Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
Az első rocker, akivel találkoztam, a Robi bátyja volt. Magas volt és vékony, hátul lófarokban kötötte össze egyenes szálú, hosszúra növesztett haját, tornacipőt és tetőtől talpig farmert viselt, és hanglemezt tartott a hóna alatt. Én legalábbis ilyennek láttam minden alkalommal. Igazából esténként találkoztam vele, amikor edzésről jöttem haza. A Robi bátyja általában egy csapatnyi hozzá hasonló figurával ült a panelházak közötti valamelyik padon, többnyire a háttámlán. Ahogy a közelükbe értem, még inkább megszaporáztam lépteimet. A szüleim azt mondták, hogy sötétedés után ne tartózkodjak az utcán, meg hát különben is, hallottam nem egyszer, hogy milyenek ezek a bőr- vagy farmerkabátos, színes-csíkos nadrágos, messziről egyneműnek látszó, loboncos hajú lányok és fiúk, akik khaki színű, golyóstollal telefirkált táskát hordták a vállukon, és éjszakába nyúlóan hangoskodtak és nevetgéltek, mígnem megpillantották a járőröző rendőrautó távolból fölvillanó kék fényét.
Azt hittem, tudom, hogy milyenek ezek a srácok, és tudom, hogy mi a rock és kik a rockerek.
A szüleink voltak az úgynevezett beatnemzedék, a magát Nagynak tituláló Generáció,
mi pedig jószerivel az anyatejjel szívtuk magunkba a zene ritmusát. Apám rögtön az egyetem elvégzése után, egyik első fizetéséből egy csehszlovák gyártású magnót vett magának, ami aztán évtizedeken keresztül elkísérte. Ott volt velünk a lakótelepen is, igaz, akkor már csak elvétve került elő. Leginkább péntekenként, amikor apám korábban jött haza a hivatalból, és a hétvégi verkli előtt engedélyezett magának egy-két óra pihenőt: leszedte a Tesláról a horgolt terítőt, és előkeresett a fiókból egy szalagot.
Mindig csodáltam ezeket a böhöm tekercseket. Időnként, apám távollétében, egy-egy délutánon, amit tanulással kellett volna töltenem, én is elővettem a csehszlovák magnót, óvatosan – hogy majd pontosan úgy, ahogyan eredetileg álltak, vissza tudjam őket tenni – leemeltem a két orsót, föltettem helyettük egy üreset, és melléje egymás után a szalagokat. Alig másfél vagy két évtized választott el tőlük, az a zene azonban, amit apám a tekercsekről hallgatott, érezhetően más volt, mint amit akkoriban a rádióban játszottak, és amit mi a kazettáinkra másolgattunk. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miben más, de úgy éreztem, hogy mélyebben és mélyebbről szól.
Mire mi találkoztunk a poppal, az addigra jól jövedelmező, ám eredeti tartalmától megfosztott iparággá szelídült. Apáink nemzedékének beathősei az emlékekben éltek: John Lennont lelőtték, az Illés-együttes tagjai countrylemezeket készítettek, és még messze volt a soron következő nosztalgiahullám, amely újra fölemelte a régi ideálokat. Egzotikus nevű diszkóegyüttesek fülbemászó slágereit dudorásztuk halandzsanyelven, szüleink bátorító mosolya mellett. Azt is tudtuk persze, hogy létezik ezeken kívül olyan is, amikor – legalábbis így élt a képzeletünkben – kócos és hosszú hajú, szakadt ruhás figurák nyüstölik elemi erővel a gitárhúrokat, és olykor hörgésnek beillő hangon énekelnek. Ez a fajta zene azonban ahhoz az általánosan elutasított és elítélendőnek titulált életmódhoz kötődött, amelyet a környék megítélése szerint többek között Robi bátyja és cimborái folytattak éjszakába nyúlóan a lakótelepi padokon. A közelebbről soha meg nem nevezett, mégis annyiszor emlegetett
szocialista erkölcshöz és a panelkonform életformához
a rock dübörgése helyett a lágy hangú, szintetizátorral és elektromos dobbal dúsított diszkózene illett.
