Vérzik a gyertya lángja. Égett hús szaga, sérültek, aszfalton decemberi szél szárította könnycseppek. Imák hasítanak rést a képen. Bejglibe tekerem a tavalyi fájdalmat, megsütöm, lenyeljük, nincs tovább. 

Nehezen ébredek, az összes csontom sajog. Minden reggel erre nyitom ki a szemem, s nincs olyan éjszaka, hogy ne ezzel aludnék el. Elmúlik majd, meglátja, az idő minden sebet begyógyít, vigasztalt a pszichológus tegnap is. Jó ember, de nem ért a szakmájához. Mindig csak beszéltet, de tanácsot nem ad. Azt mondja, ez a dolga, hogy kibeszéltesse belőlem a fájdalmat. Én meg erre azt felelem, inkább lőjön fejbe, de legalábbis nyugtatózzon be. Mosolygott, azt állította, látja a fejlődést, s az jó, hogy már viccelődni is tudok. Én ezt halálosan komolyan gondolom, mondtam neki, miközben becsuktam magam mögött a rendelő ajtaját. 

Már harmadjára nyomom vissza a telefonomon a szundit, nem akaródzik kibújni a meleg paplan alól. Kint tombol a tél, tegnap havazott. Spórolok a fűtéssel, a havi fizetésemből alig futja valamire, télen még rosszabb a helyzet a magas fűtésszámla miatt.

Tavaly télen a csontjaimba vájta magát a hideg, azóta sem tudok megszabadulni tőle. Nyáron is vastag zoknit húzok, hogy ne legyen jéghideg a lábam. Imre mindig kacagott ezen. Aztán a két tenyerébe vette a lábfejem, finoman meleg levegőt lehelt rá, és addig dörgölte, amíg fel nem melegedett. Vérkeringési probléma, mondta pár hónapja az orvos. Nem tudta, hogy csak Imre hiányzik.

Amikor kimászom az ágyból, áporodott szag csapja meg az orrom. Megszagolom a pizsamám, abból jön a bűz. Egy hete egyfolytában ebben vagyok, nincs kedvem felöltözni, sem megfürödni. Ahogy közeledik az évforduló, egyre rosszabb. Olyan súllyal nehezedik rám az emlék, félek, a gondolat is halálra zúz. Kicsoszogok a konyhába, kávét készítek, de csak instantot, ahhoz jó a mikróban felmelegített víz is. Ha megkérdeznék, min éltem az elmúlt egy évben, nem tudnám megmondani, nem emlékszem, főztem-e, ettem-e, de a zsíros belsejű mikróból és a tiszta gáztűzhelyből arra következtetek, gyorskaján tengetem a hétköznapjaim. Lenyelem a kávéval a kedélyjavítót, végigkarcolja a nyelőcsövem, rám tör a köhögés, mintha ki akarná lökni belőlem a mondatot: mind meghaltak! Nem bírom kimondani, pedig a pszichológus szerint megkönnyebbülnék, ha végre beszélnék róla.

Megszólal a telefon, de nem a mobil, hanem a vezetékes, amit ezer éve nem használok. Néhány másodpercnyi bénultság után megpróbálom előásni a készüléket a szennyeskupac alól. Remeg a kezem. 

Szia, én vagyok!, hallom a vonal túloldalán. Imre, te vagy az?, kérdem hitetlenkedve. Hát persze hogy én, jön a válasz, kire számítottál? Kacag. A hangja olyan, mint azelőtt. Arra gondolok, meg kellene kérdezni, miért hívott, hol van, tud-e valamit a többiekről, de félek, ha faggatom, kiderül, ez az egész csak álom. A csendet végül Imre töri meg, nyugtat, ne rémüljek meg, nem a túlvilágról hív, merthogy valójában meg sem halt.

Miről beszélsz?, kérdezem, semmit nem értek! A baleset, a vér, az összetört autók. Saját szememmel láttam, meg titeket is, ahogy ott feküdtetek az aszfalton.

A telefont az ölembe veszem, le kell ülnöm, elgyengült a lábam. Megszólal az ébresztő, biztos vagyok benne, hogy most felébredek ebből a képtelen álomból. Kinyomom a mobilt, semmi változás, még mindig a nappali közepén ülök, kezemben a régi telefonnal. Hallom, ahogy Imre hallózik a túloldalon. Itt vagyok, nyugtatom meg. Juli, mondja, meg kell ígérned, hogy ezt senkinek nem mondod el! Fogadkozom, hogy úgy lesz, és sürgetem, mesélje el, mi történt valójában.

Emlékszel, szenteste elmentem Zsókáékért, hogy elhozzam őket magunkhoz vacsorázni?, kezdi. Közben kaptam egy telefont, hogy te megcsalsz engem. Miről beszélsz?!, ordítok a telefonba. Sosem léptem félre! Már tudom, mondja Imre, azóta kiderült, hogy ez csak rágalom volt, de akkor teljesen kiborultam. Volt az autóban egy üveg vodka, megittam a felét vezetés közben. A lányunk eleinte nem vette észre, hogy piás vagyok, gond nélkül beszállt a gyerekekkel mellém az autóba, de ahogy haladtunk hazafelé, egyre jobban kiütött az alkohol. Zsóka veszekedni kezdett, hogy húzódjak félre, mielőtt mindannyiunkat kinyírom, de én nem hallgattam rá. Vita közben nem álltam meg a piros lámpánál, és összeütköztünk egy másik autóval. Abban mindenki meghalt, az én hibámból. Érted ezt, Juli? Zsóka, én meg a két unokánk súlyos állapotban ugyan, de megúsztuk a balesetet. Ne kérdezd, hogyan, csoda történhetett. Amint eszméltem, tudtam, börtönbe kerülök, mert én okoztam a balesetet. Amikor a lányomnak elmondtam a tervem, hogy elszököm a rendőrök elől és eltűnök, azt mondta, ő és a gyerekek is jönnek velem. Nem tudtam lebeszélni, aztán már nem is akartam, úgy éreztem, könnyebb lesz új életet kezdeni velük, mint egyedül. De nekem azt mondták, mindannyian meghaltatok a kórházban!, zokogom. Ekkorát azért nem tévedhettek!

