– Ne sírjon, Kerekes anyuka! – mondta az orvos, és lehúzta a kezéről a gumikesztyűt. A nővérke valamit gépelt a kilencedik hónapról, Vica meg csak fogta a gyerek combját, szorította az injekció helyére a gézdarabot. Amikor a doktor úr beleszúrta Ágika hurkás combjába a Bexsero utolsó ampulláját, és a kislány zokogva üvölteni kezdett, Vicában is megrepedt valami. Kitört belőle az a sűrű feszültség, ami már hónapok óta gyűlt benne. A kislánya először még jobban rázendített, aztán – meglepődött, hogy az anyja is sír – elhallgatott. Almássy doktor úr olajos, göndör fürtje a szeme elé szédült, ferde fejjel vizsgálta Vicát. „Kerekes anyuka” valóban együtt érzett a kislányával, de sírni azért nem sírt volna. És konkrétan nem is tudta, miért teszi. Egészében persze igen: a sok szorongás, az egyre elviselhetetlenebb feszültség otthon, a folyamatos, mindent felőrlő, megbüdösítő szegénység, a fillérezés és kuporgatás borzasztóan megviselte. 

A férje a hét elején kiborult, amikor üresen találta a tartalékos borítékot, „negyven ezer magyar forintnak kellene benne lennie!”, kiabálta. Így mondta mindig, magyar forint, Vica azt remélte, megússza azt a két napot fizetésig, hogy addig Árpi nem veszi észre a hiányt, és ha megjön a gyed meg a családi pótlék, másképpen jön ki, hogy harminchétezer-kilencszáz forint volt a gyerek utolsó agyhártyagyulladás ampullája. 

A férje nem árulta el, mire kellett volna a pénz, hogy miért nézte meg a borítékot, „most már mindegy”, zihálta, „úgy sincs”, és belekezdett abba a monológba, amiből mindig egy parttalan veszekedés lett, az ő gyerekkorukkal, meg hogy mi a fenének kell ez a rengeteg oltás, bolond lesz tőle a gyerek, annak idején ők is felnőttek valahogy. 

Vica mindig megpróbálta magában tartani azt a mondatot, ami után már üvöltöttek, de sosem tudta, mert a szenvedésben nincs igazság, és bár minden zokogás közben megfogadta, legközelebb hallgat, sohasem bírta nem azt üvölteni a férjének,

meg is vakultál fél szemedre, te szerencsétlen!

és még valami affélét tudott ezután, röviden, mondani, „úgy nőttünk fel, mint a gaz”, de ekkor már Árpi is üvöltött.   

Pedig Vica szerette volna egyszer az életben elmondani, mennyire félti a férjét a sok cipekedéstől, hogy még nincs harminc, de már púpos, alig bír reggel felkelni az ágyból, és milyen büszke lenne rá, ha Árpi sofőr lehetne, és nem kellene bútoroznia, de még a rendes jogosítványra sincs esélye, nemhogy a teherre, és az a bárányhimlő, ami ráment gyerekkorában a jobb szemére, nem csak a látását vette el – majdnem teljesen –, hanem a normális élet lehetőségét is. 

Hazafelé megint elolvasta a Teleki téri Lidl falán a hirdetést. Gyerekkorában nézett vitrint ilyen vágyakozva utoljára. A bolt jó fizetést ígért, ha sikerülne bejutnia, minden rendbe jönne. 

„Magyar forint ez, csak a magyarokat szereti”, mondja Árpi mindig, amikor a nagyobbik lányukkal, a hatéves Évikével elindulnak, iskolába. „A Jóisten megsegít”, feleli Vica erre, „meglátod”. De a Jóisten lassan tíz éve nem lát meg semmit, és Évike a múlt héten, amikor a tanító néni arról kérdezte őket – hiszen két nap és vége a tanévnek –, hogy ki hová megy majd nyaralni, azt mondta otthon, csak a babájához beszélve, halkan, hogy

én még sohasem láttam igazi tavat. 

Vica már majdnem elindul haza, amikor eszébe jut ez a mondat, áll a Szerdahelyi utcán, a hordozókendőben alvó kislánya felnéz rá, egy pillanatra kinyitja koromfekete gombszemét, azután visszaalszik. Vica könnyezve rámosolyog a kislányra, nyel egy nagyot. Nem nőhetnek így fel, gondolja, és odalép az áruház fotocellás ajtaja elé.

