Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
Ahol most ülök, onnan légvonalban hatszáz méterre jönnek a törökök, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek.
Ahol most ülök, ott feküdtek lesben a magyarok, apróbb sziklák fedezékében, és ahogy egy adag török túlfelől felkapaszkodott a dombélre, eldördültek a muskéták. A janicsárok üvöltve gurultak vissza a dombon. Már akik éltek, mert akik már nem éltek, nem üvöltöttek.
Ilyen egyszerű ez, aki él, üvölt, aki nem él, soha többé nem üvölt.
Gondolom, estükben levertek a lábáról jó néhány további törököt, volt nagy tápászkodás, kavarodás, törtetés újra felfelé a dombnak, gondolom, elszedték az elesettek pénzét, puskagolyóit, fegyverét, dohányát, pipáját, drágaköves turbánforgóját, míves övcsatját, kivarrott csizmáját.
Jól jöhet az még nehéz, háborús időkben, meg aztán minek az ilyesmi egy halottnak. Gondolom, akkor nem volt rozsdamentes dögcédula senki nyakában, meg a mentőhelikopter sem szállította vissza hullazsákban a bajtársakat a bázisra. Aki bújt, aki nem, ennyi, ott maradtak szépen a tetemek, hollóknak martalékul, jó, ha nem az éhező környékbeliek darálták kolbászba a harcosokat. Ki vagyok én, hogy felrójam nekik a kannibalizmust? Füstölt emberfelsál paprikásan, nüanszok az ilyesmik, drága uraim, főként utólag már, a borzongó túlélők szemében, akik bármikor nyugodtan beugorhatnak a benzinkútra egy fogyasztói gyíkhús-szendvicsért.
Aztán kikukkantott a dombháton a következő adag török, kicsit már óvatosabban, és eldördült megint a sortűz, mert eddigre volt idő újracsömöszölni a letámasztós, elöltöltős mordályokat, és megint felhangzott némi ordítás, és megint legurult pár török, de már kevesebb, és a többiek elkezdtek kúszni lefelé, néhány puskát ők is letámasztottak, felordított pár magyar is. Holmi nyílvesszősurrogás újfent megtizedelte a törököket, de egyre többen lopakodtak a lejtőn lefelé, fától fáig, és a lassan újratöltött fegyverek újra eldördültek, kicsit kisebb hatékonysággal, már nem volt az a futószalag-érzet, bár páran elestek most is, a többiek tovább nyomultak, itt-ott kardcsörömpölés. A magyar vitézek egynémelyikét csendben megkerülte az ellenfél, és tőrével elvágta torkukat, alig volt mód felhördülni, egyszerűen csak belefulladt ki-ki a felbuzgó vérbe. A magyarok személyes tárgyai, tömlők, fiolák, cifra gombok, dolmányok, fringiák, köpönyegek is gazdát cseréltek azon melegében.
Megeshetett, hogy egy sisak, mely még őrizte előző tulajdonosa feje melegét, hamarosan új birtoklójának koponyáját mentette meg egy erőteljesebb csapástól. Talán évekig elkísérte útján, talán már aznap elgurult új gazdája fejéről, és elrozsdásodva semmisült meg az anyatermészetben
vagy egy lelkes régésznek köszönhetően múzeumi tárlóban hirdeti a múltak jelenvalóságát.
Ahol ülök, nejlonzacskó táncol a szélben, most Monarchia-formájú, aztán a három részre szaggatott országra hasonlít, végül a mai Magyarország alakját ölti fel, mielőtt elkapná szemünk elől a mélység.
Az egyik gyerek nyafog, a másikat próbálom tisztába tenni, csak olyan éles szél fúj itt a csúcs közelében, valami védett zugot kellene keresni.
Törölgetem a kakát, a többiek vidáman esznek, közben lekushadok, valaki célba vett egy muskétával. A golyó elsüvít a fejem fölött, majdnem szívbajt kaptam. Még jó, hogy a popsitörlő kendő mellé bekészítettem a gyöngyházmarkolatú, nehéz pisztolyt megtöltve. Vaktában célzok, ordítás, bingó. Ez se normális, mit akar vajon? A csatának vége, felfoghatná a félkegyelműje. Persze ha mielőbb a másik, vadvirággal kevésbé hímes világ mezőin kíván barangolni, hát lelke rajta, segítek örömest. Mindenesetre midőn magam is erre a sorsra jutok, már ott fog várni engem gyaur szolgaként jó tucatmagával, bőrtangában legyezgeti fényes arcomat egy pálmalevéllel a Paradicsum mezején. Megnézem, akad-e valami használható vagy pénzzé tehető tárgya szegény ördögnek.
Az a pár elszánt magyar vérbe fagyva fekszik a fűben. Ferhát, aki zavarodott elméjéről híresült el a seregben, éles késével sorra járja, és megcsonkítja a holtakat. A levágott füleket, orrokat egy bőriszákba teszi, amelyben valami csípős por tartósítja a fura trófeákat. Esténként, gyertyafénynél kirakosgatja, vihogva nézegeti zsákmányát. A cimpákra téntaceruzával rejtélyes jeleket tetovíroz. Bajtársai kerülik, nem szívesen állnak vele szóba. Az egyik legvitézebb harcos, kegyetlen, részvétlen és pontos. Adaljai népdalokat dudorászik, miközben a fűbe törölgeti belektől ragacsos kardja pengéjét. Még a dadusától hallotta ezeket a keserédes melódiákat.
A törökök jó része iszogat, fosztogat, némelyek a markotányosnőket gyömöszölik az avarban. A csata heve mindig felszítja a vért a férfiakban. Meg a rablott aranyak is beválthatók friss, élő húsra. Ki tudja, holnap kire miféle sors leselkedik, s nem a puszta földet vagy a nagy büdös semmit ölelgeti-e majd ilyen elszántsággal.
A pelust összecsomagolom, megy a szagzáró zacsiba, rávetődöm a maradék szendvicsekre. A csontokat rég elhurcolták az erdei állatok, a maradékot szétszedte az idő. Micsoda kilátás, elképesztő! Elrendezem a hátizsákban az iszákot is, tele levágott fülekkel és orrokkal. Este, ha hazaérünk, majd elgyönyörködöm bennük.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)