Az előszobában hideg a kő, átsüt a papucsom vékony talpán. A leheletemet is látnám talán, ha felkelt volna már a nap. A konyhába megyek, itt is ugyanaz a hideg kő, ugyanazok a minták, pókhálószerű halvány csíkok, praktikus, nem látszanak rajta az apró repedések.

Felteszem a kávét, míg a kotyogóban melegszik a víz, visszamegyek a hálószobába. Minden mozdulatlan, mintha minden megfagyott volna. Ő is az ágyon fekszik, úgy, ahogy kikeltem mellőle. Óvatosan elrendezgetem az ágyneműt, közben őt nézem. Kilencven múlt szeptemberben. Mekkora ünnep volt, még a polgármester is eljött, pezsgőt hozott, meg Bözsi-utalványokat. Mondjuk harminc éve, hogy nem ittunk alkoholt, akkor is csak az egyetlen unokánk születése miatt, és a mozgóboltos se fogadta el az utalványt, de majd a lányunknak adom, mikor legközelebb hazajön.

Visszacsoszogok a konyhába. A kávé épp lefőtt, kis tejet öntök bele, odaállok az ablakhoz. Világosodik, a távolban látszanak a Mecsek körvonalai. Fentről, az üresen maradt padlásszobából akár a Badacsonyig is elláthatnánk, ha szép idő lenne.

Hetven leszek tavasszal. Idejét se tudom, mikor voltam a gyerekszobának szánt, de csak a lányunk válása után, átmenetileg használt fenti szobában. Talán azóta se, hogy elköltözött újra, egy jobb és boldogabb élet reményében. De nem tudom, megtalálta-e, rég nem beszéltünk erről. Persze másról se, semmiről, rég nem is járt itthon.

Visszamegyek a hálószobába. Nagyon hideg van. A kávé maradékát az éjjeliszekrényre teszem, óvatosan visszafekszem még kicsit. Bírom a hideget, sőt, szeretem is, szerencsére, ezt a hatalmas házat két nyugdíjból se tudjuk rendesen befűteni. Ilyenkor mégis jólesik a meleg, mintha a kávé is nehezebben járná át nélküle a végtagjaimat. Fekszem az ágyon, nézem a pókhálót a sarokban, pár hete szedtem le söprűvel, de hiába. Aztán ismét felé fordulok.

Több mint húsz év van köztünk. Mikor hozzámentem, már vénlegény volt, túl a negyvenen, én épp húsz. Sokan mondták a faluban akkor is, azóta is, hogy biztos csak a pénzért csináltam, és tudom, sokan fogják mondani ezután is. Nem érdekel. Hatalmas szerelem volt ez, úgy nézett rám abban a búcsúban, mint Sós Imre a Törőcsik Marira a Körhintában. Hányszor meg is néztük azt a filmet! Azonnal beleszerettem, és ez kitart ötven éve. Az első pillanattól jó volt hozzá bújni, érezni magam mellett, érinteni, nézni őt – és láttam a szemén, ahogy rám tudott nézni, hogy neki is jó.

A halántékán feszes, vékony a bőr. Az arca sima, a bajsza tömött, erős szálú. Régen, amikor a barátainkkal sokat bográcsoztunk, megakadt rajta a marhapörkölt sűrű, vörösbarna szaftja, finom sós csókjai voltak akkor, még most is elmosolyodok, ahogy eszembe jut. Szinte már teljesen kopasz, régen apjától örökölt nagy kucsmákat, aztán usánkákat hordott, hogy ne fázzon, ha már haj nem melegíti. Nyáron meg, amikor éjszakánként horgászni jártunk, szinte világított a feje. Világéletében fehér bőrű volt, érthetetlenül sötét hajjal, míg volt neki, és bajusszal. Egy időben szakállt növesztett, de kopaszon, szakállal úgy nézett ki, mint valami apostol egy szerb templomban. Mindenki rajta nevetett, hát levágatta.

Még csak hét óra, de nem fog az ágy. Sosem voltam jó alvó, vén koromra pláne nem vagyok. Megiszom az utolsó korty kávét, hideg már. Felkelek ismét, ahogy megszoktam, lábujjhegyen lépdelek ki, talpam alatt alig csikorog a parketta, igaz, ötven kiló ha lehetek. Főzni kell. Csirkeaprólék-leves lesz, meg valami főzelék.

Holnap jön a nyugdíj. Pista, a postás csak miattunk kapaszkodik fel a dombra, mégse morog soha. Kedves ember, jól el lehet vele beszélgetni, mindig mesél híreket a világból, bár egyre többször csak rossz híreket. Hogy itt robbantottak, meg amott, háború van, menekültek, hőség, viharok, kihalunk 2050-re.

