Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.
Miközben kitör a járvány, elkezdődik a férjem mániás fázisa. Nem figyeltem oda néhány napig, és most váratlanul ér, amikor délelőtt az erkélyről belépve meglátom a tekintetében a lelkesedést. Közel hét hónap után kikelt az ágyából, kijött a cselédszobából, és immár a konyha közepén áll tettre készen. Ismét szeret engem, szeret minket, tűzön át és vízen át, és bármire hajlandó, hogy megmentse az életünket.
Két héttel ezelőtt, amikor beszámoltam neki a járványról, hosszú hallgatás után szó szerint ezt mondta:
– Sajnos egyáltalán nem érdekel.
De hol van már az, aki két héttel ezelőtt volt? Most három nyelven olvassa a világsajtót, elméletei vannak a járványról és következményeiről, és azt is tudja, hogy a hivatalos ajánláshoz képest hogyan kell valójában fertőtleníteni, védekezni, immunissá válni, egyszóval minden apró részletre kiterjedő túlélési tervvel bír. Ha rajta múlik, ezentúl kizárólag ő fogja elhagyni a lakást, ő fog nekünk szisztematikusan bevásárolni, padlótól a plafonig feltölti a kamrát, és éjszakánként további nélkülözhetetlen termékeket rendel az internetről.
Ebben a pillanatban a konyha még az enyém. Az ablakpárkányon észreveszek néhány virágföld darabkát, a tenyerembe, majd az egyik cserépbe söpröm. Milyen együttérzőn bökdösik az ablakot csápjaikkal az aloe veráim. A piros műbőr padon a laptopomban felzúg a ventillátor. A gép alól papírfecnik, jegyzetek lógnak ki. Az asztalon még békésen szunnyadnak a reggeli maradványai, kenyérdarabkák, némi sajt és paradicsom az elefántos tálkán, maszatos tányérok, az egyiken magára maradt vajas kifli, a másikon paprikatorzsa, a viaszosvásznon paprikamagok, egy üres pohárba állított villáról félig megrágott párizsiszelet lóg. A lányom alkotása: király és palástja. A tűzhelyen félig teli Bialetti, a konyhaszekrényen tasakjuktól megszabadult teafilterek, egy cipősdoboznyi HatersGonnaHate energiaszelet-termékminta, és egy arasznyi átmérőjű kurkumafolt.
Milyen érdekes, éppen abban a negyedórában vagyunk, amikor a napfény a velünk srégen szemben álló ház legfelső emeletének színablak faláról egyenesen a konyhánkba tükröződik vissza. Hiába a Körút felől időnként felharsanó szirénázás, ha közben itt minden csupa madárcsicsergés, poloskaberregés, és ez a hurráoptimista fénycsík a fejem fölött, a magasból tör be, hogy a férjemet egyenesen homlokon találja.
Bumm!
– Eszel valamit? – kérdezem gyorsan, és kitöltöm neki a maradék kávét. Ahhoz, hogy egy kis tejet is rálöttyintsek, el kell oldalaznom mellette, mert a hűtő a konyhaszekrény másik végében van. Behajtom az ajtót, kinyitom a fridzsidert, ő arrébb tolja a laptopomat, leül az asztalhoz, másodszor is a géphez nyúl, kattanásig lehatja, mosolyog. Kezemben a kávéval megállok a konyha közepén egy lélegzetvétel erejéig, és magamban igen keserűen megállapítom, hogy lám, máris helyet cseréltünk. Aztán lerakom elé a kávét, kiemelem mellőle a laptopot és a jegyzeteimet, és jobb híján felteszem az egészet a konyhaszekrény tetejére. A teafiltereket egyenként visszadugdosom a tasakjaikba, elrendezgetem az energiaszeleteket, letörölöm a tűzhelyet, aztán szódabikarbónát szórok a kurkumafoltra, és egy vizes mosogatószivaccsal nekiállok ledörzsölni.
Lassan fogom fel, hogy miről beszél. A járvány, mint ajándék. A járvány, mint pompás lehetőség az emberiség és az egyén számára.