Daru én vagyok. Ez a kedvenc mondatom. Úgy kezelem, és ez ostobaság, mintha valami vallomás lenne. Miközben mondom, vetkőzöm, itt állok, én, G.K., negyvenhárom éves pesti lakos, csontig pőrén, nincs már magamból mit megmutatnom. Amit nem mutattam még, én sem látom, magam elől is el van takarva. Élek, mint egy vitrinbe tett álláshirdetés, amely mellett ebben a pillanatban autózom el. 

A kiadómba tartok, mert tizenévekkel ezelőtt elköltözött a könyveim kiadója az illetlenül elegáns Szervita térről, ide, a mélyére, a Dankó utcába, ahol már nem lehet játszani az empatikus művészt. A Teleki tér sarkán, a Szerdahelyi és Karácsony Sándor kereszteződése zsúfolt belvárosi infernó, évek óta lámpa kellene, csak a káosz tartja fenn a rendet, meg hogy mindenki tudja az illemet: a nagyobb autóban ülő nagyobb embernek van elsőbbsége. 

Megállok, egy hordozókendős anyuka akar átkelni a gyógyszertár felől a régi piac felé. Az anyuka viszont – akinek egy fekete hajú, kreol bőrű, nagyszemű kislány bámul ki a hordozókendőjéből – nem mozdul, elbambul. Egy kicsit várok, aztán dühösen elindulok, a nő ezt sem veszi észre, csak

Kárpátiné Irénke tíz éve veszett össze a fiával, vagy, ahogy ő mondja most is, a Révész utcai rendelő várótermében, drámai hangon, akkor „veszítette el a fiát”, és éppen tíz éve járt le a jogosítványa is. Mostanra gyűjtötte össze az erejét, hogy újra rászánja magát, vezessen, muszáj, nagyon öregszik, fájnak a lábai, mondja, és a lábára mutat. A mellette ülő gebe fiatalember takarékosan követi a mozdulat ívét, és tartózkodón hümmög. A két dolognak, folytatja feldúltan Kárpátiné, elvileg semmi köze egymáshoz, de ha akkor, tíz éve nem állítja meg egy rendőr, és nem veszi a lejárt jogosítványát, akkor ő időben odaér, és akkor talán ki tudta volna menteni a fiát abból a borzalmas és felesleges lánykérésből. Talán megoldható lett volna az egész egy kaparással, és akkor rendes lányt választott volna a fia, nem egy nyolcadik kerületi cigánykurvát. 

A fiatalember a cigánykurva említésére fintorog, visszadugja a fülébe a vezeték nélküli hallgatót, de Kárpátiné ezt nem veszi észre, és mondja tovább, hogy azért izgul, mert tíz év nagy idő, és ő elfelejtett vezetni, meg is keresett egy autósiskolát is, ahol az ilyen, „forgalomból kivont” embereket hozzák újra rutinba, tizenhárom ezer forint háromnegyed óra, megdöbbentő, de hát muszáj lesz kicsit formába jönni. 

Az asszonyt szólítják, mondat közben áll fel, ahogy elmegy, a fiú átmozgatja a tagjait, mintha valami edzés ért volna véget. Irénke bevágtat a rendelőbe, de amilyen vehemensen jön, olyan zavartan huppan le a székbe. 

– Maga ki? – kérdezi az orvost. A sztetoszkópos férfi feláll, a kezét nyújtja. Kárpátiné másodpercekig nem érti, mit akar, az orvos már majdnem visszaül, mire az asszony reagál.

– Hei..m Imre – hadar valamit az orvos, és nem várja meg, hogy Kárpátiné is mondja a nevét. De neki nem is volt szándékában bemutatkozni, döbbenten néz.

– Hol van Sára doktornő? – kérdezi, és úgy néz körbe, mintha ezek itt eldugták volna.

– Meghalt – közli az orvos, és a papírokat nézi. – Miért nem újította meg a jogosítványát tíz évig?

– Hogy érti azt, hogy meghalt? 

Az orvos felnéz, letolja az orráról az olvasó szemüveget.

