Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.
Életem megkerülhetetlen és kiküszöbölhetetlennek tűnő tényezője, sorsom és személyiségem önjáró formálója a dadogás. Több helyütt, több mindent megírtam már róla. Nem föltétlen azért, mert bátorítást vagy együttérzést vártam volna azáltal, hogy a beszédhibám adta vesszőfutásaimat közszemlére teszem, noha kétségtelen jó volt ilyen visszhangokat is megtapasztalni. Hanem inkább azért, mert vele és általa az élet azon csavarjait ismerhettem meg, amelyeket nélküle nem. Ez nem föltétlen jelent pozitív dolgokat, legalábbis nem olyat, amitől rögvest repesni kezd az ember szíve. Idővel mindazonáltal az emlékek egy része megtelt iróniával. A feledés homálya és az idő múlása képes a keserűséget negédessé tenni. Vagy legalábbis olyanná, amire azt mondják, hogy tragikomédia. A dadogás persze önmagában véve nem az. Ha nem is halálos állapot, képes a mindennapokat pokollá tenni. Ám az ember idővel, időről időre mégis csak föléje tud emelkedni és nyelvet öltögetni a dacos szörnyetegre.
Ezt a történetet még nem írtam meg sehol.
Holott sokszor eszembe jut, és hébe-hóba el is meséltem családtagjaimnak és barátaimnak. Irónia ide, önelfogadás oda, közel és távol azon kevés alkalmak egyike, amikor a dadogás pozitív hozadékkal járt. Számomra legalábbis, de azok számára is, akik a történetben adott esetben még érintve lehettek volna. Időről időre előhozakodnak vele, hogy „a mai fiatalokra igenis ráférne”, és hogy „a férfivá válás része” satöbbi, ám annak idején össznépi sportnak számított a sorkatonaság – némi képzavarral szólva – megúszása. Szájról szájra jártak a tuti módszerek, miközben legalábbis én soha nem találkoztam olyannal, aki bármelyikkel is sikerrel járt volna. Persze a remény hal meg utoljára. A ponty előtt.
Én is igyekeztem megúszni. Épp elég sírva-röhögve elmesélt, szomorú és ijesztő történetet hallottam fogkefével fölsúrolt vécékről, órákon át tartó krumplipucolásokról, félévente egyszer engedélyezett éles töltényről, és a garázsban rohadó, riadó esetén is mozgásképtelen harckocsikról, hogy ne legyen kedvem ezeknek a sztoriknak a részese lenni. Láttam vasárnap esténként a szabadságról a laktanyába visszavonatozó, a friss hazai emlékekbe burkolózva komoran söröző sorkatonákat, és azt, hogyan szívatják őket egy-egy fölkunkorodó hajtóka miatt a vasútállomáson legváratlanabbul felbukkanó váposok. (A szót, amely a katonai rendészetet takarta, a civilek is ismerték, a hangsúlyt is, ahogy ejteni volt szokás.) Pedig én valamivel könnyebb helyzetben voltam: pont akkor, amikor bekerültem az egyetemre, eltörölték az előfelvételit, és a diplomásoknak eleve tiszthelyettesi rang dukált. Ennek ellenére nem fogott el határtalan öröm, amikor pár héttel az egyetem elvégzése után a Magyar Honvédség (akkor már nem Néphadsereg) levélben fejezte ki abbéli örömét, hogy a tanulmányaim miatti halasztásnak vége, és elérkezett az ideje annak, hogy
a haza védelmében mozgósítsanak.
Persze nem is érhetett váratlanul. Tudtam, hogy öt évvel korábban csupán haladékot kaptam, és majd a felnőtt kor küszöbére érve, az önálló élet megkezdésekor fog rám szakadni Damoklész kardja.
Nem emlékszem a sorozásra hívó levél részleteire, az viszont rémlik, hogy olyasmit írtak benne, hogy ha van bármiféle orvosi leletem, vigyem magammal. A katonai vezetők előtt se volt ismeretlen a behívó alóli kibúvásról szóló össznépi játék. Nem is csodálkoztak nagyon, amikor a sorozásra kijelölt nap reggelén, azt követően, hogy a laktanya legnagyobb helyiségébe vezényelt ifjak előtt egy magas rangú tiszt (sajnos járatlan vagyok a váll-lapok és a csillagok világában) elmondta a haza védelméről szóló lelkesítő beszédét, a felszólításra, miszerint akinek van, az most átadhatja ilyetén az ezredorvos úrnak, a hallgatóság egyöntetűen hátralökte székét, és pecsétes igazolásokkal a kezében fölsorakozott az asztal előtt.
