Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
A fiú hosszas bíbelődés után nagyot sóhajt, majd ellép a faltól. Fél szemmel hátra néz, tekintetében felvillan valami atavisztikus, genetikusan, évezredeken átörökített büszkeség; a barlanglakó ősember nézhetett így sikeres masztodonvadászatok után.
– Mit szólsz? Kész csoda, nem?
– Le vagyok nyűgözve.
A lány szemben ül a panellakás szinte teljes falát betöltő új tévével,kezében a csillió gombos távirányító.
A hatalmas, drága, piszkosul menő tévé nem illik ebbe a kicsi, olcsó, piszkosul ciki panelba,
de a fiúnak minden vágya ez volt. „Lakásra nem elég, kocsi meg minek Pesten”, mondta, amikor az apai örökség kézhezvétele és némi online böngészés után elindult az egyik műszaki áruházba.
És most itt ülnek kartonpapírfecnik és törött hungarocelldarabok között. A fiú izzad, kimerítő volt konzolt fúrni a tévének, a lány izzad, „a tévé mellett egy légkondi se ártott volna”, gondolja.
– Komolyan le vagyok nyűgözve – magát is győzködi, hogy ne legyen ünneprontó. – Nagyon szép, nagyon nagy!
– Az hagyján, hogy szép és nagy, de...
A fiú sorolni kezdi, hogy OLED, hogy nemhogy négyká, hanem hogy nyolcká, hogy ilyen hangrendszer, hogy ennyi coll, ha keresztben ráfeküdne, végig se érne az egyik sarkától a másikig, nem mintha ráfeküdne, „mert hát azért érted, törékeny darab ez,
rád se nagyon feküdnék, ha kétmillióba kerülnél, mármint nem úgy értem, tudod...
Elhallgat, de szerencséjére a lány nem figyel, a nagyon bonyolultnak tűnő távirányítót nézegeti. A fiú megnyugodva folytatja.
– Ráadásul okostévé! Van wificsatlakozása, megy rajta a net, Youtube, HBO, Netflix, appok, böngészők, van benne digitális tévéműsor, játékmód, a mobilodat is összekötheted vele. És a legjobb: ide-oda ugrálhatunk vele az időben!
– Mit csinálhatunk?
A lány eddig közönyösen bámult maga elé, de most felnéz.
– Leállíthatjuk akár az élő adást is. Mintha megállítanánk a valóságot, ha pisilni kell, ránk tör a bújhatnék, vagy kifogyott a sör. Leállítjuk, pisilünk, bújunk, hozunk sört, aztán újraindítjuk.
– A valóságot?
– Igen, azt – nevet a fiú. – Akár az élő adást is.
– De az időt nem lehet leállítani, mert mindig most van, nem? És ha kiesünk a mostból, mi lesz velünk? – A lány hangjában őszintének tűnik az aggódás.
A fiút néha szórakoztatja, hogy a lány mennyire komolyan vesz dolgokat,
néha egy Karinthy-novella jut eszébe Zauerlébennel. Most is. De nem kezd el idézni belőle, nem vicceli el a dolgot, megsimogatja a lány arcát.
– Akkor beletekerünk az időbe, és visszakapjuk a sajátunkat. Átugorjuk a híradó unalmas részeit, vagy hogy Gordon Ramsay belekáromkodik a konfitálásba, és újra a mostban leszünk.
– Ez nagyon ijesztő – mondja a lány, és dúdolni kezdi, hogy összeér az éjszakában látomás és valóság. A fiú nem ismeri a dalt, de szomorúnak tűnik, és ő most nem akar szomorúságot, hát gyorsan átveszi az irányítást. És a távkapcsolót.
– Na várj, megmutatom, milyen ez. Imádni fogod – bekapcsolja a tévét, sportcsatornára vált, babrál egy kicsit. – Nézd, ez a meccs most megy élőben. Kimerevítem a képet, nem mintha sok minden változna, amilyen lassúak a magyarok.
A lány elmosolyodik, oldódik a hangulat. A fiú sört hoz be, visszaül a lány mellé.
– Látod, itt megállt az idő, pedig a valóságban, abban a kinti mostban, megy a meccs – mutat arrafelé, amerre a stadiont sejti. – Ezt most kibontjuk, és míg megisszuk, beletekerünk a meccsbe, hogy utolérjük a valódi időt.
A fémdoboz felciccen, a sörhab keskeny kígyóban tör elő, egy része a távirányítóra fröccsen. A fiú bosszús arccal a nadrágjába törli, majd lenyomja az előretekerést. A játékosok megmozdulnak, a látvány groteszk a gyorslejátszástól. Gyorsan eltelik egy perc, öt, tíz, a fiú a play gombot nyomogatja, hogy a sebesség visszaálljon normálra, de hiába. A kép továbbra is szalad előre, vége a meccsnek, jön a híradó, éjszakai show, műsorzárás, adáskezdés, reggeli hírek.
Rohan a kép, napnyugta, újabb napkelte, pörögnek a műsorok, pörögnek a napok, már számolni se lehet őket.
A fiú és a lány mereven bámulja a tévét, a kéz a távirányítón, de megmozdítani nincs erő. A fiú a lányra néz, a szeme, az a szép barna szem még a régi, de alatta karikák, az arcbőre is megnyúlt, megfakult. Saját kezére néz, ráncos, ősz rajta a szőr, remeg. A lány dúdol tovább, hogy itt maradtam az éjszakában, az idő rohan velük tovább, rég kiestek már belőle, nincs már most, már csak a majd van, a majd lett a mi mostunk, mondaná, de akkor a lány dúdolása egy utolsó sorral megszakad. Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában, ez visszhangzik a fülében utoljára, mindörökre.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)