Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.
Vettem egy autót. Ez az első saját pénzből vásárolt kocsim, ráadásul végre az ügyintézésben sem szorultam a szüleim segítségére. Mindent egyedül!
Simán ment, gördülékenyen. Előbb felmértem a terepet, aztán felmértem újból, majd megint elzarándokoltam a városszéli ipari parkba,
mindannyiszor ugyanazzal a fontoskodó, de valójában tök üres ábrázattal mustrálva a kiszemelt gépkocsit, ami a dilettáns autóvásárlók sajátja.
A vágyott autó előnyös tulajdonságait felsoroló reklámtábla is inkább az ösztönös rémület, semmint az elismerő csodálkozás hangjait csalta elő belőlem. Mivel következő, rajtaütésszerű látogatásaim alkalmával is ugyanabban az eldugott sarokban szomorkodott a jármű – úgy tűnt, szinte vár rám –, bólintottam: oké. A mögöttem szaglászó kereskedő, jelentős árcsökkentést kilátásba helyezve, mindjárt hitelfelvételre buzdított, én viszont egy hét gondolkodási időt kértem, csak hogy minél gyorsabban lelécelhessek, mert egy szót sem értettem abból, amit mond. De már másnap felhívott, hogy hitel nélkül is hajlandó olcsóbban adni a portékát. Áll az alku, feleltem a lehető legmélyebb hangomon a telefonba.
Azt találtam ki, hogy nem szólok a családnak, annál nagyobb lesz a meglepetés, hitetlenkedik az asszony, örülnek a gyerekek: új autónk van. Miután a friss szagú gépkocsival befaroltam a ház elé, bűnbánó arccal megnyomtam a csengőt. A feleségem a negyedik csengetésre nyitott ajtót.
Nem fagyott arcára a mosoly, mert soha nem fogad mosolyogva, az autó láttán azonban vonásai megenyhültek,
sőt amikor gyerekeink is a szűkös ajtónyílásba tolakodtak, és szűnni nem akaró visongással vették tudomásul, hogy új családtaggal bővült a mi kis négyesünk, elmosolyodott. És mintha azt súgta volna: te, kópé. Persze nem súgott semmit, de jó volt azt képzelni, hogy súg.
A gyerekek nem fértek a bőrükbe az örömtől, azonnal birtokba vették volna a jövevényt. Nem esett nehezemre elképzelni őket, ahogy megszállják a csomagteret, előre-hátra hajtják az ülést, beizzítják a zenecsatornákat, villog a fényszóró, kattog az index, de időközben besötétedett, és meg kellett érteniük, hogy a gyéren megvilágított kisvárosi utcákon autókázni nem túl izgalmas kaland. Abban maradtunk, hogy a délelőtti nagybevásárláskor avatjuk fel az új autót.
Az estét a dizájnos papírra nyomott kezelési útmutató átnyálazásával töltöttem. Nem vagyok tapasztalatlan autós, több tízezer kilométert levezettem már a Balatontól Erdélyig, de sose hozott lázba a motorok és olajszűrők futurisztikus világa. Kezdeti autóskártya-lendületem hamar megtört, a Forma 1-re kizárólag ebéd utáni szundításhoz kapcsoltam át, és a jogosítványt is csak azért szereztem meg egy esős nyáron, mert apám a lelkemre beszélt. Jeles eredménnyel vizsgáztam, de nem lettünk barátok, az autók és én. Ha valaki a járgányával büszkélkedett, hogy alufelni, arra gondoltam, valami lenti dolog, és igyekeztem a kerék felé pillantva elismerően bólogatni, ahogy azt is meg kellett tanulnom, mi a különbség szerviz és vizsgáztatás, vagy CASCO és kötelező között. Évekbe telt, de mint eredményes alkudozásom mutatja: megérte a befektetett energia.
Az első oldaltól az utolsóig átrágtam magam a kiskönyvön. Elszánt voltam és céltudatos. Mindent tudni akartam az első igazán saját autómról, mit kínál a „Care Connect” szolgáltatás, hogyan mozgathatom a fényszórókat, mennyire bővíthető az utastér, és tényleg korszerű cucc-e a MAXI DOT kijelző. TSI, hengerűrtartalom, lóerő: minden megvolt. Kimerülten dőltem ágyba, azzal a csiklandós izgalommal, amely érezhetően feleségemen is eluralkodott, aki órák óta az igazak álmát aludta, amikor mellé feküdtem.
Másnap tízkor indultunk. Anyósülés: Anna, mögötte: Julika, mögöttem: Peti. Kosarak a csomagtartóban, mehetünk.
Mindenki felkészült?
- rikkantottam, mint egy Farkas Bertalan. Igeeen, sikították a kicsik. Új autónk van, affektált Julika. Nagyon jó a szag, szögezte le Peti. Lássuk, mit tud, vezényelt a feleségem.