Ő is hatvan múlt, nyugdíjból ment vissza, nem volt ember, mindenki megy ki Ausztriába innen, meg Angliába, meg amerre lát. Pista fiai is elköltöztek, tavalyelőtt az asszonyt is eltemette, ráér postáskodni, néha ezt-azt, apróságokat vásárol is nekünk. Mindig megkérdi, hogy van az uram, „nagy kópé maga, István, csak nem udvarolni akar”, mondom erre, csak ilyenkor szólítom Istvánnak. Aztán legyintek, hogy „hát hogy lenne, sejtheti”, mégis mit mondhatnék. Persze aligha sejti, honnan is sejthetné, a nejét agyvérzés vitte el a piacon, egy pillanat alatt. Nem tudom, mire gondol ilyenkor, de kis hallgatás után mindig elbúcsúzik.

Répafőzelék lesz, talán még akad hozzá egy kis kolbász, a répafőzelék azzal a füstölt ízzel az igazi. Nehezen hajlok a lábasért, a kezem is remeg, hiába, hetven év, az hetven év. Az egyik fazekat el is ejtem, a zománc lepattan egy helyen, újabb pókháló szalad végig a kövön. Megint ő jut eszembe. A betegség, ami ágynak döntötte, hatalmas fájdalmakkal jött. Sosem panaszkodott, mindig jól bírta a szenvedést, egyszer, mikor a padlásszobát csináltuk, leszakadt alatta a létra, nyolc fok magasságból zuhant le, a válla és két bordája is eltörött, de csak ült ott összeszorított szájjal, míg ki nem értek a mentők. Amikor ágynak esett, az első fájdalomrohamok mégis teljesen eltorzították az arcát. Amikor épp jobban volt, akkor mondogatta, hogy semmi baj, csak néhány új ránc a pókhálós képén. Semmi baj, hát igen.

Ha szemüvegem lenne, biztos bepárásodna.

Felvagdosom a zöldséget, a kamrából kihozok egy kis maradék húst, egy levesre elég lesz. Ha megjön a nyugdíj, el kell menni bevásárolni, de egyre nehezebb az is. Régen eljártunk kocsival, de most hol ezt, hol azt kell megkérni, és már szomszédok sincsenek, senki nem lakik rajtunk kívül a dombon. Be kéne menni a Pennybe, jött akciós újság, délután, ha besüt a nap a nagyszobába, odaülök majd az ablakhoz, csinálok listát.

Alágyújtanék a levesnek, de kinn épp feltámad a szél, az ablakok között is átsüvít, elfújja a gyufát. Nagyon hideg ez az ősz. Bemegyek a szobába, megszokásból lábujjhegyen, a gyógyszerek mindig kikészítve a kisasztalon, a vízhajtómat majdnem elfelejtettem, a többi nem az enyém. A gyógyszeres doboz mögül előveszem az utolsó csomag gyufát, ezt is fel kell majd írnom.

Kimegyek, újra gyufát gyújtok, a tűzhelyen fellobban a gáz kék lángja. Mintha még a tűz is hideg lenne. Felteszem a levest főni, répát pucolok, már csak három van, de jó hígan két napra elég főzelék kijön belőle. Dermedtek az ujjaim, a gáz kis lángja nem melegít semmit a konyhán. Nem értem, nem szoktam én ennyire fázni, még télen sem, nemhogy ősszel. Nagyon hideg van.

Nem tudom, meddig bírom még ezt. Muszáj visszafeküdnöm. Pista, a postás holnap hozza a nyugdíjat. Meg kellene kérni, hozzon valami vitamint, Béres Csepp lenne jó, csak az olyan drága. Remegni kezd a kezem, egyre gyakrabban csinálja mostanában, de talán most csak a hidegtől. Elzárom a gázt, török egy darabot a kenyérből, később lesz ebéd, addig jó ez is.

Bemegyek újra a hálószobába. A folyosó kövein bágyadtan csillog a napfény, a kövön a pókhálóminta, mint sok apró labirintus.

Az ágyra rogyok, nem érdekel, mekkorát reccsen, régen, míg fiatalok voltunk, de sokat recsegett. A gyógyszerek a kis szekrényen. Az üres kávés csésze. Azt hittem, kivittem. Nagyon hideg van. Hozzábújok, hogy melegítsen. Holnap jön Pista, a postás, hozza a nyugdíjakat, el kell neki mondani mindent őszintén, és meg kell kérni, hozzon egy kis meleget. A gyufa elalszik, a kávé kihűl, a leves kocsonya lesz. Még mindig csak nyolc óra.

Hozzábújok, egészen rátapadok, nem tudom, meddig bírom még, farhát és répafőzelék, két napig kitart jól beosztva. Az arca sima, nem nő a szakáll, nem nő a bajusz. Vékony a bőre, illatos. Mindennap borotváltam, mostam, parfümöztem, hetek óta, hónapok óta. Nem tudom, mióta. Nem tudom, meddig bírom még. Nagyon hideg van.

Azt hiszik, hogy a pénzért, ezt fogják mondani, hogy a pénzért csináltam. Pedig nem a pénzért, dehogy. Eszem én három napig is híg főzeléket, kolbász nélkül, meg bírom a hideget is, a Pennybe se kell menni, semmit nem kell csinálni. Nem a pénzért. Odabújok egészen hozzá, a takarója alá, a testünk összeér. Nagyon hideg van. Szeretem őt. Még most is. Nekem így is melegséget ad, idejét se tudom már, mióta hidegen, egyre hidegebben.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)