Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
Három ingázójárat botorkál be a Nyugatiba abban a pillanatban.
Nyári, esős, nyomorult délelőtt, zúdul az agglomerációs tömeg, mint a folyó a torkolatokban, oldódik a kültelkek léha magánya a belváros ingerült magányával, ilyenkor egy pillanatig még látszik a magasból, ahogy elkülönül az édesvíz meg a sós, de aztán egyneműek lesznek, ahogy a népek is, Vác, Bag, Sárisáp, Aszód, Iklad és egy pillanat múlva a Ferdinánd-hídról nézve, legyen most az a kijelölt pont, ahonnan figyelem az érkezésüket, ahonnan nézve történik ez az egész, ők már egységes fővárosi tömeg, ádáz, öles léptek, szapora léptek és apró kopogós léptek, meg kilengés, amplitúdó, kerülgetés, délelőtt fél tíz, vagy talán egy lehelettel több, mennek a délutános műszakra, az esti műszakra, a nemlétező műszakra, mindegy.
Hogy maradt még mindig ennyi ember a külvárosban, akik beférnek ide.
Ágit nekilökik az egyik tartóoszlopnak, amin a járdaszigetet néhol fedő gyatra, repedezett alutető inog. Egy szimatszatyros, farmerdzsekis, gyógyfüves szakadt férfi az, hátra se néz, hámlik a fejbőr a kopasz búbján. Áginak egyébként is emlékezetesen rossz délelőttje van, ezt én, a mindentudó beszélő tudom, aki folyatom magamból az időt itt, a hídon.
Ági párja sofőr, „kamionos a kanja”, így mondják a pultos srácok a hamburgeresnél, ahol Ági dolgozik, ahol rabolják az idejét, a büfé persze a Délinél bír lenni, és oda Aszódról nem megy járat, mert akkor oda-vissza nyerne egy órát, ami irgalmatlan sok, de a lényeg, hogy Ági párja ma reggel indult el, és csak azt kérte, hogy indulás előtt, igazán csak egy gyors könnyítés, dugja be a fejét a paplan alá, az egész egy perc, és ő már itt sincs utána, de Jánoska megint benyitott, és megint olyankor nyitott be, amikor neki pumpált a paplan alatt a feje, ez a második alkalom, és ez valamiért még kellemetlenebb, mint az első, egész testén viszket a bőre, amikor erre gondol, még én, aki nem is ismerem, én is kellemetlenül érzem magam.
Ági gyereke tizenhárom, és gyötrelmesen kamaszodik. Ha felszívja magát valamin, három-négy napig nem lehet szólni hozzá, de Gábor sem mehet úgy el, hogy nem kapja meg a magáét, mert három hét ridegen hosszú idő, azalatt megváltozik a világ.
Megunom Ágit nézni. Meg a szégyenét, a szomorúságát. A fia beleköpött a mosogatóba, ahogy reggel kijött a hálóból, és csak idő kérdése, hogy mondjon is valami olyasmit, amit az apja szokott, ha a volt feleségére, vagyis Ágira keveredik a szó.
János, a volt férj különben alig néhány méterre van most Ágitól, a nyugati előtt üti a melós Escort kormányát, mert a gyalogosok (nyomorultakonygecik) a piroson is ömlenek át, és olyan, de olyan felszabadító, gyönyörű, édes dolog lenne közéjük hajtani, és egyszer, ebben a rohadék életben egyszer biztosan meg fogja tenni, úgysincs semmi öröme, élete fő művét, a verandás házat is ott kellett hagynia a volt nejének, aki egy igazi ribanc, a pompás kéglit Aszód mellett egy kicsivel, Domony felé.
Ági ebben a pillanatban leporolja magát, és már nem keresi szemével szimatszatyros, farmerdzsekis, gyógyfüves szakadt férfit, hogy elküldje oda, ahová való, hanem arra gondol, hogy ő mennyire imádott a Dob utcában lakni, és bedőlt a volt férjének, kimentek oda a vakfenébe, és egy évben egyszer sem ültek ki a kertbe, de még az örökösen emlegetett verandára se nagyon, csak virít a gaz, és fél évig se tartott a már a kiköltözéskor is alig működő önáltatás („csak fél óra”), mert háztól-házig másfél, és az meg mindegy, hogy harminc percig megy a vonat, mert nem jön minden pillanatban, és nem az állomáson laknak, és még csak nem is ott dolgozik, vagyis dehogynem. Csak nem ezen az állomáson.
Én közben megfordulok, talán sohasem látom többé Ágit, se Jánost.