Máris, emeltem fel a mutatóujjam, azzal óvatosan kicsatoltam a biztonsági övem, és kevéske türelemre intettem családom felhevült tagjait. A kezelési útmutató bevezetője egytől egyig elősorolta a passzív biztonságra vonatkozó tudnivalókat, amelyeket minden utazás megkezdése előtt kötelességem figyelembe venni. Először is ellenőriznem kellett a világítás és a vészvillogó berendezés működését. Napsütötte szombat délelőtt volt, a szemközti szomszéd falára hiába villogtam volna, és mivel Petinek nem akaródzott kiszállnia a kocsiból, magam vállalkoztam a feladatra. Elöl-hátul oké. Veszítettünk pár értékes percet, de úgy voltam vele, annál sietősebben ellenőrzöm majd az ablaktörlők működését, valamint az ablaktörlő lapát állapotát. Ha már úgyis megint ott matattam elöl, megnéztem az ablakmosó folyadék szintjét is: teljesen rendben volt. Arról, hogy minden ablak tiszta, és biztosítható a jó kilátás, úgy győződtem meg, hogy rákopogtam a kölkökre. Nevetve integettek. Anna kissé türelmetlenül.
Haladnunk kéne.
A könyv szerint a visszapillantó tükröket úgy kell beállítanom, hogy a kilátás hátrafelé is szavatolható legyen. Szavatolható – ízlelgettem a kifejezést. Felelős családfőként erről is gondoskodtam. Nem volt nehéz dolgom: nagyszerűen állítható, korszerű tükrökkel szerelték fel az új autót a gyárban.
Nem tudom ellenőrizni a gumiabroncs-légnyomást, kaptam a fejemhez, nincs hozzá műszerem. A feleségem látványosan fellélegzett. Menjünk már, szótagolta gépiesen Julika, mintha anyák napi verset mondana az oviban. Viszont a motorolaj-, a fékfolyadék- és a hűtőfolyadékszint lecsekkolásához nem kell segédeszköz. Kipattantam újból, motorháztető fel, szuper. A biztonságos elinduláshoz be kellett csuknom az összes ajtót, valamint a motorháztetőt és a csomagtérfedelet. Ezt az előírást túlzásnak éreztem, tekintve, hogy a számítógépes műszerfal intelligensen jelzi, ha nyitva felejtjük bármelyiket.
Olyan autó ez, hogy lakni lehet benne, kacsintottam a visszapillantóba, de Julika, ügyet se vetve rám, a táblagépét simogatta, amikor pedig előregörnyedve a pedálok mozgását esetlegesen akadályozó tárgyak elhárításán dolgoztam – egyet sem találtam –, bekéredzkedett vécére. Az anyja kísérte be, addig átismételtem magamban, hogy nem léphetem túl a megengedett tengelyterheléseket és a jármű megengedett össztömegét. Nem fog előfordulni! Mi kell még? Nem iszom, nem drogozom, tehát vezetőképességem nincs korlátozva, utastársaim nem fogják elvonni figyelmemet a közlekedésről – egymáshoz szólni szabad –, sebesség és közlekedési szabályok betartása: pipa.
Mehetünk végre?
- kérdezte Anna, visszahuppanva mellém. A számból vette ki a szót.
Ismét behelyeztem a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóba. Ezúttal már fölvillantak a fények, üdvözölt minket az új autónk. Szelíden megérintettem feleségem karját: menet közben ne hajoljon a műszerfalra, és a lábait se tegye fel rá. Rám förmedt, hogy menjek a picsába. Igyekeztem csitítani, mert nem akartam balhét a gyerekek előtt, és különben is
új kocsit avatunk.
Most pedig felhívom figyelmeteket a helyes üléshelyzetre! Megmutattam, az milyen. Hátrafordultam, büszke-e rám a fiam: telefonos kamerával rögzítette a mozdulatsort. Épp közölni akartam vele, hogy miután elindultunk, ne hajoljon ki az ablakon, és ne rakja lábait az üléspárnára, amikor feltűnt, hogy az ülésmagasító üres. Julika hol van, kérdeztem a feleségem. Bent maradt Cartoon Networköt nézni, jött a hisztérikus válasz. Fájt, hogy legkisebb csemeténk lelkesedése ilyen látványosan lankadt, és nem is szívesen hagytam itthon egyedül, de hát már nyolcéves, és különben sem volt ideje a tépelődésnek, haladnunk kellett, mindjárt tizenegy óra, a feleségem pedig még egy nyamvadt fazék vizet se tett fel forrni. Mire a vezetőülést hosszirányban úgy állítottam be, hogy a pedálokat enyhén behajlított lábakkal is teljesen le tudtam nyomni, majd a háttámla megfelelő szögét is megtaláltam, már ő sem volt a kocsiban.
Mielőtt ránk csapta az ajtót, sziszegve odasúgta, hogy egyetlen kívánsága van: lakjak ebben a szarban ítéletnapig.
És hogy felőle visszaköltözhetek anyámékhoz is. Mit szólsz, fordultam hátra cinkosan Petihez, magunkra maradtunk. Éppen szállt ki a kocsiból, zsizsegett a zene a fülhallgatójában.
Hátra volt még a kormánykerék beállítása – minimum huszonöt, maximum harminc centi a mellkastól számított távolság –, a fejtámla megigazítása, és gondoskodnom kellett arról is, hogy a jármű egyetlen alkatrésze vagy részegysége se legyen láthatóan kioldva.
Sóhajtottam, az ember nem válogathatja meg a családtagjait. Egyedül indultam beszerezni az ebédhez valót. A bevásárlóközpont előtti utcában elzúgott mellettem egy taxi. Meg mernék esküdni, hogy a feleségem ült benne.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)