– Közel a hetvenhez ekkora kihagyás már kockázatokkal jár!

– Mikor halt meg?

Az orvos elfordul, meglöki az egeret, a monitorról elpárolog a képernyővédő, a nővér feláll.

Sára doktornő nyolc éve nincs köztünk, Irénke néni.

Kárpátiné kétségbeesve körbenéz, teljesen kiszárad a szája, cuppog.

– Itt van magánál a szemüvege? – mordul rá a férfi.

Az asszony bólint, felteszi, az orvos a táblához megy, és egy pálcával a legnagyobb számra mutat.

– Negyvennégyes – sziszegi Kárpátiné. 

A vérnyomását rendbe találják, a pulzusa is jó, a reflexviszgálat tűrhető, a hallásvizsgálat még éppen megfelelő. Szemüvegben vezethet.

– Egy évre adom meg az alkalmasságot – közli az orvos –, és mindenképpen menjen el, vegyen néhány órát. 

Kárpátiné nem akar hinni a fülének.

– Egy évre? Mit képzel, minden eredményem rendes! Legalább három évre illenék.

Az orvos lehúzza orra hegyéig a szemüvegét.

– Örüljön, hogy megkapja – mordul rá –, és azt javaslom, addig vessünk véget a beszélgetésnek, amíg meg nem gondolom magam.

Kárpátiné nem tud megnyugodni, tajtékozva ér haza a Tisza utcába, és még a lépcsőházban is azt ismételgeti, amit – hite szerint – ott a rendelőben kellett volna üvöltenie, sikítania, zokognia, hogy „fenyeget, maga senkiházi?” Először 0.5-öst akar bevenni, de aztán meggondolja magát, bekap egy grammos Frontint. Türelmetlenül várja a megváltó kábaságot, ül a gyötrelmesen átforrósodott konyhában, a tűzfalat égeti a júniusi nap, „senkiházi”, ismételgeti, és mielőtt még hat a gyógyszer, kikeresi az autósoktató számát a telefonból. 

Nehezen talál a kiadó udvarán parkolót, tíz percig farolgat a zilált könyves raklapok között, egyre ingerültebb, amitől meg csalódott, utóbbit az előbbi miatt, egy ilyen apróság nem szabadna, hogy kibillentse, de hát igazából minden kibillenti, legalábbis szó szerint, eltűnt az egyensúlyérzéke, képtelen felvenni a cipőjét, mondjuk, az azért sem megy, mert semennyi izma sem maradt, nincs húsa, válla, tíz év futás eltűnt a semmiben, heti négyszer járt – az egyik kemoterápia alatt kiszámolta –, az legalább kétezernyolc alkalom, hat kilométerjével számolva egy edzést, összesen tizenkétezer-negyvennyolc kilométer, Bangui-Budapest, egy gólya, Közép-Afrikából, egy szezonban kétszer is megteszi, de neki akkor is óriási dolog volt. És hová lettek a vádlijai? Most két csontos rúd a lába, huszonöt-harminc méternél többet csak rettenetes hátfájdalmakkal tudja elvonszolni magát. 

Rettentően sajnálja magát, amit csak a felesége mer megmondani neki, csak ő szembesíti vele, hogy

Már az is nagyszerű eredmény, hogy él. Ráadásul sikerült megúszni gyomorszonda nélkül, mert ilyen állapotú torokkal, garattal és a többi, ki tudja, mikor tanult volna meg újra nyelni. 

Ilyenkor Daru bólogat, és látja magát: egyre vastagabb pulóverekben járt kontrollra, „maga biztosan több még, mint hatvanöt kiló?”, kérdezte a doktornő, és Daru mosolyogva bólogatott, mert a Kékgolyóban mesésen könnyű hazudni, ott mindenki ezt teszi, az efféle lassú emésztődést nem lehet igazságokkal gyógyítani, és nyilván a doktornő is látta, amit látott, régen nem volt már hatvan kiló sem, ami húsz mínusz, az csak feltűnik, de a halál portája ábrándos vidék, ott azt hisszük el, amit mondunk, és nem azt, amiről mindenki tudja, hogy az igaz. 

