Juli harmadszor ment vissza, hogy megnézze a látványkandallót. Colostokot is vitt, mert otthon már lemérte a helyét. Hagyján, hogy drága, de elég nagy is. Igazából csak akkor férne el, ha a fiókos szekrényt a Pisti horgászcuccaival kivinné a közös tárolóba, az is tele van, de legfeljebb kidobja végre a telematricázott gyerekkori íróasztalát, nem kár érte, majd vesznek Lillának egy szép újat, mire elsős lesz.

Direkt olyat keresett, ami nem ad meleget, csak fényt, a sok szobanövény miatt, és mert így gazdaságosabb, náluk telente úgyis tombol a távfűtés. Lapos volt, szép pirosasan villódzott benne az elektronika. Csak kicsit hunyorítani kellett, és egész élethűnek tűnt, sötétben biztos még meghittebb a fénye. Kár, hogy azok a műfahasábok az alján annyira rondák, mint egy roskadó trágyadomb, ezt még Pisti is szóvá fogja tenni, hiába nincs érzéke a lakberendezéshez. Juli mindent megpróbált, hogy szebbet és élethűbbet találjon ennél, mind a két lyukasóráját a neten töltötte, hátha lelhetne venni akár használtan is egy pont olyan kandallót, amilyet elképzelt, de nevetségesen drága volt mindegyik. Egyedül ez jöhet szóba, és már csak két darab maradt belőle, az akciós katalógusban is szerepel. Holnapra, mire Juli negyedszerre is leszáll hazamenet félúton, hogy megbámulja, talán el is fogy. Most már igazán eldönthetné. A sok álmodozás veszélyes, ma is csak a második átfutásra vett észre a három ordas hibát az egyik szódolgozatban. Ha megtudják, még azt hiszik, kivételezni akar, és abból baj lesz, nagyon sok az ellenőrzés az utóbbi időben.

A barkácsáruház neon-hodályában most nem is tűnt annyira barátságosnak ez a lüktető meleg piros fény, mint amilyennek elalvás előtt újra és újra elképzelte. Rendes működő kandallót még nem is látott, a tűzimádatot gyerekkorából, a vaskályhánál melegedés nyomorúságos idejéből hozta, amikor még az volt a legnagyobb biztonság és legnagyobb öröm, ha volt, mivel befűteni. Kár, hogy nyílt láng szóba se jöhet a nyolcadikon, bár a gondnokot nem merte megkérdezni erről - talán mégis lenne rá megoldás. Pistinek sem mondta, csak magában tervezgetett: meglepetésnek szánta, felejthetetlennek. Ha sikerül most az egyszer rávennie a szüleit, hogy teljes másfél napig vigyázzanak a három gyerekre, akkor talán még nincs veszve minden.

Nincs mese, ma meg kell vennie. Izgalmában ment egy kört, végig a soron, aztán a fürdőszobaosztály felé kanyarodott, szórakozottan fogdosta a szappantartókat. Jó lenne egy ilyen tágas gőzkabin, ketten is beférnének, mióta nincs se pénzük, se idejük fürdőbe járni, nem érzi a bőrén ezt a fülledt, simogató forróságot. Milyen jó volt kinyújtózni utána!

ha megveszi, akkor talán van még esély rá, hogy ugyanazt a boldog bizsergést érezhessék újra mindketten, mint húszévesen. Aprólékosan kitalálta már a részleteket, a puha rózsaszín műszőrmét is megvette, amin heverni fognak a szőnyegen, mint valami luxus jegesmedvebőrön, a zenét is kitalálta előre, egyenként, áhítattal válogatta össze mind a kilenc szerelmes, de nem túl nyálas számot. Így talán Pisti is ellazul és nem hagyja abba az első öt perc után, mint az utóbbi négy évben szinte mindig, hogy azonnal horkolni kezdjen. Jó lesz megint féktelen rockot hallgatni, és úgy riszálni rá, mint akkor, azon a gyönyörű nyáron, a Szigeten.

Vasárnap délelőtt fogja a helyére csempészni a kandallót, mialatt Pisti elmegy futni. Szépen eléje állítja a könnyezőpálmát és a vitorlavirágot, ettől nem látszik az a sok ronda műhasáb, és rejtelmes dzsungelhangulat lesz a szobában sötétedésre. A nagy puha leveleken átdereng majd a tűz lobogása, és lesz koktél is, kókuszos, pont, ahogy Pisti szereti, és ő végre felveheti megint a piros virágos fekete kimonót, amit még a legelső házassági évfordulóra kapott, és a köpeny alatt nem lesz semmi, csak a hússzínű csipketanga meg a hosszú aranyozott lánc a mell közé lógó kis fekete gyönggyel, aminek olyan borzongatóan sima és síkos felülete van, mintha egy busafejű kicsi kígyó siklana a meztelen bőrén az ágyéka felé. Az ilyen érzéki érintéseket szerette Juli, a kasmírt, a bársonyt, a leheletnyi selymeket, turkálóban talált tollboa sikamlós csiklandozását a vállán, a nyakát épp hogy megnyalintó sűrű illatú parfümfelhőt, a pókhálóvékony harisnya tapadós simulását, a pezsgő pici buborékainak zizegő nyüzsgését a nyelvén, ahogy az átható íz lassan betölti a száját, szerette, ahogy a pici csipkebugyi végignyal a combján, hogy aztán lelibegjen a bokájáról a szőnyegre. Nagyon szeretett volna már kilépni belőle a kopogós lakkpiros magassarkúban, amit hosszú évek óta tartogatott egy ilyen varázslatos estére. Ha az anyja értené, mennyire sóvárog a vadság után, talán már rég átvállalta volna a kölyköket, ha kicsit is átérezné, hogy évek óta cipeli ezt a sebként lüktető vágyat, nem hivatkozna örökké a fejfájására. Hihetetlen, mennyire önző, látnia kéne, hogy hullafáradtak, hogy totálisan kifacsartak mindketten, mert amióta Pincur is megvan, sehogyse jutnak egyről a kettőre, a Suzukit is el kellett adniuk, mert nem tudták fenntartani. Ha tudná az anyja, hogy ők már a legszükségesebbeken kívül alig szólnak hónapok óta egymáshoz, nem is haragból, csak energiaspórlásból, akkor talán megsejtene valamit végre. Az éjszakákról nem, de erről legalább muszáj lesz kicsit beszélnie neki, hátha végre valahára felfogja, milyen súlyos a helyzet.