És persze nem is láttam soha, hiszen nem léteznek, vagy ha igen, nem tudok róluk, a korláton alakzatban araszolnak a poloskák, valamiért úgy sejtem, nem szeretik az esőt, rongyos idő van, szemetel az eső, 2018. június 14., tíz óra harmincnégy perc, és látom, hogy egy öreg Toyota gurul át a Ferdinánd-hídon, még egyszer ránézek az órámra, harmincöt, az autó hátsó ülésén, frissen borotvált nyakkal, ápolt szakállal, kialvatlanul ott ül egy férfi.
Én vagyok az.
Látom, ahogy a szakállamat babrálom és a nyakamhoz nyúlok, ó, dehogy, nem csak látom, érzem is, ahogy bólintok a fejemmel, helyeselek valamit. Két férfi ül előttem, elől az öreg Toyotában.
Éppen Ági előtt nyílik ki a metró ajtaja, megint majdnem meglökik, mintha az a kajla kamasz, aki az ajtó előtt feszített, direkt neki akart volna menni, de Ági kis szerencsével, és jó ütemérzékkel, a Nyugatiból magával hozott dühvel félrehúzódik előle, a fiú válla olyannyira számított az ütközésre, hogy tehetetlenül meglódul, majdnem elesik, ezt Ági nem látja, pedig kiválóan szórakozna rajta, de éppen belép az ázotttoll-szagú metrókocsiba, én még ezalatt is éppen bólintok, igen, ez egy ilyen hosszú másodperc, ami közben telt Ágival, az nem velem telt el.
Különben is az összefüggések miatt mondom el ezeket. Hogy lássam, mi minden történt még abban a pillanatban, amikor a fej dőlése miatt valami gyanús lett, mert nem tudott úgy megdőlni a fejem, ahogy megdőlésre rendesen képes.
Jánosék most érnek oda a Balaton utcába, és a tulaj persze nem foglalt parkolót, két háztömbbel arrébbról lehet cipelni az állványos körfűrészt, és ezt a cipelést, a pulzáló térdet, a lumbágós derekat, a fájdalmat, hogy estére sajogni fog, soha a redvás életben meg nem fizeti senki, amikor pedig csak annyi volt a tulaj (szarfaszúgenyláda) dolga, hogy lehozzon egy dobozt vagy széket, és amikor meglátja majd a körfűrészt, persze azt fogja mondani, hogy nem gondolta volna, hogy ekkorra, és ha gondolta volna, akkor lebattyogott volna reggel, amikor ürültek a helyek, mert mentek a lakók, és még nem jöttek az itt dolgozók.
Itt soha senki fájdalma senkit nem érdekel. Erre gondol János.
Talán én is erre gondolok, ezt onnan a hídról nem tudnám megmondani, hiszen még mindig onnan beszélek, tíz óra harminchét perc van, látom ahogy odanyúlok a nyakamhoz, az öreg Toyota lassan jobbra fordul, az Izabella utcai lehajtó felé, hogy miután átgurult a Podmaniczky utcán, az Izabellán araszolgasson, és én megérzem a fura dudort, azt a púpot, hogy van valami a nyakamon, előveszem a telefont, megfordítom a képet, mint egy kamasz, és a kamera tükrében látom a szakállam alatt, a nyakam oldalán, hogy egy csecsemőököl, milyen szép dolog az, szóval egy akkora méretű valami van ott, és ahogy átgurult az öreg Toyota az utcán, és a hídról már nem látom magam, egyre hisztérikusabban, vékonyodó hangon, remegve ismételgetem, hogy
nőtt valami, és azt a szót persze még a pánikroham mélyén is kerülöm, hogy daganat, szóval, hogy nőtt valami a nyakamon.
Jánosnak a másodikon roppan meg a dereka, Ágit a Déli lépcsőjén, majdnem a munkahelye ajtajában önti el valami reménytelen szomorúság, olyan mély kétségbeesés, mint még soha, hogy ez nem fog menni, hogy ennek így a világon semmi értelme, én meg csak állok a hídon, nézem magam az autóban, remeg az állkapcsom a rémülettől, pedig nem is tudom, konkrétan még nem is tudom, hogy az életem, mármint ahogyan addig éltem, negyvenkét év, huszonhat nap, tíz óra és harminchét perc, véget ért, ezen mosolyognom kell, és miközben újra a Nyugati felé fordulok, arra gondolok, milyen sok érdekes fájdalom, métely, botor boldogság kerülgeti itt egymást ismeretlenül, és persze egyik érzés sem ér össze a másikkal a végtelenben soha.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)