Daru nem mer csak úgy kilépni a Dankó utcára, hogy megkerülje a könyvraktárt és a főkapun bemenjen a kiadóba, előbb kiles, nehogy fellökje valaki. Az végzetes lenne. Ahogy kidugja a fejét, egy kisírt szemű fiatal anyával akad össze a tekintetük. Már a pillantásáról meg kellene ismernie, olyan reménytelenül nézett a zebra előtt, de csak akkor eszmél, amikor meglátja a hordozókendőben a kislányát. 

Darunak, úgy tűnik, már sohasem lehet gyereke, ezért összerándul a gyerek mosolyára, talán fintorog is, aztán ijedten kompenzál, vicsorgását mosollyá szelídíti.

– Milyen szép kislány! – mondja.

A nő meglepődik a bizalmaskodáson, az első pillanatban ő is ridegen reagál, aztán melegség járja át, és kiszabadul belőle minden feszültség: fecsegni kezd. Daru dicséri a kislányt, és igyekszik úgy tenni, legfőképpen maga előtt, a tanult, toleráns önmagának tetszelegve, mintha természetes lenne, hogy ilyen kedélyesen, hosszan beszélget a Dankó utca pokoli forróságában egy roma kismamával.  

Daru nem érti, miről beszél az asszony, de valami kudarc érte, pontosabban magában csalódott, mert meg sem merte próbálni: elfutott a főnök irodája elől. Daru előveszi a napellenzős nyári sapkáját.

– Milyen munka lett volna? – kérdez bele. Az anyuka követi a mozdulatot, aztán végigfut a testén a szeme, hogy milyen görbe és vékony, erről eszébe jut, hogy Árpinak is milyen a háta, és már ömlik a panasz a férjéről, aki csak félig cigány, és az anyja, akin egyáltalán nem látszik, hogy az lenne, nagyon szerette volna, ha az Árpinak már más élete van, de az Árpinak, ilyen a sors, meg a gének játéka, tiszta cigány a képe, és már a gimiből is kiutálták, pedig jó esze van, és most úgy néz ki, mintha negyven lenne – Daru igyekszik erre, a rémülten kimondott negyvenre nem reagálni –, görbe a háta és megszakad a rakodástól a dereka. 

– Miért nem próbálta meg az állást? – próbál Daru kivergődni a helyzetből, mert már fáj a háta az álldogálástól.  

– Nem tudom – feleli a nő. 

– Menjen vissza most!  – tanácsolja Daru, és igyekszik úgy tenni, mintha a nő sorsa aggasztaná ennyire, és érdekli is, persze, valamennyire, de mindjárt összeesik, egyik válláról a másikra rakja a táska pántját, alig van benne valami, de ólom nehéznek érzi, próbál sokkal meggyőzőbb lenni a szokásosnál, ezért egy mondén mondattal zár, úgy érzi, a fájdalom feljogosítja, hogy minden határt átlépjen: megfogja a nő vállát, a szemébe néz.  

Megígérem magának, hogy sikerülni fog!

Irénke nyolcvanháromban került az Autoker Gogol utcai telephelyére, takarítónőnek vették föl, de estin leérettségizett, és amikor Kertész elvtárs szeretője lett, átkerült az ütemezési osztályra. Attól kezdve nagyszerűen éltek. Irénke felfoghatatlan mennyiségű kenőpénzt tehetett zsebre, hiszen el tudta intézni, hogy rövidüljön az öt év, akkoriban ennyit kellett várni egy új kocsira, és az észrevétlenül előbbre sorolt nevekből futotta gyönyörű, új panellakásra a Kárpát utcában, a legjobb helyen, dunai kilátással. Minden kollégája azzal csúfolta, hogy még az utcát is róluk nevezték el. Öt percre lakhattak az Élmunkás tértől, piac, metró, közelben ovi, remek iskola Árpikának. Minden kerek lehetett volna, ha a férje nem önérzeteskedik ennyit, nem emészti magát örökké Kertész elvtárson, meg a bundákon, a pénzen, aminek ő a töredékét kereste meg a szomszédban, a Gogol utcai parkettagyárban. Idősebb Kárpáti Árpád csak fogyott és fonnyadt, eleinte észre sem vette, de egyszer, mikor megint hónapokig nem értek egymáshoz, egy kapkodós együttlét alatt megérezte, csont és bőr a férje. Akkor már tudta, baj van. 

