Utólag azt kell mondjam, Spiró Györgynek igaza volt, amikor tavaly, a magyar dráma napjának Covid által késleltetett díjátadóján, ahol ő nyerte az első díjat, azt mondta, ez a darab, a Főtitkárok akkor lesz jó a színpadon, akkor fog jól kijönni, amit ábrázolni akart, ha olyan színészek játsszák, akiknek fogalmuk sincs, ki az a Kádár János. Akkor kifejezetten vitattam ezt az abszurdnak tűnő álláspontot, vitába szálltam a díjazottal, illetve próbáltam rákérdezni, miért mondja, hiszen hogyan lehet hitelesen ábrázolni egy történelmi kort, pláne ha a közelmúltról van szó, ha az ábrázolójának nincs képe róla, hidegen hagyja, nincs hozzá viszonyulása.

– hiába, a színházi mechanizmusokat ízig-vérig ismerő színházi ember − bár azért tegyük hozzá, van ott egy rendező Zsámbéki Gábor személyében, akinek tudása is, viszonyulása is van a korhoz és az ábrázolt figurákhoz, s ha jól mozgatja a színészeket, akkor az előadásban is hiteles Kádárunk, Rákosink, Rajkunk lesz. Nagyjából ők hárman a Főtitkárok főszereplői, s azt kell mondjam, nehezen tudnék az őket megformáló három színész közül választani, melyikük figurája az erősebb, hitelesebb.

Spiró drámája a feltételezésekkel ellentétben nem a közelmúltnak már nem, inkább félmúltnak nevezhető Kádár-korba vezet – ha oda vezetne, még több viszonyulásunk, érzelmi pozicionálódásunk lehetne, de nem, a Főtitkárok bizony éppen ott áll meg, ahol a Kádár-kor elkezdődik, illetve egészen pontosan 1957. május 1-jén, azon a tragikus május elsejei felvonuláson, amely tán még az ’56-os forradalom leverésénél is keservesebb, hiszen a forradalmak mindig leveretnek, de a mintha mi sem történt volna érzését hordozó belesimulás, újra hadrendbe állás a régibe, abba, ami ellen lázadtunk, a hiábavalóság és reménytelenség érzésével mélyíti el a történteket.

Spiró a Főtitkárok születéséről azt mondta, hosszas kutatás, levéltári felderítés, irat-, illetve anyagtanulmányozás után végül arra jutott, a dráma a konkrét szövegekből, a potentátok és pártfunkcionáriusok saját beszédeiből, vallomásaiból és vallatásaiból, feljegyzéseiből áll össze, tehát nem fiktív, Spiró által kreált szövegek, ellenben a válogatás az ő felelőssége.

Nos, elmondhatjuk, hogy ez a válogatás nem csak nagyon jól, gazdagra, árnyaltra és objektívre sikeredett, az önmagát a fenti nyilatkozattal pusztán dramaturgi szerepbe toló szerző teljesen önálló darabot hozott létre, ami nem pusztán egy árnyalt történelmi beszámoló, dokumentumdráma – persze az is –, de a szereplők motivációihoz, jelleméhez is közelebb engedő, önálló, független darab, amely a karakterek cizellált bemutatásán, a történelmi félmúlt felidézésén és értelmezési kísérletén túl bizony drámai, fikciós erővel is bír. Igazi Spiró-mű tehát, ahol a főhősök nem pusztán az adott történelmi korba helyezkedő fiktív személyek, hanem az adott kort mozgató valós történelmi figurák.

miféle személyiségjegyei vagy magatartása adott okot arra, hogy a mindenféle cizelláltságtól vagy részben másként gondolkodástól reszkető pártvezetés provokátornak, bomlasztónak, „rossz kommunistának” gondolja, s hogyan lépett aztán Kádár a helyébe, hogyan lett ő a gyanús elem, s hosszas és megfontolt munkával, lojalitással hogyan sikerült ebből kikeverednie .

A darab legfőbb szándéka Kádár pixisből kikerülése, majd hatalomra jutása útjának emberi és társadalmi bemutatása, a kádári életút e szakaszának ábrázolása, na és legfőképpen annak a konspirációra, egymás ellenőrzésére épülő kommunista pártnak s az egész rendszernek az elénk tárása, amelyet Orwell 1984-éből és sok más műből már jól ismerhetünk. Azt az önműködű gépezetet, amely a legkisebb ellenállás, elhajlás, másképp gondolkozás gyanújára kiveti magából az adott elemet, kitaszítja és szankcionálja, s onnan bizony visszaút már nincs. A Főtitkárok, amely a Sajnálatos események című drámatrilógia első darabja, megmutatja, a Csermanek János néven született egyszerű munkásfiúnak, műszerésznek miként sikerült ez, miként sikerült a börtön és a rávetülő gyanú után visszaférkőzni Rákosi bizalmába.

Az a jelenet, amikor a Vizi Dávid játszotta Kádár a rehabilitáció során próbálja az Elek Ferenc játszotta Rákosinál egyrészt önmagát igazolni, tisztára mosni, másrészt újra a bizalmába férkőzni, ahogyan a beszélgetés alatt egyre bizalmasabb hangon és ennek megfelelő, előregörnyedő testtartással székét a vezérhez egyre közelebb és közelebb húzza, rendezőileg, színészileg is zseniális. Egy ponton Vizi a behódolást és önmaga tisztázását művészi tökélyre fejlesztő Kádárja már olyan közel húzza azt a széket, hogy eljön a pont, aminél közelebb már nem lehet, mert akkor összeütközne a fejük, ezért az utolsó székhúzás már elmarad, de a fejével, felsőtestével még mindig közelebb hajol, elérve ezzel azt a bizalmi és közelségi maximumot, ami két főtitkár között geometriailag lehetséges.

