A kövér embereket nem szeretjük. Tokájuk van, képünkbe tolják a hurkáikat, zsírosat, sokat és egészségtelenül esznek, mit esznek, zabálnak, szénsavasat isznak, és különben se tudják fegyelmezni magukat. Miért nem bírnak lefogyni? Hol itt az önfegyelem? Az esztétikum fensége? A törekvés a változásra? Tolják a popcornt, a pizzát meg a kólát tonna- meg literszámra, és csodálkoznak, hogy nem fogynak le. Ha valaki kicsit molett, de cserébe legalább vidám, pozitív, jó fej, azt még toleráljuk, de ha valakin reng a háj, az ne jöjjön közénk. Pláne, ha nő. 

Egyetlen kivétel van, hogy elfogadjuk, egyáltalán szóba álljunk vele, ha vicces, könnyed, kellemes természetű, ha röhög magán, ha annak dacára, hogy így néz ki, elfogadja magát, és eltereli a figyelmünket a kilóiról. Neil LaBute amerikai szerző botránydarabjában a női főszereplő, Helen épp ilyen. Ő nemhogy elfogadja magát, de – horribile dictu – még jóban is van önmagával. Sokkal jobban, mint mondjuk a tökéletes alakú Jeannie az irodában a könyvelésről, aki görcsösen keresi a megfelelő partnert, hiszen már 28, aki kollégájával randizgat, vagy inkább randizgatott, de mostanra vége. Pedig Tom is tökéletes alakú, és hát milyen jól összeillenének.

De itt van ez a kövér disznó, ez a Helen, aki tök véletlen Tom mellé ül le egy gyorsétteremben, jóízűen eszik, és jóízűen cseveg, és húsz percre elfeledteti vele, hogy ő salátát majszol, mert nem akar elhízni, hogy a telefonok csörögnek, az üzenetek jönnek, hogy az ebédidő ki van centizve, vissza kell rohanni, hajtani kell és megfelelni. A kollégáknak, a barátoknak, az irodának, a munkának, az életnek. Helen pedig megajándékozza Tomot húsz perc jókedvvel, önfeledtséggel, igazi nyitottsággal, megajándékozza őt önmagával. És Tom már azelőtt megkedveli, hogy elkezdene azon rugózni, hogy ez a csaj kövér, és nem ő lenne az, akit bejelölne a Tinderen.

Mert ez a húsz perc az ebédszünetben nem erről szól. Ahogy a további húsz percek, ebédek, vacsorák, esti intim filmnézések sem. Tom azon kapja magát, hogy a szimpátiából barátság, barátságból szerelem lesz. Hogy jól érzi magát Helennel. Mert ő jól érzi magát saját magával, és ezáltal Tom is jól érzi magát a társaságában. Meg önmagával.

Csak éppen balfaszokkal, kizárólag külsőségeknek élő barátokkal van körülvéve, akik húzzák, heccelik, bunkóznak vele, átverik, kiposztolják szerelme fotóját, hogy röhej tárgyává tegyék, hogy aztán meginduljon a bántó kommentcunami. Az a tehén. Az a kövér disznó. Mindezt egy munkahelyen. Pedig Tom és Helen kapcsolata szépen alakul, egyre mélyül, Helen a teljes őszinteségért teljes őszinteséget kér tőle cserébe. Boldog. Jeannie, a magát exnek hívő kolléga az irodában őrjöng, jeleneteket rendez, hisztizik, messze túllép a „hatáskörén", amit művel, már a féltékenység kategóriába se fér bele. Carter, a barát is heccel, és szintén túlmegy minden jó ízlésen. Mindenki vall, viszonyul, megmondja a tutit, hisz mindenkinek van véleménye.

A barát elmondja, hogy ez nincs így jól. Nem azt vonja kétségbe, hogy Helen boldog lehet, hogy neki ne járna a boldogság, de akkor ez egy kövér férfival történjen. Vagy legalább egy kopasszal. Ne egy ereje teljében lévő, fiatal jóképűvel. Mert az élet rövid, túl rövid ahhoz, hogy egy ilyen kövér nővel járjon az ember. Ha mindez nem lenne végtelenül undorító, még egy bibliai hasonlattal is megfejeli, Noé bárkájában is az egyforma állatok álltak egymás mellett menekülés közben. Az ex pedig, aki valójában nem is ex, mert ők csak randizgattak, minden komolyabb elköteleződés nélkül, vádcunamijában közli, hogy Tom kilépett önmagából, röhejessé teszi magát, mindezt azért, hogy őt megalázza. Mert az egy dolog, hogy nem minket választanak, de hogy egy ilyen kövér disznóval „csalnak meg”, az már a megalázás netovábbja.

Na, ilyen egy külsőségekre épülő élet, amiből Tomnak elege van, valószínű ezért is választja Helen társaságát, ezért is tölt egyre több időt vele, hogy a görcseitől, megfelelési kényszereitől megszabaduljon, már beszél róla, bemutatja, és ehhez nem is kell önmagát leküzdenie, hiszen szerelmes. Csakhogy eljön a céges buli, a vállalati parti a tengerparton, Miami Beachen. És akkor Tom azzal szembesül, hogy nemcsak a közvetlen barátai, de az egész cég értetlenül, furcsán néz rá és a kettősükre, a háta mögött összesúgnak, és hiába volt ő bátor, és vállalta fel szerelmét magától értetődően, valami mégsem stimmel. 