De Irénke igenis mindent megtett, attól kezdve volt hétvégén húsleves, sokkal többet engedte volna magához, de a nagytermészetű emberből pillanatok alatt csak az árnyéka maradt. Igazán nem az ő hibája, hogy már a rendszerváltást sem érte meg. A kicsi Árpi belerokkant az apja elvesztésébe, akkortól barátkozott cigányokkal, pedig az iskoláig olyan ügyesen elkerülték a témát, szó sem esett róla, hogy

Akkor romlott el minden, gondolja Irénke, kijön a Tisza utcai közértből. Néha, nagyon ritkán el szokott sétálni a Kárpát utcai házhoz, a lakást el kellett adni, amikor kiderült, milyen sok adósságot drogozott össze Árpika. Ezt a lerobbant, vacak lyukat sikerült venni a maradékból. És azt senki sem kérdezi, hogy ővele mi van, csak hogy a fia, ezt mondja minden gonosz vénasszony, ha összefut velük a Lehel piacon. De hát az ő élete is tönkrement, sohasem látta még az unokáit, és őket azért mégis megnézné, bármennyire nem állhatja azt a cigány ringyót.

– Csörög a telefonja, néni! – szólítja meg egy fiatalember, aki egy elektronikai bolt előtt cigarettázik. Kárpátiné felriad a gondolataiból.

– Mi tetszik? – kérdezi, de már ő is hallja. Hogy nem vette észre eddig? A leghangosabbra van állítva a telefon, üvölt. 

„Engedem, hadd menjen…”  

Hogy a végén minden stimmeljen, nagyon kell majd vigyázni. 

A rendszert csak önmagával lehet leírni, olyan, mint egy prímszám, ami csak önmagával meg Istennel osztható. Az úgynevezett élet is ilyen, mindennek konkrét helye van, az események gépsorán nem tud elcsúszni, megváltozni semmi. Idősebb Kárpáti Árpád nem érhette meg a rendszerváltást, meg akkor a fia sem bukik ki a gimnáziumból, és nem ismerkedik meg Kerekesék legidősebb lányával, de ha két léleknek érkezni kell, akkor néha egynek muszáj távozni. Isten, a végtelenség egyetlen ismerője századmásodpercekkel kirakózik. És a világ egyre aprólékosabb, egyre több hajszál látszik, törés, tű, körömfélhold. 

És ebből az éles képből, én, G.K, a mindenttudó elbeszélő, aki a rendszer része vagyok, csak szeleteket látok. 

Értem például, hogy létfontosságú volt, hogy Kárpátiné Irénke ilyen nosztalgikus hangulatban, ennyi vággyal a szívében lássa meg a telefonon, hogy

De arról már fogalmam sincs, hogy a fogaskerék fogaskerekei milyen másik fogaskereket hajtanak meg. Nem tudom például, hogy Antal, a Líra targoncása miért ébredt másnaposan, és miért borította le azt a raklapnyi, ízléses kivitelű és világhírű Dragomán regényt, amitől Daru nem tudott parkolni. Hiszen, ha tudnám, érteném, miért kellett Vicának és Darunak találkozni, és ennek a találkozásnak miért arra kellett alapulnia, hogy Daru állni is képtelen, olyan gyönge. 

Ahogy azt sem sejtem, miért érte el Ivanicsné a 15-ös buszt, hiszen fogalmam sincs, ki az az Ivanicsné. Pedig az asszony kimelegedve iparkodott a forróságban, az utolsó pillanatban kapaszkodott fel a buszra, és így Kárpátiné előtt ért oda a Révész utcai rendelőbe. Ahol nagyjából ugyanazt a műsort csinálta, mint negyed óra múlva Kárpátiné. Sára doktornőt követelte. 

Heimann doktor úr már nyolc éve viszi a prakszist, és eleinte még lenyelte a békát, hogy a kerületi asszonyok a régi barátnőjüket követelik, mert nem hallottak róla, hogy Sára doktornő bevett három doboz Betalocot, de mostanra már elszokott tőle. Évek óta nem történt ilyesmi. Talán jobban viselte volna, ha Kárpátiné az első, így viszont ellenséges volt, és csak egy évre adta meg a jogosítványt, amiről annyit azért tudok, hogy ezt a sértést vette Kárpátiné annyira a szívére, hogy dacból lemondta az órákat. 

