Meg fogják egymást ölni. 

Magamba roskadtan ültem az autóban. Szívem szerint ráborultam volna a kormányra, ha nem egy forgalmas helyen várakozom a feleségemre. Hallgattam a híreket, és egyre rosszabb lelkiállapotba kerültem. Az én anyám, aki egy éjjeli bagoly és az idősáv szerinti vásárlás? Ha ő gondol egyet éjfélkor, ami nem ritka, öt perc múlva a sarki nonstopban terem, ez évtizedek óta így megy. 

– Mizu? – Liza becsusszant az anyósülésre, és meglengette a kezében tartott vászonmaszkokat. Az imént vette át egy ismerős ismerősétől, akivel egy közösségi oldalon került kapcsolatba. Beszerezte a felelős állampolgárok védőfelszerelés-csomagjának utolsó darabját – két hete kézfertőtlenítővel keltünk és feküdtünk, ő pedig a lakásunkon kívül bármihez csak gumikesztyűben volt hajlandó hozzányúlni. Mostantól kezdve maszkot is hordunk. Némán forgattam kezemben a sajátomat, és megpróbáltam nem kétségbeesetten nézni Lizára. A feleségemen általában egyáltalán nem látszott a nagy horderejű hírek hatása. Ha új elnököt választottak Amerikában, futólag megkérdezte, ki nyert. Amikor fontos döntéseket hoztak országos vagy uniós szinten, bólintott egyet, és ment tovább az élet. A világ dolgaihoz való hozzáállása gyökeresen kezdett megváltozni. Kiegyenesítette a hátát, kifújta a levegőt, és gondterhelt arccal nézett rám. 

akik abban bíznak, hogy pusztán iszonyú mennyiségű élelmiszerrel és vécépapírral neki lehet menni a világvégének. 

Bólintottam.

– Csak előbb nézzünk be anyámékhoz.

– Ó, persze – és amíg odaértünk gyerekkorom szétkopott színhelyére, ő is felhívta anyósomat, megpróbált egyezkedni arról, hogyan tehetnénk könnyebbé és kényelmesebbé az életüket, amit az előző hetekben tarolt le a Covid–19 nevű biocunami. 

– Azt mondta, megoldják. – Liza beszívta az ajkát, és megrázta a fejét. – Annyira aggódom. Szerinted meddig fog ez az egész tartani?

Reméltem, hogy minél rövidebb ideig, már ami a korlátozásokat illeti, különben egyszerre temetem el anyámat és apámat.    

– Tudod, kettőt és könnyebbet kérdezz! – Igyekeztem lazának tűnni. Liza megsimogatta a fejem, majd gyorsan elkapta a kezét.

Kiszakadt belőlem a nevetés.

– Azért nem vagyok leprás.

– Jaj, ne hari, nem miattad, csak a kezem. – 

Mielőtt beléptünk a szüleim lakásába, én is nagy levegőt vettem. A meglepetéstől, hogy váratlan látogatásunk ellenére apámat is otthon találtuk, köhögni kezdtem. Anyám a kezembe nyomott egy pohár vizet, és félénk pillantásokkal nézte a küszöbről, ahogy megiszom. Kibújtunk a cipőnkből, és beóvakodtunk a nagyszobába. 

– Az önkéntes karantén nem azt jelenti, hogy nem szólhattok egymáshoz – álltam meg apám fotelje mellett. Liza a kezét tördelte, a mozdulatokból ítélve hiányolta a kesztyűjét vagy a fertőtlenítőt, pedig az előbb az előírt negyven másodpercig súroltuk a kezünket a csap alatt.  

– A híreket nézzük – mondta apám, és felém fordította a fejét. Különösebben nem tűnt rémültnek, inkább ő is csodálkozott, hogy otthon találja magát. Felemelte a csuklóját, futólag ránézett karórája vánszorgó mutatóira. A látvány nem annyira tetszett neki, békeidőben hét óra tájt még javában söröznek és ultipartikat nyomnak a barátaival.

Anyám felállt – a szobában is egy szimpla széken üldögélt, amit a konyhából hozott be, akkor is ezt használta, ha a kamra magasan lévő polcáról akart valamit levenni –, és elindult kifelé.

– Kértek valamit? – Megadóan követtük a tágas, de annyira retró konyhába, hogy arra minden látogatás alkalmával belesajdult a szívem.

Láttam magam Liza helyén ülve öt-, tíz- és tizennyolc éves koromban, ahogy kanalazom anyám bablevesét, eszem a tökfőzelékét, és pusztítom a lekváros palacsintáját.

– Lekváros palacsintát. – Kivételes alkalmak egyike volt ez, kimondtam, amire gondoltam.

– Tessék. – Anyám elővett egy lapostányért a hűtőből, rajta egy nagy halom még langyos, jól megtöltött tésztával. A szemüvegem bepárásodott a meghatottságtól. – Tudom én, hogy nektek nincs erre időtök. Nekünk meg most aztán annyi van, mint a nyű. – Anyám az asztal szélére húzódott, és elégedetten szemlélt bennünket a szeme sarkából.

