A napköziben megint karanténosat játszottunk az osztálytársaimmal és néhány béssel meg céssel, pedig én már nagyon untam, és inkább fociztam volna, ahogy a járvány előtt. Aztán meg az apukám, aki nagyon tájékozott, mert minden hírt elolvas a telefonján, egész úton hazafelé a karanténról magyarázott, és még azt se kérdezte meg, hogy mi volt a suliban. Otthon meg azzal jött, hogy gyakoroljunk, mert ha a vírus ilyen ütemben terjed, akkor hamarosan tényleg meg kell mutatnunk, hogy kibírjuk hetekig összezárva, tévé, internet, videojátékok meg mosakodás nélkül.

Könyörögni kezdtem, hogy hagyjon békén a hülye karanténnal, mire anyu rám szólt, hogy ne beszéljek csúnyán, aztán tovább pakolta a bevásárlószatyrokból a rizst, a tésztát, a lencsét, a konzerveket meg a többi tartós élelmiszert. Mintha ő sose káromkodott volna. Előző este a nappaliban beszélgettek, kihallgattam őket. Anyu azt mondta, hogy kurvára nem kellene pánikolni, mert attól csak kikészülnek a gyerekek. Apu erre azt felelte, hogy ő kurvára nem pánikol, mert egy sima influenzába többen belehalnak, mint ebbe a szarba,

de mégis jobb félni mint megijedni.

Sokáig azt hittem, hogy az influenza meg az infulenza az két külön betegség, egyik a felnőtteket támadja meg, a másik meg a gyerekeket, vagy fordítva. Aztán arról vitatkoztak, hogy elengedjenek-e másnap az iskolába, de végül úgy döntöttek, hogy nem kell otthon maradnom. Én meg arra gondoltam, hogy remélem, elmarad a karatén, mert az biztos, hogy nem fogom kibírni összezárva velük hetekig, és különben is, ha ezt a rengeteg babot, amit anyu vett, mind megesszük, úgy tele fogjuk fingani a lakást, hogy kiszellőztetni se lehet soha többé.

A suliban a rémhírek gyorsabban terjedtek a vírusnál, ami igazából nem nagyon akart terjedni semennyire, úgyhogy a végén az igazgató bácsi kénytelen volt bemondani a nagyszünetben a hangosba, hogy nem szabad elhinni, amit hallunk. Az igazgató bácsi mély, öblös hangja szólt a hangszórókból, de olyan volt, mintha a semmiből jött volna. Máskor sose szokott remegni ez a mély és öblös hang, de most az igazgató bácsi kétszer megköszörülte a torkát, a végén meg mintha köhögött volna egyet, pedig az egész bejelentés nem tartott tovább két percnél. És akkor a Hanna elsírta magát az első padban, hogy mind meg fogunk halni, mire a tanító néni vigasztalni kezdte, hogy ne féljen, nem fog meghalni senki, erre meg a padtársam, a Lacika fakadt sírva, hogy a tanító néni nem mond igazat, mert nekik a hétvégén meghalt a szomszédjukban egy bácsi, és ő azóta nagyon fél. A szünetben megkérdeztem, hogy mi történt a szomszéd bácsival, és a Lacika elárulta, hogy baleset volt, ráesett valami, vagy leesett valamiről, nem tudja pontosan. És akkor rákérdeztem, hogy akkor nem a vírus miatt halt meg a bácsi? És a Lacika megsértődött kicsit, azt hiszem, és duzzogva mondta, hogy ő sose mondott olyat, hogy

a vírus miatt halt meg a bácsi, jó?

Én akkor még mindig nem ijedtem meg, csak annyi volt, hogy repülők és dinók helyett állandóan halálos vírusokat rajzoltam a füzetembe, és minden szünetben kétszer megmostam a kezem meg az arcom, amit máskor nem szoktam, hiába mondják el a szüleim napjában egymilliószor. Tanítás végén anyu jött értem. A csomagtartó úgy tele volt pakolva mindenféle élelmiszerrel, hogy megült a kocsi hátulja. Régi autó volt, de azért bírta még a strapát. Amikor megkérdeztem, hogy minek vett már megint ilyen sok konzervet, babot, paradicsomot, barackot, meg ki tudja még mit, anyu azt felelte, hogy azért, mert ezek finomak, és különben meg örüljek, hogy egyáltalán sikerült bármit vennie, mert a környéken kifosztották az összes áruházat. Hazafelé megkérdeztem anyut, hogy ugye nem fogunk meghalni, de úgy tett mintha nem hallaná, bár az is lehet, hogy tényleg nem hallotta, mert a motor hangosabban zúgott így, hogy a csomagtartó tele volt pakolva azzal a rengeteg tartós élelmiszerrel.

