Girnyó a kezembe nyomja a papírt a hamisított vírustesztről, úgy lett negatív, hogy vért sem kellett venni, legalábbis tőlem biztosan nem, aztán finoman az állam alá támasztja a baseballütőjét, és nyomni kezdi felfelé. Hiába próbálom kerülni a tekintetét, valahogy mindig elém kerül arca, egész jól áll neki a sztálinbajusz, aztán mélyen a szemembe néz, és azt mondja, mostantól azt csinálom, amit ő mond, és akkor nem lesz semmi baj. Vagy húzhatok vissza a szaros albérletembe munkanélkülinek. Nem árultam el neki, hogy tegnap kiraktak a lakásból. Ne vedd fenyegetésnek, folytatja Girnyó, csak nem akarom, hogy később félreértés legyen. Mintha magamtól nem tudnám, hogy megint a fasz rosszabbik végén térdelek.

Girnyóval sokáig jóban voltunk. Amikor felhívtam, hogy munka kellene, azt mondta,

most nem alkalmas, el kell intéznem,

be sem fejezte a mondatot, csak rám tette a telefont, én meg azt hittem, hogy akkor ez ennyi volt, de pár perc múlva egy ismeretlen számról visszahívott. Girnyó bizalmatlan volt, de miután tisztáztuk, hogy tényleg a munka miatt hívom, elárulta, hogy az egyik emberét megszopatták a kékek. Gondoltam, oldom a hangulatot, és azt mondtam, hogy én lennék a legboldogabb, ha a rendőrségnek dolgozhatnék, de Girnyó nem nevetett, csak annyit mondott,

ja, emlékszem, te mindig ilyen vicces gyerek voltál.

Girnyónak nincsenek barátai. Girnyó nem hülye, tudja, hogy őt csak gyűlölni lehet. Girnyónak csak emberei vannak, akik félnek tőle, de úgy tesznek, mintha kedvelnék.

Másnap reggel munkába állok. Girnyó eligazítást tart a garázsnál, ahol a cég mentőautó-színűre festett furgonjai sorakoznak. Van néhány új kolléga, elsősorban nekik magyaráz, de a régebbi munkatársaknak sem árt, ha időnként felfrissítik a legfontosabb tudnivalókat. Nem számít, hogy mit dolgoztál a járvány előtt. Nem számít, hogy van-e bármiben gyakorlatod. Nem számít, hogy ki voltál, az sem számít, hogy ki vagy. Nem számít, hogy mit akarsz. Csak az számít, hogy ismersz engem. Ahogy hallgatom, arra gondolok, ezeket az időket tényleg pszichopatákra optimalizálták. Semmi sem változott, mióta hivatalosan közölték, hogy hamarosan bejelenthetik, hogy nemsokára talán vége lesz a járványnak. Vagy jön a második hullám. Vagy nem jön a második hullám, csak tovább tart az első.

Megkapom az első saját fuvaromat. Az autópályán gurulok, megint dugó van, mindig dugó van, de szerencsére már nincs akkora a tömeg, mint amikor az emberek elmenekültek a városból. Kódnyelven kommunikálunk Girnyóval, kódnyelvet használunk egymás között. Girnyó attól fél, hogy lehallgatják a telefonjainkat.

Tankolnom kell, már nem fizetnek érte, de még így is elég olcsó az üzemanyag. A pénztárban maszkos eladó, előttem pizzafutár, megszokásból tartjuk a két métert, ha valami, ez nem múlik el, hiába tudja mindenki, hogy két méter semmit se ér, inkább tíz kéne, vagy hat, de minimum négy, a lényeg, hogy páros szám legyen. A pizzafutár nem veszi le a bukósisakot, csak a plexit hajtja fel. Az egyes kútnál megáll egy fekete terepjáró, mint egy hatalmas szappantartó, egy elgázolt őz van a motorháztetőn. Negyvenes, túlmozgásos férfi száll ki a kocsiból, int a kutasnak, hogy tankolja tele az autót, és úgy ront be az üzletbe, hogy a fotocellás ajtónak alig marad ideje szétnyílni. A tarkómon érzem a huzatot. A férfi beáll a sor végére, szorosan az utolsó vevő háta mögé. Lépjen hátra, uram, kéri az eladó udvariasan. Be kell tartani a két métert. A férfi morog valamit, hogy a faszom a kurva vírusba, meg, hogy

tudom, hogyan terjed, ne ugasson nekem egy szaros benzinkutas,

de végül megadja magát, és hátralép. Egyik lábáról a másikra áll. Az óráját nézi. Rolex. Nem bírom levenni róla a tekintetem, de ahogy felnéz, meglátom a bányató méretűre tágult pupillákat, és inkább elfordulok. Fizetek, és megyek tovább. Játékot szállítok. Könyvet szállítok. Sportszert szállítok.

A műszak végén leállítom a motort a garázsban. Girnyó int. Mindig itt van, bármikor jövök. Girnyónak nincs családja. Girnyó sosem alszik. Odajön a mentőautó-színűre festett furgonhoz. Zavaros a tekintete. Rágyújt, nem kínál meg, pedig nagyon elszívnék egy szálat, ha lenne rá pénzem. Majd, ha megkapom az első fizetésemet. Nekem találták ki ezt a kibaszott járványt, mondja Girnyó. Remélem, jó sokáig tart még. Messzire fújja a füstöt. Megpróbálok minél többet beszívni belőle. Nem érdekel, hogy fertőzött-e, vagy sem. Egyfolytában azt magyarázták, hogy nyugodjunk le a picsába, minden úgy lesz mint a járvány előtt, de tudod, ha elhiszem nekik, most én is olyan csóró vagyok, mint te. A vállamra teszi a kezét, a szemembe néz, és azt mondja:

Ne higgy nekik, ezeknek semmit ne higgy el, ha jót akarsz. Világos?

Aztán elégedetten végignéz a mentőautó-színűre festett furgonokon. Nagyot fogunk kaszálni, haver, eljött az én időm, mondja, aztán visszamegy az irodájába. Ja, a te időd, gondolom, de nem szólok semmit. Kell a meló.

Minden nap teljesen egyforma. Könyveket szállítok. Nincsenek hétvégék. Játékot szállítok. Nincsenek hétköznapok. Sportszert szállítok. Minden nap ugyanolyan. Vége a műszaknak. Új műszak kezdődik.

Mindjárt lejár egy újabb műszak, amikor Girnyó hív, hogy lenne még egy kör. Tizenhat órája nyomom, mondom, nem akarok elaludni vezetés közben, nem akarok elszállni egy kanyarban, nem akarok gyalogosok közé hajtani, aztán eszembe jut, hogy mit mondott, amikor felvett, és megkérdezem a címet. Fél óra múlva megállok a háznál a mentőautó-színűre festett furgonnal. Gumikesztyűt és maszkot húzok. Várok. Nem bírok kiszállni. Aztán összeszedem magam, és az ajtóhoz megyek. Becsöngetek. Kulcscsörgés, kattan a zár, nyílik az ajtó. Egy tagbaszakadt, borostás férfi áll előttem, egy összeaszott öregembert támogat, mintha csak a kezére tapadt volna. Köszönünk. De hát még él, csúszik ki a számon. A férfi megöleli az öregembert. Fél éve nem láttam ölelkezni senkit. A mentőautó-színűre festett furgonhoz kísérem az öreget. Kell a meló.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)