Nem is tévedtek, én csaptam be őket. A kórházban kicseréltük a személyazonosságunkat néhány hulláéval, bonyolult folyamat, jobb, ha nem tudod a részleteket, válaszolja Imre, aztán azt mondja, most viszont nagy híre van. Várj!, mondom neki. Egyelőre azt sem tudom elhinni, hogy tényleg éltek! Biztos, hogy ez nem átverés, mit tartogatsz még? 

Nyugodj meg, Juli, ez a valóság, állítja Imre, aztán közli, karácsonyra hazajövünk hozzád.

Ez biztos?, szipogom, aztán hozzáteszem, lesz mákos bobájka, mondd meg a gyerekeknek is. Holnap találkozunk, mondja Imre, aztán megszakad a vonal.

Sok dolgom van, nem várhatom ekkora mocsokban őket, és főznöm is kell, gondolom, miközben lerángatom magamról a büdös pizsamát és bedobom a szennyesbe. Imre nem láthat így, amióta nem találkoztunk, fogytam húsz kilót, a szemem karikás, sápadt vagyok, emberi roncs lettem. De mindenekelőtt a mákos bobájkát kell megcsinálnom, az Imre és az unokák kedvence, anélkül nincs karácsony. Még szerencse, hogy fagyasztottam le mákot, emiatt nem kell fájjon a fejem. Lisztet, vajat, tojást, élesztőt veszek elő, begyúrom a tésztát, félreteszem, hogy keljen. Egész jó a kedvem, érzem, hogy újra megteltem élettel. Amíg a tészta pihen, megpróbálom szalonképessé tenni a megjelenésem. Nem lesz könnyű, az elmúlt évben elhanyagoltam magam. A sminkkészletemet keresem, a fiókból gyászjelentés esik a padlóra. Imre gyászjelentése. Ismét belém hasít a kétség, hiszen ott voltam a búcsúztatón, láttam, ahogy az urnát betették a falba, aztán a lányomét és a két unokámét is. Le kell ülnöm, hányingerem van, egyre távolodik a valóság, a fülem zúg. Hanyatt fekszem a hideg kövön, megpróbálok egyenletesen lélegezni. Most nem halhatok meg, most nem, hiszen éppen hazatér a halottnak hitt családom. Uramatyám, mit tegyek, hogy a szomszédok ne lássák meg őket! Még a végén lebuknak, hogy a rendőrség elől bujkálnak, és tényleg börtönbe csukják őket. Majd lehúzom a redőnyöket és bezárom az ajtót, ha itt lesznek. Istenem, köszönöm, hogy mégsem haltak meg! 

Pár perc alatt ismét visszatér belém az erő. Letusolok, hajat mosok, sminkelek. Egy óra múlva kezdek hasonlítani egykori önmagamra, csak a ruháim lötyögnek rajtam, de sebaj, majd újra felszedem, ami lement, ha rendszeresen eszem. Márpedig az lesz, Imre igényli a mindennapi meleg ételt, és Zsókáéknak is főzök hétvégén, amikor átjönnek. 

Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám, újra együtt a család, újra bobájka, ismét karácsony.

Mire a tészta megkel, elkészül a cukrozott mák is, a kis golyókat aranybarnára sütöm, alaposan megforgatom a fekete finomságban. Már csak a karácsonyfát kell feldíszítenem. Előrelátó módon nem dobtam ki a műfenyőt, kicsit viseltes, de szépen feldíszítve így is a szoba éke lesz. A gyerekek imádják azt a színesen villogó fényfüzért. Hová is tettem? A szobát hamarosan karácsonyillat járja be a bobájkától és az illatos mécsesektől. Ha sokáig nézem, olyan, mintha vérezne a láng. 

Kopognak az ajtón. Remeg kezem-lábam. Megjöttek! Vajon hogy néznek ki, és mit szólnak majd hozzám? Lesimítom a szoknyám, kinyitom az ajtót, mosolygok. Idegen nő áll a küszöbön, szó nélkül félrelök, benyomul a szobába. Káromkodik. 

Juliska néni, mi ez a moslék?, kérdi. Már megint mit tetszett itt kotyvasztani? Mondtam már, hogy itt az otthonban nem kell főzni, adunk itt mi magának bőven enni! Miféle hülyeséget beszél?, fakadok ki. A férjemet, Imrét várom haza, meg a családomat! Nem szabadna elmondanom, de mégsem haltak meg a balesetben. Csak bizonyos okok miatt el kellett utazniuk. Ne vigye el a bobájkát, az a férjem kedvence! Miért nem hiszik el, hogy élnek? 

Jól van, Juliska néni, most már nyugodjon meg! Minden rendben lesz, tessék kimenni a kertbe, virágzik a rózsa, olyan szép ma minden. A karácsonyfát meg ne tessék mindennap feldíszíteni! Megértette? Nincs több karácsony.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Hulton Archive / Getty Images Hungary)