyásos és sikeres, de lakásavatóján az első kicsit is szimpatikus, random jelleggel felbukkanó valakit úgy próbálja magához láncolni, ráadásul egy életre, mintha ajtaján nem a paraszt ügyfele haverja, hanem álmai hercege sétált volna be.

Radar nélkül nem megy

Pedig a valóság az, hogy ez a valaki, Danny egy magába zárkózó, sikertelen, szerencsétlen alak egy rosszul fizető állással, aki négy éve nem látta a kislányát, ügyvédre nincs pénze, és 42 évesen az anyjával él egy szerény környéken, ezenkívül pedig a kilencvenéves dadusa a fő kontakt és beszédtéma az életében. Csoda, hogy ebben a helyzetben „nincs karbantartva neki odalent”? És ez a gyönyörű kifejezés egy első találkozáskor hangzik el.

A darab kiindulópontja voltaképp egy banális helyzet: lakásavató után vagyunk, mindenki hazament, akinek haza kellett, és az maradt ott, akit a nő, a házigazda az ottmaradásra magának kiszemelt. Ebből alakulhatna egy helyzet, de nem alakul, a darabnak legalább az első harmada ez a tipródás, hogy Laura mindent megtesz, először finoman, aztán direktebben, hogy legalább egy csókot kiénekeljen Dannyből, aki azonban minden intim helyzetből gyerekesen, idegesítően és a nőre nézve bántóan kifarol. Laura már tálcán kínálja magát, táncol, vonaglik, maga mellé hívja a kanapéra, szinte átöleli, de csak nem.

Nem csoda, ha a csaj is, a néző is kifakad, miért nem megy akkor haza, miért nem hív már egy taxit, miért nem húz már el a vérbe, vagy pedig akkor ne viselkedjen így, csókhelyzetben ne a szemetesszákokat keresse. Danny mégis marad, talán mert még távozni is tehetetlen, talán mert érez valamit a helyzetben, a nő vonzza, ezt meg is mondja neki, de teste-lelke nem aktivizálódik, nem működnek a radarjai. Ezt ismételgeti unásig, hogy neki nem működnek a radarjai. Pedig ide már radar se kell, egyszerűen csak férfinak kéne lenni, ez el is hangzik Laura szájából, majd jönnek a sűrű bocsánatkérések, hisz ilyet azért nem mondunk mégse.

Na most képzeljük el ezt a helyzetet férfiként, ezt a tipródást, ezt az önostorozást, ezt a bizonytalanságot és félelmet − Danny még azt is kimondja, milyen kár, hogy nem online találkoztak, sokkal egyszerűbb lett volna minden −, aminek bele a közepébe hangzik el egy olyan mondat a nő szájából, aminek soha, semmilyen helyzetben, nemhogy egy első találkozáskor, nem lenne szabad elhangoznia:

És ezen a ponton átfordul minden. Eddig egy nőies, finom, bájosan csábító nőt láttunk (ami elsősorban Danis Lídia érdeme, ilyenre formálja kezdetben Laurát), most pedig egy idióta, őszinteségrohamát a másikra terhelő agresszort, s valójában nem értjük, egy ilyen intelligens nő miért gondolja, hogy a szerencsétlen, egyik lábáról a másikra álló, férfiasságában kételkedő, mindössze néhány órája megismert alkalmi partnernek majd jobban kedve lesz a dologhoz, amire kicsit később az a válasz, hogy ő csak őszinte és korrekt akart lenni.

Pont azért, mert kedves neki a férfi, hiszen megtehetné azt is, hogy besétál a közeli spermabankba, de ő nem így szeretné, és még egy kicsit később az is kiderül, hogy ez az őszinteségroham nem a becsületességből és korrektségből, még csak nem is az ostobaságból ered, hanem a végtelen magányból, szorongásból, hogy nem lesz gyerek, és abból a teljesen természetes, szenvedélyes vágyból, 

családban, szerelemben és szeretetben leélt normális, szép, méltó és érzelemdús élettel.

Még ebből az abszurdból is kihozható valami

És mindez ebből a hajnalba nyúló beszélgetésfolyamból nő ki, amelynek minden pontján megingunk, hogy lesz-e ebből valami, vagy pedig ez csak egy totális nonszensz, amire egyik irányból sem lehet rákapcsolódni. Mindkettejük élete önmagában abszurd, így együtt meg hatványozottan, de a hosszú-hosszú magány, az egyedül töltött vasárnapoktól való félelem mindent más fénytörésbe helyez, hogy ha nincs más, hát ebbe a helyzetbe látjuk bele minden eddigi és végső reménységünket, mert már olyan magányosak, megkérgesedtek és lélekben sérültek vagyunk, hogy úgy érezzük, még ebből az abszurdból is kihozható bármi, elég csak vágyakozni, pedig tudjuk, hogy nem, túl nagy és túl áthidalhatatlan a szakadék, amit ezen a ponton már csak a férfi mer kimondani, hogy ő mindezt ennek a nőnek sosem fogja tudni megadni, se ereje, se pénze, se önbizalma és ekkora lelki tartaléka az idillire vázolt élethez.

Amikor Danis Lídia Laurája a magabiztos, mindent kimondó szingliből egy szinte a sírásba fulladó, kiszolgáltatott, normális életre vágyó, egész eddigi életét megkérdőjelező, fájdalomtól összefacsarodott nővé válik, nem tudjuk nem végtelenül megsajnálni, épp annyira, ha nem még jobban, mint a Schmied Zoltán által játszott férfit. Persze aztán Danny is rátesz erre egy lapáttal, amikor kiderül, hogy tulajdonképp ő már rég öngyilkos lett volna, ha nem tudná, hogy az anyja és a dadus tönkremennének bele. Ne fokozzuk tovább, lehet-e ebből valami, elég-e az akarat vagy a hiány és lelki nyomor szimpátiával, vonzódással megfejelve, vagy erre a kérdésre az itt és most nem ad feleletet.

Dicső Dániel a kiváló, nagyon erős és cizellált, csendekkel teli darabot szenzitíven, összetetten, annak minden mélységét kiaknázva rendezte meg, s noha a két sorsra fókuszál, rendezése nyomán

a színészek pedig önmagukban is, és együttesen is olyan mélységekben mozognak, hogy a néző nem tud a két lehetetlen alak mozgatórugóival, félelmeivel nem azonosulni, nem tudja nem felmenteni egyiket is, másikat is szélsőséges viselkedése alól, hiszen egyik is, másik is jelen helyzete és múltja miatt az egyéjszakás kalandra éppúgy alkalmatlan, mint az élethosszig tartó szerelemre. Vágyak és a realitás, álmok és jellem között összezárhatatlan szárú olló feszül.

Külön hála a rendezőnek, hogy Danis Lídiát, ezt a végtelenül érzékeny színésznőt a tatabányai láthatatlanságból felhozta Pestre, Schmied Zoltánt pedig a karakterétől saját bevallása szerint is igen távol álló figurával ajándékozta meg, ami csak jót tett a szerepnek és a kettősnek is. Ketten tökélyre viszik a távolságot jobban fokozni már nem képes két jellemet, amely a különbözőség ellenére valahogyan mégis egymásba akar kapcsolódni.

A Kezdet egy végtelenül szomorú darab saját magunkról és arról, milyen messze vagyunk vágyainktól, micsoda szakadékok tátonganak bennünk, és ehhez még csak lerészegedni se kell.

David Eldridge: Kezdet

Rózsavölgyi Szalon

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)