A művésznő gondolt egyet, és balett-táncossá, illetve balettmesterré alakult legújabb monodrámájában, melyet stílszerűen egy belvárosi budapesti tánciskola balett-termében ad elő frenetikus sikerrel a Hatszín teátrum produkciójában. Kritika.
Mottó: Nem mi választjuk a szenvedélyünket, hanem a szenvedélyünk választ minket.
Fenti bölcsesség a darabban hangzik el, s milyen igaz, mert akár a szerelemhez, ehhez is két fél kell, ha a szenvedély nem jelez vissza, nem szeret ő is belénk, akkor lőttek. Na és, veti fel a darab a kérdést, nem ugyanez igaz a szenvedéseinkre is? Hogy azokat sem mi választjuk, hanem azok választanak minket. Ha balettról van szó, különösen, szenvedély és szenvedés elválaszthatatlanok, s minél nagyobb az egyik, annál nagyobbra nő a másik is.
Csákányi Eszternek jól állnak az önálló estek,
legyen bármi a téma, igazából darab se kell, a vége úgyis maga a szenvedély lesz. Persze nem árt azért, ha van darab, ilyen volt például mintegy másfél évtizede Parti Nagy Lajos hét különböző asszonyról szóló, kifejezetten Csákányinak írt, általa ihletett nyelvbravúr műve, A hét asszonya, ahol hét különböző nő, többek közt a pecsenyesori pincérnő, a bárzenész, a kézimunka-előrajzoló vagy a sikeres üzletasszony sorsát ismerhettük meg egy-egy pszichésen is remekbe szabott monológon keresztül, s ahogy például Csákányi villamosvezetője káromolja az istent, anyázik, dühöng, felmegy az agyvize az utasoktól, a forgalomtól és egyáltalán az élettől, az máig itt visszhangzik a fülünkben.
...azt hiszed, hogy egy villamosvezetőnő már nem is személyiségi jog, hanem egy klozetti piszkepapír, egy utolsó szopacnyaló bervamohikán? És te csak énnekem ne akarjál fizetni, mer én akarok fizetni. Talán ha villamosvezetőnő az ember, nem fizethet? Jól van, hát nem topomfasza, de azért nem leszünk minden reggel öngyilkos. Na és? Van, aki még villamosvezetőnő se, a túlnyomó többség még villamosvezetőnő se.
De nemcsak a drabális, nagypofájú villamosvezetőnő égett belénk, hanem a halk szavú, egyik lábáról a másikra álló, elnézést kérek, hogy élek típusú falusi asszonyság is, aki művét jött bemutatni egy híres fővárosi kézimunka-előrajzoló versenyen, reszket a hangja, mint a nyárfalevél, mert itt valami nagy dolog történik. A Katona József Színház és az Orlai Produkció közös előadásában Csákányi bravúros gyorsöltözésekkel, de leginkább saját, végtelennek tetsző művészi tárházában kutakodva hét teljesen eltérő asszonyt formált meg, a karakterfelvonultatás valóságos lubickolás volt neki és a nézőnek is − lám, lám, ez is ő, az is ő, mindez a sok ember.
Később aztán a Spinoza Ház színpadán következett a zenés Akit az istenek szeretnek, ez már inkább volt személyes, Csákányi szuggesztív előadó-művészetére, az énektudásra és persze a személyes varázsra építő, kis térbe szánt, ám annál sodróbb erejű produkció, melynek egyik, körkörös szerkezetű vicces dala is Csákányi sokságát bizonyította,
de ez a sokság olyan volt, hogy senki nem adott volna belőle egyetlen cseppet sem, hogy kevesebb legyen.
Most meg itt ez a Barisnyikov-történet, Marosán Henriett balettmester, túl a hatodik X-en, aki bejön a balett-terembe, ténylegesen oda, a Paulay Ede utcai tánciskola, a Hölgyválasz nagy balett-termébe, zárójeles megjegyzés, épp oda, ahol e sorok írója éveken át küzdött önnön balanszának megtalálásával és egy elfogadható pliével, szóval itt ez az ideális terem, Marosán Heni mesternő meg beviharzik, és dühöng, pöfög, méltatlankodik, mert ezek a rendetlen balerinák szertehagynak mindent, műanyag palackot, nejlonzacskót, szemetet, ő meg elkezd hulladékgyűjteni és szelektálni. Mert micsoda dolog az, ha egy balett-terem rendetlen, őrület, ez itt, kérem, a fegyelem helye.
És Marosán Heni mesternő egyből a közepébe vág, in medias res, a szemétszelektálás és a rávezető hőzöngés után rögtön az élet maga következik, a fényes kezdet és a sok hulladékot magára hordott, már kevésbé fényes jelen, ami az öregedéssel, a mozgásképtelenséggel, az itt-ott fájjal az ötödik, hatodik (és hatványozottan fölfele) X után óhatatlanul eléri az embert. Amikor már nem a pálya zenitjén áll, és onnan tekint alá, hanem amikor már visszanéz, amikor már nem táncol, nem koreografál, hanem „csak” tanít, a jövővel és az ifjúsággal foglalkozik, és kezdi tudomásul venni, az élet többé nem róla szól. Persze az új létforma lehet egy új, elsősorban lelki típusú kiteljesedés terepe, de azért ott a múlt, ami kísért, és a fájdalom, hogy jó, jó, itt vannak a tanítványok, de hol vagyok én,
lesz-e még nekem olyan pillanatom, amiért érdemes megmozdulni, amiért érdemes ezt a pályát űzni, testbe-lélekbe raktározni azt a végtelen fizikai szenvedést, ami a tökéletes szabadság eléréséhez kell.