Nekem is volt efféle papírom. Friss diploma, álláskeresés, barátnő… Természetesen fontosnak tartottam a haza védelmét, ám azt szívesebben bíztam volna alkalmas személyekre. A papírhoz se lódítanom, se szimulálnom nem kellett. Fölkerestem azt a pszichiátert, aki évekkel korábban hipnózissal igyekezett kezelni a dadogásomat. Talán meghökkentő terápiának hangzik, ám a rendszerváltás éveiben semmi nem volt elképzelhetetlen. Ő meg nem írt mást arra a bizonyos papírra, csupán igazolta, hogy öt évvel azelőtt a ma is meglévő beszédhibám miatt kezelt. (A terápiának a fővárosba és az egyetemre kerülésem vetett véget.)
Egyszóval, életemben először kerültem olyan szituációba, amelyben
a dadogásnak pozitív hozadéka is lehet.
(Leszámítva, hogy egyszer egy lány azt mondta rá: szexi.) Az ezredorvos sorra adta vissza fejcsóválások kíséretében az eléje tárt pecsétes papírokat, az enyémet ellenben magánál tartotta. A pszichológiai tesztnél kamuznom se kellett – állítólag nem is lehetett. Lelkiismeretesen és nyugodtan végigcsináltam a napot, amely többnyire várakozással, illetve a többi besorozandóval való beszélgetéssel, azon belül is az esetek latolgatásával telt. Aztán néhány vizsgálat és sokkal több óra után odakerültem a sorozóbizottság elé. Ahol azonnal közölték a döntést: E kategóriát kapok. Ez azt jelentette, hogy véglegesen alkalmatlan vagyok a sorkatonai szolgálatra, háború esetén sem számolnak velem.
Hirtelen zavaromban megköszöntem a bizottság szavait. Jelesül azt, hogy az elkövetkező háromnegyed évet nem fogom tisztképzőben tölteni, hadászati tudományokat biflázva. Ami a korábbinál amúgy is lájtosabb sorkatonaságon belül is luxusnak számított, ám így is kívül esett az élet saját magam által számomra elképzelt területei közül. Dédapám és nagyapám együttesen két világháborút harcoltak végig, hadifogsággal megtoldva, talán a nevemben is teljesítették a családomra kiszabott honvédelmi kötelezettséget.
Mindazonáltal mielőtt elhagytam volna az irodát, ugyanaz a magas rangú tiszt, aki órákkal korábban a lelkesítő beszédet tartotta a lógó orrú regrutáknak, hirtelen nekem szegezte a furmányos kérdést:
– Egy pillanatra, fiatalember! Az áll itt, hogy maga egyetemet végzett.
Mondja csak, a vizsgák letételében nem zavarta a beszédhiba?
Azokban a hetekben állásinterjúkra jártam, ahol minden erőmmel igyekeztem leplezni kommunikációs fogyatékosságomat, arról pedig pláne hallgattam, hogy az mennyi mindenben gátol mindennapi cselekedeteim során. Most viszont megint csak az egyenes út bizonyult a legadekvátabb válasznak. Pláne, hogy eszembe jutottak azok a kínos élmények, amikor a vizsgáztató tanárok rendre megszántak szaggatott válaszaim hallatán, és jószándékúan, ám egyfajta megaláztatásként átélt gesztus gyanánt fölajánlották, hogy mondandómat inkább vessem papírra.
– Igenis, zavart! – vágtam rá a választ, magam számára is megdöbbentő gördülékenységgel. Éppen csak a bokáimat nem csaptam össze.
Talán a magas rangú tisztet is meglepte a határozottságom, mert idegtépő csönd után válaszolt:
– Értettem. Elmehet.
Egy darabig azt hittem, amiatt tekintett el a honvédség szolgálataimtól, hogy amennyiben netán pont az én őrségem idején éri támadás a laktanyát, mire riadóztatok, az ellenség mindenkit likvidál. Aztán megtudtam, hogy inkább arról lehetett szó, hogy kockázatot jelentett volna a kezembe fegyvert adni. Esélyesnek tarthatták, hogy a katonaélettel kötelezően együtt járó, és az én esetemben célzottan a dadogásra irányuló szívatások hatásaként saját magam, sőt akár a bajtársaim ellen fordítom a gondosan kiporciózott lőszert. Hát, legalább ezt megúsztuk.
(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)