Teljes képtelenség. Mármint az, hogy hősünk, a magányos férfi hazatér a világtörténelem egyik legnagyobb hóesésében, bevackolja magát magányába, és amikor éppen élvezni kezdené a csöndet, a csakis neki járó relaxációs kortyokat, kopognak.

Mármint az, hogy úgy megzavarják magányában, hogy felborul életének, napjainak ritmusa. Hősünk, Patrick azonban nem azért morcos, mert megtörték átlagos boldogságának mindennapi áradását, benne az ugyanis inkább megszakadt, félbehagyottan megrekedt. Igaz, nem az ajtaja felől érkező kopogástól. Ő már csak ilyen. Évek óta. Ezért aztán nem éppen a barátság sugárzik belőle, amikor kiderül, hogy hívatlan vendége nem más, mint a nem is annyira közeli, de nem is annyira távoli szomszédasszony, Judith. Aki szintén magányos. Talán túlságosan is. Nem is talán.

Lélekölő magány

Partick és Judith olyan, mint egy mágnes két pólusa. Mind a ketten halálosan magányosak, miközben, ha mernének szembefordulni egymással, csakis a másikat vonzanák. Folyton. Csak éppen a sors úgy hozta,

• hogy egyikőjük erre, a másik meg amarra nézve él, jár, lélegzik.
• Az egyik mogorva, a másik túlságosan rámenős.
• Az egyiknek az sem baj, ha a holnap is éppen olyan volna, mint bármelyik elmúlt vagy jövendő nap, a másik meg mindent felborítana, ami megszokás, szabály, rend vagy törvényszerűség.

Peter Quilter, a drámai hangvételű vígjáték szerzője talán ezért is döntött úgy, hogy kettőjük vonzását és taszítását egy hóvihar közepébe helyezi. De csakis azért, hogy Patrick és Judith egymástól totálisan eltérő karaktere egyetlen fergeteges vígjátékban bontakozhasson ki a szemünk láttára.

A Behavazva egészen friss darab, 2020-as. Az angol szerzőt a pandémia bezártsága ihlette meg, a magány, a kiszolgáltatottság élménye késztette arra, hogy komédiában mutasson lehetséges kiutat a magukra maradt lelkeknek. Két olyan hőst teremtett, aki bármelyikünk lehetne, innen Baranyából vagy onnan, a Bükkből. Kisvárosból, nagyvárosból. Mindegy is. Mert a lényeg az, hogy a magány legalább annyira lélekölő, mint a sóvárgás, az önbecsapás vagy éppen a mások feletti uralom vágya.

Mesél, pakol, csacsog

A szertelen, túlmozgásos Judith szerepében Nagy-Kálózy Eszter látható, a mogorva és rendszerető, rigolyás Patrickot Schneider Zoltán alakítja. Megjelenésükben egymás tökéletes ellentétei. De ezt szigorúan csakis a sztereotípia mondathatja velünk. Az oktalan előítélet. Mert csak hisszük azt, hogy ami robusztus, az nem lehet gyöngéd, s hogy ami törékeny, az biztosan nem erős.

Őze Áron rendező nem is találhatott volna tökéletesebb színészeket Judith és Patrick szerepére. Annyira, de annyira ellentétpárnak akarjuk őket látni, a megtermett, mackós alkatú Patrickot, valamint a légies, éteri lényű Judithot, hogy már a darab elején kénytelenek vagyunk belátni: észak és dél, jobb és bal, pozitív és negatív nem ellentétpár, hanem a mindenség lényege. Összetartó erő.

Ehhez persze mindenekelőtt lélekre van szükség, és Quilter jó ismerője annak, kiből mit lehet kihozni, s hogy kinél milyen rétegeket, hártyákat kell eltávolítani ahhoz, hogy a végén csak karakterének csupasz lényege maradjon. Az esendő, a szerethető és az olyan, akin képesek vagyunk nevetni. De nem azért, hogy kigúnyoljuk, hanem mert pontosan tudjuk, hogy mi sem vagyunk különbek. Legfeljebb másként kacagunk. Arról nem is szólva, hogy közben azon is elgondolkozhatunk: a másik nyomorúságában és magányában képesek vagyunk-e észrevenni, felismerni és elfogadni a sajátunkat.

Nagy-Kálózy Eszter jó érzékkel egyensúlyoz a túl sok nő és az érzelmes asszony megformálásának kettősségében. Az általa megformált Judith ettől lesz olyan, hogy amikor már azt éreznénk, hogy oké, jobb is volna, ha a következő jelenetben vissza se térne, mégis alig várjuk, hogy megláthassuk azt a tisztaságot, ami képessé tette őt arra, hogy átverekedje magát még a hóviharon is, és olyan pofátlan módon toluljon be Patrick életébe, hogy amikor kiderül, miért tűnik ennyire önzőnek, szinte már arra vágyunk, hogy bárcsak köztünk maradna még. Meséljen, csacsogjon, pakoljon, lakberendezzen – pontosabban lakátrendezzen. Csak maradjon.

Oda, ahol a legjobban fáj

Schneider Zoltán pedig a színdarab elején éppen csak annyira hozza utálatosan a mogorva Savanyú Jóskát, hogy sejthető: ilyen őszinte nyers erő mögött csakis egy Micimackó didereghet a magánytól. És ez már akkor is tudható, amikor Schneider Patrick szerepében halálosan szórakoztató módon, ám mindvégig komolyan és tenyérbemászóan őszintén beszél váratlan vendégéhez. Schneider ebből egyszer sem csinál bohózatot. De elvégre ez a fájdalom lényege: kíméletlen, és oda üt, ahol a legjobban fáj. Lám, mire képes egy hóvihar.

Az eredeti Behavazva színdarab hosszabb annál, amit most láthatunk. A magyar változat azonban éppen attól lesz erős, amire általában azt mondjuk, hogy a kevesebb több. Kiváló dramaturgiai érzékkel rövidítettek rajta, de úgy, hogy ezzel egyáltalán nem rövidítették meg a színdarabot. Az átiratban ráadásul olyan poént is elhelyeztek, amit most ide leírva kénytelenek lennénk spoilernek nevezni, így inkább nem is idézném. Miközben alighanem ez válik a darab egyik csúcspontjává. Olyanná, amitől a nézők végre teljes szívükből képessé válnak arra, hogy elfogadják azt az emberi esendőséget, amit Nagy-Kálózy Eszter és Schneider Zoltán Judith és Patrick szerepében megmutat.

A Rózsavölgyi Szalon színpadi része most éppen akkora, mint a Behavazva című darab egyetlen szobája, Patrick otthona. A bútorzat is éppen annyi és éppen olyan stílusú, hogy bármelyikünk otthona lehetne. Ez azért fontos, mert hőseink a tükörképeink, alapvető jellemhibáink és erősségeink kivetülése. Önzés a vágyakozással, befelé fordulás a kitárulkozással, tagadás az igenléssel keveredik itt olyan kemény drámai háttérrel, amelynek minden bizonnyal minden aspektusát jól ismerjük. Ezért is tudunk szurkolni Patricknak és Judithnak, és ezért is vagyunk képesek elhinni azt, hogy amiről azt gondolnánk, össze nem illő, alighanem a legtökéletesebb kapocs két ember között.

Csak néha szükségünk van egy kis segítségre, hogy mindezt észrevegyük. A hóesés, a vihar csak ürügy. Vagy ráadás.

(Borítókép: Peter Quilter: Behavazva / Rózsavölgyi Szalon, Budapest / Schneider Zoltán és Nagy-Kálózy Eszter / Fotó: Molnár Miklós)