Hogyan válhatunk jobb emberré a járványnak köszönhetően?
Nem is arról van szó, hogy jobb emberekké válhatunk, javítja ki magát, hanem, most figyelj, hogy szokatlan tudatállapotokat tapasztalhatunk meg. Mert mi azt tartjuk normálisnak, arra törekszünk, hogy a végsőkig kontrolláljuk az életünket, csak semmi váratlan ne történjen, legyen minden kiszámítható és nem vesszük észre, hogy éppen ez a bajunk. Hogy semmi váratlan nem történik velünk. Érzelmeink szegényesek, előre tudjuk, hogyan fogunk nevetni, sírni, örülni, szeretni, haragudni. Most viszont nem tudjuk. Most végre olyasmit tapasztalhatunk, amit még nem tapasztaltunk, és ez...
– Tudom, ezt éreztem, amikor terhes voltam Irénnel – mondom.
– Persze jó kérdés – folytatja –, hogy kinek lesz ereje ráhangolódni erre az új lelki puritanizmusra,
ha közben jön az anyagi összeomlás. Nyilván a mi helyzetünk sem túl rózsás.
Bólintok. Ezzel már szembenéztem.
– És amikor szültem – mondom. – És amikor már a kezemben volt a gyerek. Éppen erre gondoltam, hogy végre nem tudom, mi fog történni.
– Legyünk realisták, az útikönyv-fordítás és a blogolás most nem fog fizetni egy darabig. Amit őszintén sajnálok, mert meggyőződésem, hogy ha valaki, te képes vagy ezt ízlésesen csinálni. De most tekintsünk előre. Vannak tartalékaink, és szerencsére az én munkámra ilyenkor is szükség van. Már két szálon is elindult valami, úgyhogy napokon belül gép elé ülök.
– És amikor Dominóval lettem terhes, ugyanezt éreztem.
Rám néz, hunyorít. Talán fejben számol valamit.
– Tudom, szívem – mondja aztán. – És én mindig felnéztem rád ezért.
Beleharap a vajas kiflibe, rászürcsöl egy korty kávét. Lendületesen rág, jó étvággyal eszik. Eszembe jut az a New York Times-cikk, amiből vagy két napja Irén olvasott fel részleteket. Arról szólt, hogy a krízishelyzetekre gyakran a depressziósok reagálnak a legjobban. De negyvennyolc órával ezelőtt – mint mindig – valószínűtlennek tűnt, hogy a férjemet bármi kimozdítsa a bénultságból.
Aztán arra gondolok, hogy lám, tucatszám írom az önleleplező posztokat, megmutatom a testem legrondább részeit, kibeszélem a lelkem legaggasztóbb rezdüléseit, de arról még soha egy szót nem ejtettem, hogyan számolom fel magamat önként és dalolva valahányszor a férjem erőre kap. Lehangoló ez a lelki gyengeség. Ez az őszinteségnek álcázott szépelgés.
Nevetséges vagyok.
– Örülök, hogy jobban vagy – mondom, és közelebb lépek, hogy megsimogassam az arcát.
– Köszönöm – válaszolja. Amíg a kezem az arcát érinti, lehunyja a szemét.
Aztán újra enni kezd, még nagyobb falatokban, mint az előbb. Kirakok még az asztalra pár szelet kenyeret és a vajat is újra kiveszem, aztán bemegyek, hogy rendet csináljak a két nagyobb szobában. Az ablak reggel óta nyitva van, a függöny szára kilóg az utcára. A szobák közti szárnyas ajtó sarkig kitárva, és az így felszabadult helyen Irén jógázik. Dominó az ágyamban heverve nézi a 101 kiskutyát a tévében, magára csavarta a paplanomat, olyan, mint egy csíkos hernyó. Elbizonytalanodom. Nem tudom, hol kezdjem a pakolást. Főleg, hogy takarítani is kéne.
Ledőlök az ágyra, a fiam szó nélkül hozzám bújik. Rövidesen a lányom is bemászik mellénk. Így fekszünk. Egyik hónom alatt az egyik gyerek, másik hónom alatt a másik.