Csak kerülővel tudunk hazavinni a sok kaját, mert anyu szerint egy bácsinak elgurult a gyógyszere, és felköltözött a játszótéri vár tetejére egy távcsöves puskával, szúnyogriasztóval és rengeteg lőszerrel, és azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit lelő, aki a játszótér közelébe megy. Úgy tűnt, hogy előbb-utóbb mindenki be fog golyózni.  Az esti híradóban viszont nem tudósítottak a játszótéri esetről. El is bizonytalanodtam, hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak képzelődtem, vagy az anyukám képzelődött. Mondjuk apu egyszer azt mondta, hogy köszönő viszonyban nincs, amit a tévében mutogatnak azzal, ami a valóságban történik.

Éjjel megint rosszat álmodtam, és amikor felsírtam, apu átjött hozzám, és elmesélte, hogy neki is vannak ilyen visszatérő rémálmai. Persze azt nem tudta, hogy én tudom, hogy miről álmodnak anyuval. Apu például minden éjjel arról álmodik, hogy az emberek menekülnek, és menekülés közben belezuhannak egy hatalmas sötét lyukba, ami olyan, mint egy nagy kráter, csak nincs benne láva, és olyan mély, hogy senki sem tud kimászni belőle, de azt nem álmodta meg, hogy lent mi történik velük. Az biztos, hogy nem piknikeznek, ahogy mi, tavaly nyáron, amikor még nem tört ki a világjárvány.

Másnap az iskolában elmeséltem a többieknek, hogy kilőttek egy autót a világűrbe, de a Lacika nem hitte el, úgyhogy a végén jól összeverekedtünk, hogy akkor megtörtént-e a kilövés, vagy csak egy nagy büdös kamu az egész. Én is egyre furábbakat látok álmomban, nem csak apu meg anyu. Egyik éjjel például azt álmodtam, hogy vettünk egy Teslát, és telepakoltuk babbal a csomagtartót, de mégse ült le a hátulja, és elindultunk valahová, de apu nem árulta el, hogy hova megyünk. Éjszaka volt, és apu a Holdba vezette az autót, és a babkonzervek súlytalanul pörögtek a légüres térben, és kiderült, hogy az űrben a fing is tök másmilyen, nincs szaga, színes, és valahogy egyben marad, mint egy felfújt lufi.

A március 15-i ünnepségeket azért megtartották, csak annyi különbség volt a korábbi ünnepségekhez képest, hogy a kokárdán kívül minden gyerek kapott egy-egy piros-fehér-zöld szájmaszkot. A híradóban egy helyettes államtitkár azt nyilatkozta, hogy ez a különleges szájmaszk nem csak a járvány terjedését akadályozza, hanem erősíti a nemzettudatot is, amire nagy szükség van, amikor idegen vírusok támadják az országot. Egyszer sem mondta ki annak az ázsiai országnak a nevét, ahonnan a járvány szétterjedt.

Másnap még kevesebben jöttek suliba. Lassan olyan kevesen jártak, hogy úgy tűnt, nincs ennél biztonságosabb hely az egész városban. Ez a nagy nyugalom csak addig tartott, amíg pénteken el nem tűnt az egyik cés a napköziből. Na, akkor tényleg mindenki nagyon megijedt. Ment a kapkodás, meg a pánikolás. A tanító nénik úgy tudták, hogy kisfiú olaszban síel a családjával, ezért aztán nagyon meglepődtek, amikor a tanítás végén megjelentek a szülei, és kiderült, hogy a gyerekért jöttek, de az nem volt sehol, hiába keresték. Alaposan kikérdezték az eltűnt kisfiú osztálytársait, de csak még zavarosabb lett a helyzet, mert mindenki tök mást mondott. Többen csak azért találtak ki minden hülyeséget, mert attól féltek, hogy valami büntetést kapnak, ha nem válaszolnak. Aztán a kisfiú barátai egyre gyanúsabbak lettek, mert csak vonogatták a vállukat, amikor megkérdezték őket, hogy hová tűnt a haverjuk. A végén addig nyaggatták őket, amíg az egyikük elsírta magát, és szipogva mondta, hogy szerinte a Lacika hülyéskedett, amikor azt mondta, hogy hap-ci, és igazából nem tüsszentett, csak úgy csinált, mintha meg lenne fázva, és hogy ők nem akarták bántani, csak hát aki tüsszög az beteg, és muszáj karanténba zárni, benne volt a hírekben, különben elterjeszti a betegséget az iskolában, és mindenki meghal. A szennyvízakna elég mély,

Reggelre belázasodtam, és a szüleim nem engedtek el többé a suliba.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)