Továbbá, teljesen kívül esik a látókörömön Szabados János is, az életemben nem hallottam még róla, pedig az alkalmasságija alakítja majd a budapesti mátrixot. Az ifjú masiniszta, a gyakorlatáról kikerülve, két nap múlva először vezetheti majd a járatos szerelvényt. Vác oda-vissza. És ő tíz másodperccel egész előtt megnyomja az indítókart. Ha nem izgul ennyire, ha nem várja már, hogy élete álma végre valóság legyen, megint csak másképp lenne minden. 

De sosincs másképp semmi. 

– Anya, segítened kell! – mondja Árpi a telefonban, nem magyarázkodik, nem kérdez semmit, és Kárpátiné zokogva felel, hogy azonnal indul, még a menyét is megölelgeti, amivel leginkább önmagát lepi meg. Egész délután játszik a gyerekekkel, hol egyfolytában nevet, hol sír, amikor megtudja, hogy holnaptól, a nyári szünet első napjától nála lennének az unokák, mert a menyét fölvették áruházi eladónak. 

Másnap, Kárpátiné apró lakásában, amikor elmúlik az újdonság varázsa, a gyerekek unatkozni kezdenek. Nincs se játék, se mesecsatorna a tévében, borzasztó a forróság. Az asszony azt találja ki, hogy menjenek el a Westendbe, ott van légkondi, de Évike hisztizni kezd, hogy ő élete minden nyári hétköznapját ott töltötte eddig. Ne menjenek oda. Hiszen a mamának van autója, elmehetnének fürdeni valami ingyenes helyre. 

Kárpátiné hallani sem akar a kirándulásról, de a gyerekek egész nap könyörögnek, és másnap sem adják fel, órákon át gyötrik a nagyanyjukat, és az asszony megunja, szépen lassan meggyőzi magát, hogy menni fog. Ráadásul az unokája meglepően gyakorlatias, Évike felajánlja, hogy csinál szendvicseket, és ha visznek szörpös vizet, semmibe sem kerül az egész. 

Két napja ülnek már ekkor a forró, szűkös lakásban. Kárpátinénak is megjön a kedve, ő sem mozdult már ki évek óta, mi lehetne szebb kezdés, mint, hogy az unokáival elmegy ahhoz a bányatóhoz. Hiszen emlékszik ő az útra, annyit mentek Árpival, tudja, hogyan kell menni. Vác felé van, nem olyan ördöngösség az, csak a táblákat kell figyelni. 

A Suzukiban szól a Retro Rádió, Évike már a nagyival énekli, hogy Régi csibészek. A két lány a hátsó ülésen ül, Ágika Évike ölében, gyerekülés kellene, elvileg, de legalább be vannak kötve.

Az út minden pillanata gyönyörű, Kárpátinénak egy másodpercre eszébe is jut, hogy talán még sohasem volt ennyire boldog, illetve ha ő boldog volt, egy pillanatra is, mindig megbüntette érte a sors. Szerencsére most gyorsan elfelejti ezt a baljóslatú érzést, meg aztán, nem is tud nagyon másra figyelni, csak a vezetésre. Az autó folyton lefullad, rángat, borzasztóan türelmetlenek az emberek, de végül is haladnak, ha minden ablakot lehúznak, tűrhető az utazás a huzatban. 

Évike olyan paradicsomi boldogsággal, csodálattal néz rá, hogy az mindent megér. Az unokája még sohasem járt Budapesten kívül, mutogat, kiabál, a zöld lankákat, a virágzó lilaakácokat látva pedig nevetni kezd, olyan erősen, szinte haragosan, hogy végül elsírja magát. 

– Mama, ez annyira szép! – kiabálja. 

Kárpátinénak gombóc lesz a torkában, „itt van, ez az!”, próbálja kimondani, de nem tud megszólalni a meghatódottságtól, ezért miután balra kanyarodik, közvetlenül a sorompó nélküli vasúti átjárónál, hátra fordul, és könnyes szemmel a gyerekre mosolyog. Közben egy nagyon kicsit, csak a fordulás lendülete miatt, önkéntelenül, leveszi a lábát a gázról.    

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)