A tájékozódásban a Magyar Úttörők Szövetségének hetilapja, a Pajtás is segítséget nyújtott: rendszeresen közölt slágerlistákat, továbbá cikkeket, fotókat és posztereket az aktuális sztárokról. A magyar poppiac a Német Szövetségi Köztársaságból táplálkozott: igaz, hogy kapitalisták, de közel voltak hozzánk, és a csillagháborús terveket szövögető, imperialista amerikaiakkal ellentétben rájuk nem haragudtunk. Elvégre nyugatnémetekkel minden nyáron találkozhattunk, a magyar fül számára pedig táplálóbban szóltak a német diszkódallamok, mint a tengerentúli melódiák. A holdsétáló Michael Jackson, valamint az a mifelénk értetlenkedő mosollyal fogadott, aprócska termetű lány – bizonyos Madonna – az óceán másik oldalán hozta lázba az ifjúságot, nálunk inkább a nyugatnémet diszkósztárok voltak a menők. A lányok az euródiszkó egyik legfényesebb csillagába, a Modern Talking nevű duó tagjaiba voltak szerelmesek, akik persze angolul énekeltek, amiből megint csak nem értettünk semmit – azt viszont valahonnét mégis tudtuk, hogy például az, hogy hótnájc, azt jelenti, hogy „forró éjszakák”, a többit meg képzeletben ki bírtuk egészíteni. A popzenéből akkortájt kikerült a lázadás. Benne maradt azonban más, ami legalább annyira izgatta kamaszösztöneinket, mint apáinkat annak idején a társadalmi megváltás beatdalokban elhangzó ígérete.
Aztán a Robi bátyja eltűnt, ezzel párhuzamosan pedig a rockerekből álló társaságot se lehetett látni többet a lakótelepi padokon se nappal, se sötétedés után. Mindenfélét suttogtak arról, hogy mi történt, ám bizonyosat kizárólag a Robi tudhatott. Ő volt amúgy az egyetlen nem csak az osztályban, hanem az egész iskolában, aki nem köthetett vörös nyakkendőt. Hogy bátyjának távozása és úttörőavatásának elmaradása között mi volt az összefüggés, az csak jóval később derült ki számomra, akkor, amikor végre odamentem Robihoz és beszélgetni kezdtem vele. Konkrétan megkérdeztem tőle, hogy igaz-e, amit a lakótelepen mondanak, vagyis hogy a bátyja átállt a kapitalistákhoz.
– Nem állt át – felelte közönyös arccal. – Csak megunta, hogy folyton piszkálják a rendőrök, ezért lelépett az országból.
Hevesen dobogni kezdett a szívem. Tudtam valamennyire, hogy a disszidálás mit jelent, azt ellenben soha nem értettem, amikor a családi beszélgetések során ilyenkor mindig hozzátették, hogy „ötvenhatban”. Mindenesetre a szó körül oszlani kezdett az addigi félhomály, és többé-kevésbé megfogható tartalmat kapott. Nevezetesen azt, hogy a Robi bátyja immáron nincs itt, föltehetően nem is jön vissza többé, mert nyugat felé elhagyta az országot.
Új életet kezdett, amibe beletartozik az is, hogy hamarosan érteni fogja, hogy a külföldi együttesek miről énekelnek.
Igazság szerint korábban is értette.
Robival összebarátkoztunk. Annak ellenére mondhatjuk így, hogy igazából később se beszélgettünk sokat. Nem volt rá szükség. Tanítás után, amikor még se az ő szülei, se az enyémek nem voltak odahaza, fölmentünk hozzájuk – tőlünk nézvést a lakótelep túlsó végében laktak –, és a bátyja hátrahagyott lemezeit hallgattuk: a dübörgő basszust, a vad ritmust, a lendületes gitárszólókat és az elemi erejű éneklést. Csupa olyan zenét, ami nem szerepelt a Pajtás slágerlistáján.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)