Csákányi par excellence balettmester, színészi-művészi hitelessége egyetlen pillanatra nem veti fel sem a kor, sem az alkat, sem a balettra való alkalmasság kérdését, úgy hisszük el mindezt, hogy egyetlen percre nem az jön be, hogy ez teljes nonszensz. Noha el-el játszik az öregedés problémájával vagy akár egy egyszerű felállás nehézségével, mely eljátszás lehet Marosán Heni egykori művésznő, jelenlegi balettmesteré is, de lehet magáé Csákányié is, a „hogyan lehet ülni rövid lábakkal szerződéskötéskor” vagy „hogyan álljunk fel” történet lehet akár saját is, nem kell ahhoz balerinának lenni.
Mert amit a mozdulatainkkal, minden porcinkánkkal, arckifejezésünkkel, taglejtésünkkel, légiességünkkel vagy épp annak hiányával sugárzunk, az mi magunk vagyunk, a tánc csak abban segít, hogy kicsit becsapjuk a nézőt, mert egy táncos másképp nyomorult, másképp fáradt, másként fáj neki – ugyanannyi nyikorgással, de valahogy több méltósággal.
A múló idő és az általa okozott fizikai romlás miatti szeméremérzet ott van Csákányi minden mozdulatában, aki ezúttal már nem állító módban jelenti ki, hogy ő az, akit az istenek szeretnek, már csak felteszi a kérdést, amit a végén meg kell válaszolni, mert a pályát át kell tekinteni, mely Ceaușescu Romániájából indult, az Operettszínházban, majd jeles társulatoknál folytatódott, koreográfiai léttel színeződött, végül a balettmesterségbe torkollott, és most itt fáj, ott fáj, és még az is kérdés, hogy megéri-e a székből felállni.
És itt jön be a nagy pillanatok felidézése, a találkozás Barisnyikovval, a világ első számú táncosával, akinek a Szovjetunióból mennie kellett, viszont Amerikában futott be fényes karriert, mely fényes karriert a Szovjetunióban agyonhallgatták, de
a Szovjetunió ma halott, Barisnyikov viszont még mindig a világ valaha volt legnagyobb táncosa.
Na erre mondta Marosán Heni, hogy ad egy: nem a körülmények számítanak, hanem hogy mi van benned. Ad kettő: nagyon is számítanak a körülmények. A két, egymásnak ellentmondó tétel fájdalmas igazsága mégis együtt érvényes, mert lehet bármilyen körülmény, a tehetség, a megmutatkozni vágyás és a szenvedély faltörő kosként megy előre, viszont ha nincs közeg, ahol megmutatkozhatna a tehetség, akkor el is enyészhet.
Szóval Barisnyikov elment, otthagyta a Szovjetuniót, Marosán Heni meg Ceaușescu Romániáját, névházasságot kötött, és inkább az országból menekült, semmint a művészi közegből. Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című regényének bizonyos momentumai (a kihallgatás, a Ceaușescu-ünnepség) felfedezhetőek az estben, azonban ellentétben az Orlai Produkció jelenleg is futó, hasonló című előadásával, ez nem annak színpadi verziója, ebben benne van Marosán Heni története is, és benne van Csákányi, aki egy Pintér Béla-produkció kapcsán valóban találkozott Barisnyikovval Amerikában, és nem is igen lehet már szétszálazni, mikor hol ki beszél, de ez nem baj, sőt, hiszen effektíve kézzelfogható darab nincs, ahogy szerző, rendező sincs feltüntetve (csak közreműködők), mert ezt az estet valójában Csákányi Eszter rendezte, az ő élettörténetéből és művészi credójából áll össze. Rozs Tamás zenész az untermann, aki csellójával van jelen, meg azért, hogy az interaktivitás látszatát megteremtse.
Az előadásban a művésznő édesapja, Csákányi László is megidéződik egy rövid bejátszás, egy dal, a Két piciny fehér balettcipő erejéig, szép emlékező-továbbvivő gesztus, mely újabb bizonyítéka annak, hogy a műfaj a pillanatnak szól, s ahogy a generációk jönnek-mennek, úgy múlik világ s a színháziak dicsősége.
A produkcióban Csákányi énekel, a végén pedig eltáncol valamit, igazából jelzésszerűen, finoman, a múló idő szabta keretek múló vehemenciájával és múló szenvedélyével, és megadja a választ a kérdésre, hogy vajon az a sok szenvedés megérte-e. Ha tudni akarják, menjenek el a Hölgyválasz nagy balett-termébe. És akár balettoznak, akár nem, akár rövid a lábuk, akár nem, üljenek méltósággal, szépen. És álljanak fel.
(Borítókép: Szkárossy Zsuzsa)