Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
Léteznek módszerek arra vonatkozóan, hogy miként beszéljünk olyan dolgokról, amelyekről halvány fogalmunk sincs. Azt hiszem, könyvet is írtak ebben a témában:
hogyan beszélgessünk a művekről, amelyeket nem olvastunk.
Persze nem mindenkinek kell mankó. Egyszer például én is írtam egy értekezést egy olyan lemezről, amelynek a címét se hallottam. Mi több, az előadó nevét illetően se voltam képben. Ennek ellenére, amit írtam, állítólag jó lett. Azért mondom, hogy állítólag, mert legalábbis én nem olvastam. De aki igen, annak tetszett.
Még az internet előtti világban történt, több mint húsz évvel ezelőtt. Számítógép már sok helyen akadt, itt-ott nyomtató is, de a kéziratokat még postán küldözgettük. Vártuk a választ, ami többnyire ugyancsak postán érkezett. Deresedő halántékú öregfiúk emlékezhetnek arra is, hogy a szerkesztőségi fejléces, vékony boríték jó hírt hozott: a kéziratot ott tartották közlésre. A vastag boríték ellenben rosszat jelentett, benne volt a visszaküldött kézirat, egy rövidke elutasító levél kíséretében. (Kivétel akadt. Egyszer napokon keresztül nem bontottam föl egy neves folyóirat levelét, mondván, tudom, mi van a vaskos borítékban. Rosszul tudtam. Benne volt a kézirat, de csak azért, hogy egy mondatot fogalmazzak át, majd küldjem vissza.)
Egyik nap vékony borítékot találtam a postaládában. A borítékon fejléc, egy rockzenei folyóirat logójával és címével. Meglepődtem, mert bár a lap nevét ismertem, érintkezési felület nem volt közöttünk. Olvasójuk se voltam, nemhogy szerzőjük. Ennek ellenére kis híján azzá avanzsálódtam. A levelet ugyanis még a liftben fölbontottam, és csodálkozva forgattam az értesítést, miszerint a szerkesztőség elolvasta a lemezkritikámat, nagyon tetszik nekik, a következő számban hozni fogják, küldjek még.
Újra meg újra megnéztem a borítékot. Egyik része stimmelt, az én nevem és a címem volt rajta. A másik része, a feladó és a köztem lévő kapcsolat ellenben sehogy nem állt össze:
miféle lemezkritikát írhattam én egy általam csupán címéről ismert rockzenei szaklapnak?
Az előbb úgy fogalmaztam: „egyik nap”, de igazából már este volt, csak másnap délelőtt hívhattam föl a fejléc aljára apró betűkkel nyomtatott telefonszámot (vezetékeset, hiszen ez még nem csupán az internet, hanem a mobiltelefon előtti világ is volt). Hogy kivel beszéltem, azt se a nyomtatott levél végére odabiggyesztett szignóból, se az elhadart bemutatkozásból nem bírtam kivenni. Ő ellenben, amint mondtam a nevemet, azonnal tudta, miről van szó. A párbeszédet évtizedek távlatából nem bírom hajszálpontosan rekonstruálni, de nagyjából így hangzott:
– Szevasz! Megkaptuk a kritikát, nagyon tetszik, közöljük. Küldtem is értesítést.
– Igen, de az a helyzet, hogy én nem írtam semmiféle kritikát.
– Hogyhogy nem írtál?
– Úgy, ahogy mondom. Nem is tudom, miféle kritikáról van szó.
– Hát az X együttes Y című lemezéről.
(Itt jön az a rész, hogy nem ismertem se a banda nevét, se az album címét. Első hallásra metálzenekarnak tűnt.)
– De hát én nem írtam arról a lemezről semmit.
– Nem küldtél nekünk kritikát?
– Nem.
– Nem te vagy a Benedek Szabolcs?
– De én vagyok.
– Akkor nem értem.
– Én se.
Egyeztettük az adataimat. Ahogy a borítékon, úgy a név és a cím is stimmelt. Annak az albérletnek a pontos postacíme volt, ahova pár hónappal korábban költöztem be.
– De hát akkor ki írta?
– Fogalmam sincs.
Hallottam, ahogy a vonal túloldalán papírral zörögnek.
– Számítógéppel van írva. A kísérőlevél is. Akkor biztosan nem te írtad?
– Mondom, hogy nem.
– Kár. Pedig közöltük volna. Jó kis kritika. És szerettük volna, ha küldenél még.