És akkor összeroppan. Nem akarja kimondani, de Helen látja rajta. És fájdalommal telve, hasadt szívvel, de emelt fővel, méltósággal és önmagához hűen egyetlen perc alatt dönt: távozik. Közben a hisztérika Jeannie és a másik zsúrfiú, az undorító elveket valló, gerinctelen szarházi Carter összejönnek. Happy end, szelfi, amelyre ráveszik végre visszakapott barátjukat is, háttérben Helen árnyékával, mert a kövér disznó ne szerepeljen a kívánatos és kigyúrt testek között, ő legyen csak árnyék a háttérben. Tom arcán a teljes kétségbeesés: nemhogy visszanyerné magát, de elveszít mindent.

A Fat pig rendkívül felkavaró darab, amely egyáltalán nem a kövérségről, az esztétikumról vagy az ahhoz való viszonyulásunkról szól. Jóval túlmegy azon. Azt az alapvető pszichológiai kérdést boncolgatja, milyen szerepe van tudatalattinkban vagy a legtöbbek tudatos választásaiban annak, hogy a környezetünk mennyire elfogadó döntéseinkkel szemben, mennyire tartja azokat normálisnak, és hogy valójában a legtöbb ember mennyire ennek mentén él, ennek van kiszolgáltatva. Tomról is már azt hinnénk, különb, mint a barátai, az érzelmeire, a szívére hallgat, hiszen Helen bemutatását, köreibe való bevezetését már meglépte, 

Ezért hagyja el Helen, mert ő már, tömérdek fájdalom árán ugyan, de megvívta ezt a küzdelmet, nem is a környezetével, de önmagával, és győztesen jött ki belőle. S pontosan tudja, hogy amíg Tom ezt nem vívja meg, sosem élhet igazán felszabadító, boldog, autentikus életet.

Ahogy Cartertől, az irritáló baráttól is megtudjuk, miért ítéli el Helen kövérségét és azt, hogy barátja vele kösse össze az életét. Anyja kövér volt, emiatt szörnyű élményei voltak gyerekkorában, amiket azóta se dolgozott fel, szégyellte az anyját, beszólt neki, hogy ha zavarja, hogy kövér, ne zabáljon annyit, s ez a kettős trauma, hogy szégyenli, és az is, hogy így bánt vele, máig feldolgozatlan számára. Minden kövér nő erre a traumájára emlékezteti.

Ahogyan a darabban el is hangzik, hogy a kövérség, az öregség mind-mind saját esendőségünkre, tökéletlenségünkre emlékeztet, ezért nem szeretünk szembesülni vele.

Balázs Andrea több interjúban elmondta, ő már túl van a súlyát firtató kérdéseken, nyilván ezért is tud hiteles lenni a szerepben, Réti Barnabás, aki egyébként a darab fordítója is, kiválóan hozza a f..szfej barátot, Cartert, Tóth Szilvia Lilla viszont sokkal inkább a ripacséria és a játékmód külsőségei felé viszi el az elviselhetetlen Jeannie karakterét, pedig ezt a nőt is meg lehetne fogni belülről, megfejtve a maga traumáit, amelyeket az ő esetében nem jól szabott ruhával, inkább valami alapos önismereti kurzussal vagy pszichiátriai kezeléssel lehetne orvosolni.

A darab és az előadás legösszetettebb, legnagyobb tétet magában hordozó alakja Tom. Pásztor Tibor kiválóan hozza a két énje között pengeélen egyensúlyozó, önmagát is meggyőző, jóravaló, fejlődőképes és fejlődni akaró karaktert, aki bár önismeretben lóhosszal előrébb jár, mint barátai, azért Helenhez képest még bőven van mit fejlődnie. Ezért persze nem tudjuk elítélni, hiszen 

Mert bár ringathatjuk magunkat abban a hiszemben, hogy erős, önálló, független értékrenddel rendelkező, választásunkban tudatos felnőtt lények vagyunk, minden emberi kapcsolatunk, gyermek- és kamaszkori, női és férfi tapasztalatunk beszivárog az összes többibe, s valódi függetlenségünk is a társadalmi normákon vagy azok ellenében épül.

Neil LaBute botrányokat kavart darabja Amerikában és Európában is ugyanazokat a végső kérdéseket feszegeti, mint a Karinthy Színház és a Budapest Playhouse produkciójában Iványi Árpád rendezésében: mennyire merjük felvállalni döntéseinket, választásainkat, illetve mennyire határozzák meg azokat az alattomosan mindent körbeölelő társadalmi elvárások, normák és össznépi szorongások, hogy már eleve úgy hozzuk meg őket, hogy felvállalhatók legyenek. Legyen szó kövérségről, korról, esztétikumról, szellemi, lelki vagy bármilyen másságról.

(Borítókép: Görgényi Gábor)