S. a vendégágyon aludt, szúrós huzatba tömködött kemény párnán. Egy ilyen díszpárna egész éjjel herseg a fül alatt, böki a bőrt, izgatja az orrot. S. először volt olyan nővel, aki idősebb nála, s aki a jelek szerint különleges, szenvedélyes estéken is ragaszkodik a saját fekhelyéhez. S. még mosdás közben is izgatottan számolgatta a korkülönbséget. Aki sosem volt idősebb nővel, nem sejtheti, hogyan telepszik rá a szeretetvágy a fajfenntartó ösztönökre, gondolta S. Hideg vizet paskolt az arcára. Kínzópárna, jegyezte meg mosolyogva a nő, akivel előző este lefeküdt, miközben elrendezte a vendégágyat, eltüntette a nyomokat. Aztán indulni kellett. S. kapott a kezébe egy csomagolt croissant-t, mint a hét anyás napjain talán a nő gyermekei is. Két lány, gondolta S., óvodások. Hiszen látta két hányódó mosdókesztyűn a jelüket. Amikor a nő a lépcsőházi ellenfényben észrevette, hogy S. horogkereszt alakúra feküdte a forgóját, némán beletúrt a hajába. Alighogy elvette a kezét, a tincsek erőre kaptak, fölágaskodtak, és szempillantás alatt összekapaszkodtak. Mindent lehet, mondja ezeknek az idősebb nőknek a mosolya, csak közös ágyban aludni nem. Ahogy S. a busz után iramodott, megérezte, hogy inog valami a feje tetején. Fékezés és kanyarodás közben is mozgásba jött. S. megtapogatta a fejét, de a tenyere nem ismerte föl a jellegzetes kanyarulatokat. Talán lerajzolni se tudna rendesen egy horogkeresztet: ha az olyan embereknek, mint S., horogkeresztet kell rajzolniuk, rendszerint az óramutató járásával ellentétesen kezdik kanyarítani a horgokat. Egyébként nehéz elképzelni, miként telhet el egy teljes nap anélkül, hogy figyelmeztetnék az embert a puha, ágaskodó horogkeresztjére. Néhány utas ugyan összesúgott S. láttán a metrón. Mások a fejüket csóválták, mintha rögtön őt hibáztatnák, amiért horogkereszttel a feje tetején ébredt. Egy övtáskás férfi szétnyitott tenyérrel mozgatta a kezét saját feje mögött, mintha pártát mutatna. Miért mutat pártát egy övtáskás férfi, kérdezte magától S. A mozgólépcsőn ráköszönt egy volt osztálytársa, aki furcsán, elkancsalodva nézett utána. Szólni viszont nem szólt semmit. Így pedig ő azt hihette, hogy az osztálytársa – egy művészházaspár túl korán társasághoz szoktatott gyermeke, gondolta S. – megérzett valamit az ő vadonatúj, felszabadító tapasztalatából, amit egyes egyedül idősebb nő adhat az embernek. Nyolc év. Vagy tán kilenc. Ahogy ezt S. kimondta magának, azonnal elfogta a tegnapi gerjedelem. Nehéz napja volt az iskolában. Valahogy, gondolta S., kifogytam türelemből. A második és a harmadik óra közti szünetben ráébredt, hogy még csak nem is saját türelméből fogyott ki: a türelmetlenség a miénk, a türelem valaki másé. Ezt fölírta valahova. Kitépett noteszlapra jegyzetelt, a bal alsó sarokban pedig meglátta a nő telefonszámát. Egy vonatúton ismerkedtek össze, valahol Somogyban. A következő szünetben S.-t megszólította az egyik kedves, okos diákja. Tanácsot kért, úgyhogy félrevonultak a tornateremhez vezető folyosón. A fiú arról beszélt, hogy az apja – aki nem igazi katona, csak katonazenész, de a katonatisztek közelségétől, mint mondta, az idők folyamán szinte önkívületbe esett – megmérgezi az életét. S.-nek az volt a benyomása, hogy ez csak a fedőtörténet, és hogy a fiú valami mást szeretne mesélni neki. Persze egy diák semmi szín alatt nem tenné szóvá a tanára kutacsában hajbókoló horogkeresztet. Vajon eltelik egy teljes nap, és senki nem szól, senki nem figyelmezteti? Fél tizenkettőkor az igazgatóhelyettes behívatta S.-t: egy nadrágkosztümös nő, aki annak idején – kémiatanárként – még farmert és pólót hordott. Valami küszöbön álló ellenőrzésről beszélt, osztályfőnöki jogosultságokról, de semmiképp nem a horogkeresztről. Talán észre sem vette. Vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy szakadatlanul csak azt az egyetlen egy focistát látják a pályán, aki éppen a labdát vezeti – akkor meg hogyan vehetnének észre egy puha, ágaskodó horogkeresztet? A lyukasórában S. elővette a croissant-t, és a tanmenetére meredve falatozott. Azt szerette volna, ha a nő felhívja telefonon. De a nyolc-kilenc évvel idősebb nők, gondolta, úgy játszanak a kezdeményezés módozatain, mint az orgonisták azokon a fényességes sípszerkezetekhez csatlakoztatott, több manuálos hangszereken. A croissant összegyűrt zacskója minduntalan ki akart nyílni a szemetesben. Ahogy a kollégák rádobálták a szemetüket, recsegett. Három után a tanárok hazaindultak a dolgozatfüzeteikkel, a sosem egészen kifogyó táblafilceikkel. S. azt gondolta: egész nap arra várok, hogy telefonáljon. Aztán meg arra: egész nap nem telefonál. Hazafelé, a metrón, S. meglátott egy férfit. Olyan szerencsétlenül feküdte el a haját, hogy szegénynek mintha egy kapát kellene a feje búbján viselnie – egy kétágú kapát, amilyet a szőlőültetvényeken használnak a napszámosok. A fickó ott állt S. orra előtt, és ahogy a mozgólépcsőn zötykölődött, szorgosan járt, bólogatott, kapált a kapája. S. következő gondolata már az volt, hogy ezt a kapát majd elmeséli a nőnek. Akinek volt dolga ötven körüli nővel, tudja, hogy az ilyen történetecskéket úgy hordja haza az ember, mint macska az egeret.