Majdnem azt válaszoltam, hogy ennek végül is különösebb akadálya nincsen, aztán beláttam, hogy ez végképp szürreális fordulat lenne. Nem mellesleg akkor még hírből se ismertem a bevezetőben említett könyvet. Talán meg se jelent.
Elköszöntünk egymástól, és letettük a telefont.
A dolog érthető módon nem hagyott nyugodni.
Végigkérdeztem a haverokat, akik tudhatták az új albérleti címemet, meg azt is, hogy szoktam írogatni ezt-azt, ám egyik se vállalta magára a lemezkritikát, mi több, kimondott metálrajongó se akadt közöttük. A megoldáshoz hetek múltán se jutottam közelebb. Lassacskán mégis megfeledkeztem róla. Jöttek más, ennél kevésbé, sőt egyáltalán nem rejtélyes események, amelyek elhalványították az emlékét. Ráadásul idővel konstatálhattam, hogy noha úgy kezdődött a sztori, mintha valami sci-fi vagy horrorfilm propozíciója lenne, az in medias res után nem volt folytatás – nemhogy nagyeposz, de még csak fantasy novella se kerekedett ki belőle.
Pár hónapja jutott újra az eszembe, amikor egy buliban egy könyvespolc alsó polcán többkötegnyit pillantottam meg a magazinból. A party már a leszállóágában tartott, amikor az ember lassacskán józanodva a régi újságok lapozgatásában is több izgalmat talál, mint a konyhában sorakozó üres üvegek között, vagy éppenséggel a félrerúgott szőnyeg helyén mostanra meglehetősen ragacsossá vált táncparketten. Én azonban egy idő után abbahagytam a lapozgatást. A pedánsan időrendi sorrendbe rakott magazinszámok között ugyanis előkerült az az év is, mikor nem várt kapcsolatba kerültem a lappal. Bennem motoszkált a kisördög, miszerint lapozzam csak végig ezeket a lapszámokat is, hátha valamelyikben ott van az állítólagos írásom. Utána az jutott eszembe, hogy miért lenne. A saját nevemen biztosan nem jelent meg, hiszen tisztáztuk a szitut a szerkesztővel. Ha pedig netán fiktív néven lehozták volna, úgyse ismerném meg, elvégre se a banda, se a lemez címére nem emlékszem.
Egyébként meg – folytattam tovább a morfondírozást –, meglehet, létezik egy másik univerzum, amelyben én lemezkritikákat írtam,
és ez a párhuzamos világ húsz évvel ezelőtt egy féregjáraton keresztül valahogy érintkezésbe lépett az ittenivel.
Ám vajon odaát mivel töltöm mostanság az időt? Még most is lemezkritikákat írok, miközben őszülő, pocakos rocker lettem, aki a koponyája tetején világító kopasz folt dacára vállig növeszti maradék tincseit? És amikor végzek egy album kivesézésével, sétára indulok, amihez szűk csizmába szuszakolom bütykös lábujjaimat, majd lépteim nyomán csörögnek a bőrkabátomról lelógó láncos flitterek? Ennél még érdekesebb belegondolni abba, hogy milyen lehet az a másik világ. A legkézenfekvőbb kérdés, hogy vajon jobbak-e vagy rosszabbak az ottani emberek az ittenieknél, több-e vagy kevesebb arrafelé az erőszak, az ínség, a szenvedés és az ármány, netán amott sikerült-e megfékezni, vagy ellenkezőleg, még inkább fokozódott a globális felmelegedés. De ugyanígy jó lenne azt is tudni, hogy a féregjárat túloldalán gyártanak-e olyan majonézes tubust, amelynek csumáig ki lehet nyomni a tartalmát, avagy amazok eljutottak-e végre a Marsra a sok töketlenkedés helyett.
Nem merengtem hosszasan, hagytam a féregjáratot a francba, a rock magazinokkal együtt. Föltápászkodtam a süppedős heverőről, szóltam valakinek, hogy csavarja följebb a zenét, majd botorkálva útnak indultam a lassacskán hajnali színeket öltő lakásban, hátha találok még egy doboz bontatlan sört. Lábfejem minden léptemnél sajogva tiltakozott, jelezvén, hogy ideje lenne megszabadulni a cipőtől. Az előszobai tükörben megpillantottam gyűrött ábrázatomat, fejem búbján teliholdként világított a pár éve beszerzett kopasz folt. És mivel a sör utáni kutatásom nem járt sikerrel, leakasztottam a fogasról a bőrkabátomat, majd angolosan távoztam.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)