- Segíthetek valamiben? - dörmögő hang szólalt meg közvetlenül mögötte, valaki megbökte a vállát. Juli összerándult és megpördült az idegen kéztől. Zsíros arcú, ősz bajszos, testes ember állt ott áruházi pólóban, erős verejtékszaga volt, szélesen mosolygott.

- Figyelem én magát – folytatta a másik továbbra is feléje nyújtott mutatóujjal -, tudom, hogy napok óta idejár, mint madárka a magra – és kétértelmű gesztussal, mintha fogdosni akarná, felfele fordította a tenyerét. – A kolléga is mondta, aki az áruházi kamerákat nézi, hogy valaki nagyon kerülgeti ám a radiátorokat, mondom, hát csak megnéztem magamnak, ki az a szép szőkeség,

aki ilyen nagyon szeretne melegedni.

Juli szeretett volna válaszolni valamit, de nem volt erőssége a visszavágás, az iskolában is ő volt a leghalkszavúbb tanár, nem tudott fegyelmezni, ezért is merült ki annyira estére. Most is csak állt megzavarodva, semmi frappáns, de még egy kérdés se jutott eszébe, amitől nem tűnne totál hülyének.

- Mondom neki, ez a kishölgy nem olyan fajta, ez nem lopni jött ide, már elnézést, nem szoktam meggyanúsítani senkit. Szerintem csak el van veszve, mondtam neki, nem tud dönteni. A volt nejem is pont ilyen volt. Na ugye hogy ugye? Az összes nő bajban van a műszaki paraméterekkel, jöttem, hogy segítsek a kishölgynek. Látom, ezt a ledest nézi itt, hát ezzel nem sokra megy, ha csak nem kuplerájba viszi, olyan vörös ez, mint egy amszterdami kirakat november hetedikén. Tűz persze lesz, naná hogy, mert a cucc tűzveszélyes, csak el ne mondja senkinek. Elég, ha megnézi ezt a fos adaptert, akasztanák fel, aki kispórolta belőle az anyagot. Ne higgye ám, hogy le akarom beszélni, csak jó lenne tudni, rájött-e már, hogy az az izé csak villog, és nem ad semmi meleget, ellentétben például ezzel, kétezer wattos, időzítős, távirányítós, fel is lehet tenni a falra, nem foglal helyet, ötvenezerről lett leszállítva. Két éves a kellékszavatossága, higgye el, nem mindegy, mert ha elromlanak ezek a kínai szarok, na persze ez magyar, akkor hopp, ott a baj... Tessen csak megnézni.

- Köszönöm – nyögte ki végre Juli –, de most nem kocsival vagyok, inkább holnap mutassa meg.

- Megmutatnám én – vigyorgott a szaki –, sőtsőtsőt, csak bízza rám magát. Én mindent megteszek, nálam a vevő az első.

- Sajnos sietek – mondta határozottabban Juli, és elhárító mozdulatot tett. - Addig inkább megkérdezem a férjemet, hogy melyiket szeretné.

- Jó asszony mindig megkérdezi, mi kell az urának – kacsintott a bajuszos. - De egyedül jöjjön ám vissza! Segítek én kivinni a kocsihoz, nulla probléma.

Juli torka elszorult, csak biccentett egyet, aztán szó nélkül elviharzott a kasszák felé. Ki innen a tágas tiszta hidegbe, de azonnal. Jó, hogy ma csak a retikül van nála – még az kéne, hogy a biztonsági őr is megállítsa, nehogy ellopjon egy nyavalyás szappantartót. Rémes, hogy ezek itt végig figyelték. Égett az arca és undorodott, és tudta, hogy ide aztán be nem teszi többet a lábát, a világ összes látványkandallójáért sem. Soha, soha. Mire visszaszállt a villamosra, nevetségesnek tűnt az egész, a selyemkimonó és a csiklandós bundaszőnyeg,

Nem értenek ezek semmit. Na mindegy, bármit is csinálna, úgyse működne. Mindegy, mindegy, mindegy. Könny futotta el a szemét, megrázta a fejét, nem fog itt nyilvánosan sírni. Hirtelen vicsorgó mosolyra húzódott a szája: elképzelte a férjét, ahogy a hasán hever egyedül a szőnyegen, a puha rózsaszínben és a villódzó vörösben, és csak hortyog és hortyog, kezében az üres Pina Coladás üveggel.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)