A darabban Spiró rejtett, mégis evidenciaszámba menő humora is meg-megcsillan, amikor a Kádár káderlapját néző főtitkár nézi, hogy uramisten, kiből csináltunk mi itt valakit, hiszen oké, hogy nem burzsuj, nem polgár, nem arisztokrata, de ennek még egy rendes szakmája sincsen, csak segédmunkás, 

Zsámbéki Gábor rendezése kiválóan hozza ki saját szellemiségével Spiró darabjának értékeit anélkül, hogy állást foglalna vagy valamilyen irányba eltolná a korszakhoz való viszonyt, akárcsak Spiró, ő is objektíven ábrázol, láttat és feltár, tele nagyszerű ötlettel és erős jelenettel, színészvezetéssel.

Fekete Ernő ha még kétszáz szerepet játszana el életében, akkor is képes lenne kétszáz új karaktert találni magában, sohasem a meglévőből dolgozik, mintha eszköztára, belső szellemi és lelkivilága végtelen lenne, ezt a Rajkot is úgy formálja meg, hogy nem szánalmat érzünk iránta, hanem azt a még vallatási helyzetben is szellemi fölényét, blazírtságát, a másképp értelmezés, másképp gondolás lehetőségének és gyakorlatának belső luxusát megélő figurát, aki noha áldozattá válik, nem von vissza semmit tetteiből, sziklaszilárd jellem, és bizony a kor középszernél is gyengébb, betagozódó, félelemből vagy agymosásból gondolkodó-cselekvő pártkatonáinak klasszisokkal felette áll. Ez a Rajk nem egy megfáradt, megvert figura, hanem maga a szellemi különállás, aki kihullik a történelem kényszeredetten a működőt, a lojálist, a rendszerhez foggal-körömmel ragaszkodót kitermelőinek rostáján, olyan valaki, akit sem a rendszer, sem a kor nem engedhet meg magának, mert sajnos még nem nőtt föl hozzá.

Elek Ferenc köpcös és kopaszodó, nagyvonalúra formált Rákosija entellektüel figura, aki hat nyelven beszél, rácsodálkozik, ha Rembrandtot lát magántulajdonban, ókori görög bölcsektől idéz, és szívesen időz és mutatkozik Truman társaságában, de nem veszi észre, hogy ez nem üdvös, mert ha Sztálin nem utazhat, akkor neki se kéne a világpolgárt játszania.

átgondolt, aprólékos, cizellált, a pártfőtitkár többféle arcát megmutató alakítás, és mintha még az is ki lenne dekázva, hogy hát ez a Kádár nem rossz figura, de nem is jó, az egész végül is értelmezés és aktuális pártállás kérdése, nyilván nem ő a jellemóriás, de azért önnön vert helyzetének megfordításához mégiscsak kell valamiféle szívósság. Vizi nem először bizonyít a Katonában, alakítását csak azért nem mondjuk bravúrosnak, mert a szó nem igazán illeszkedne össze Kádár János figurájával, önálló értelmezést is hozzátesz a figurához, és az is csak a számlájára írható, hogy nem karikíroz, nem tolja túl a hangsúlyokat, bár Kádár tájszólásos beszédét (partunk és kormanyunk) olykor utánozza, és zseniális az is, amikor egyik beszéde közben, mintha a tévéadás szakadozna, bizonyos szótagokat csak megformál, de hangot nem ad ki hozzá. Vizi Kádár Jánosa remekbe szabás.

És a Farkas Vladimir ávós alezredest játszó ifjú Gloviczki Bernát e. h. is csak azt bizonyítja, hogy Spiró darabja nemcsak történelmi dráma, de fikciós is, hiszen neki aztán igazán nem lehet a korhoz viszonyulása, mégis kiválóan és óraműszerűen csinálja végig azt a kihallgatást, amit egy ávós tisztnek betanítva, gördülékenyen, lélektelenül, szinte szenvedélyes zordsággal és hidegséggel végig kell csinálnia.

Spiró a párt és az ÁVH közötti konfliktusokat is feltárja, ahogy az ávós tisztek manipulált, a vallatott szájába adott mondatokat tartalmazó tisztességtelen kihallgatási taktikáját is, de hát ebben a rendszerben, önnön működése folytán már a saját maga által létrehozott egység megfelelő működése sem garantált.

Az előadásban gyakorlatilag nincs díszlet, mindössze egy dobogó, amiről az elején a főtitkárok amerikai delegációjuk során lelépnek, illetve egy óriási méretű rablánc, amelyet olykor, nyomatékot adva egy-egy kihallgatásnak, megcsörrentenek, ezeken kívül inkább csak kellékek vannak szétszórva pêle-mêle, azok képezik a díszletet, sapkák, mindenféle relikviák a korból a földön összehányva, melyek folytatódnak még az előtérben is, írógépek, levelek, mozgalmi dalok kottái, rendjelzések és zászlócskák, amik egy részét a színház felhívására önkéntesek adták saját tárgyaikból össze. Az összegyűrt drapériák, zászlók, oklevelek, levitézlett vörös csillagok, egy régi rádió alkotta történelmi halmaz díszletet képez, 

A Főtitkárok fontos darab a múltról, erős és megidéző dokumentumdráma abból a rendszerből, aminek enyhébb verzióját még csak bő harminc éve hagytuk magunk mögött. Jelentős lenyomat a korból, melyet nem árt érteni ahhoz, hogy tudjuk, milyen előzményekből áll össze a minket jelenleg körülvevő rendszer, még akkor is, ha azokat magunk mögött hagytuk történelmünk szemétdombján.

Kamra, március 28.

(Borítókép: Szilágyi Lenke)