– Tessék velünk enni – kérlelte őt Liza (anyám palacsintájától mindig megenyhült), és meg akarta simogatni a vállát, de a mozdulat félúton megállt. – Úgy lenne az igazi.

– Igazán aranyos vagy, bogaram, de ha én ilyen zsírosakat ennék, úgy néznék ki, mint a szomszéd Rózsika – bökött anyám a bejárati ajtó felé, és a hangját is lehalkította. Megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy az ízek szétolvadtak a számban, és annak is örültem, hogy anyám jól van, remélve, hogy ez minél tovább így marad. – Csak egyetek nyugodtan, az én lelkem akkor a legboldogabb.

– Legközelebb, ha ennek az egésznek vége, kipróbálunk együtt egy diétás receptet. – Liza anyám orra alá tartotta a mobiltelefonját, aki persze nem tudta elolvasni, ahogy ő fogalmazott, „a hangyabetűket”. Neki más erősségei voltak. Felnevelt engem, boszorkányos ügyességgel sütött, főzött, birtokában volt az elmúlt száz év majdhogynem összes háztartási praktikájának.

Állítólag a közelben még állt egy, amelyik működött, legalábbis a városi legenda szerint.

Megegyeztünk, hogy hetente kétszer felhívom őket. A cégesen, nyugtattam aggódó anyámat. Ha bármi van, akkor ők szólnak nekünk, és visszahívjuk őket. A lelkükre kötöttem, hogy feleslegesen ne mászkáljanak. 

Három héttel később, egy vasárnap délután a szokásos nagybevásárlás előtt megcsörgettem anyám számát. Azon a héten nem tudtam velük beszélni, folyton rosszkor jelentkeztem, ráadásul azt éreztem, hogy leráznak. Először azt hittem, rosszul hallok. Nem tudtam, hogy a szüleim tudnak az Ikea létezéséről. Az kifejezetten kognitív disszonanciát okozott számomra, hogy előző szombaton el is mentek, és egy délelőttön keresztül ott vásárolgattak.    

– Anyád rávett, hogy együnk olyan húsgombócot – újságolta apám nagy boldogan. Baromi büszkeség volt a hangjában. Körülbelül évtizedenként hagyta el a komfortzónáját, ha anyám elrángatta új pólókat meg gatyákat venni. – Kinéztünk egy szekrénysort, és vettünk anyádnak új micsodákat a konyhába.

Ez tényleg az én apám lenne? Önkéntelen csodálkozásom jeléül eltartottam magamtól a telefont, és totális értetlenséggel pilláztam a kijelzőre. 

– Ne izguljatok, volt rajtunk maszk! – rikkantotta anyám olyan hangerővel, hogy a parkoló túloldaláról egy srác felénk nézett. Egyszerre hideg és meleg futkározott a gerincemen. 

– Elmentek vásárolni. Az Ikeába.

– Nagyon helyes. – A feleségem kissé megkönnyebbült, hogy ennyiről van szó, de csak addig, amíg oda nem értünk az Aldi előtt kígyózó sor végére. Pont úgy álltunk ott, mintha castingra jelentkeztünk volna. Csakhogy a megrendítően ünnepélyes, maszk mögötti némaság a rohadt covidnak szólt. Mint egy nagy hatalmú producer, berendelte a pilotot, és biztosra vehettük, hogy egész sorozatokat tervez a pusztulásból. Mi még örülhettünk, mert home office-oltunk, és az időnk nagy részében tényleg otthon maradtunk. Engem különösebben nem foglalkoztatott, ki mit csinált, nem sasoltam állandóan más embereket. A szokottnál is erőteljesebben koncentráltam a saját életünkre, figyeltem Lizára, hogy lehetőleg karcolásokkal megússzuk.

Ezenkívül leginkább a szüleim színes, szélesvásznú élete foglalkoztatott, ahogy az – nem vicc – szó szerint képernyőre került. 

– Rendeltünk a KFC-ből – mutatta apám a következő skype-os bejelentkezéskor, magasba emelve a bizonyítékot. Kóválygó fejjel igyekeztem bebootolni legalább egy olyan percet, amikor utoljára ilyen gondtalannak láttam őt. 

– Azt hittük, kicsit nagyobb a kosár – szólt közbe anyám –, mint a reklámban – és szerelmesen apámra nézett. Eszembe jutott az ikonikus gyorséttermi jelenet az Összeomlásból, amikor Michael Douglas csőre töltött fegyverrel a kezében kifogásolja a fonnyadt hamburgert, amit kapott. 

– Kölcsönkértetek az alsó szomszédtól egy számítógépet meg a wifijelszót? – Igyekeztem poénosra venni a figurát, és hát eléggé lefagytam, miután apám öblös hangján megérkezett a válasz.

– Vettem egy laptopot.

– Egy mit? – Már kezdtem a saját agyamra menni azzal, hogy annyit hitetlenkedtem. 

Vett és kész! 

Apám? Laptopot?

– Anyád addig rágta a fülemet, hogy megrendeltük az internetet, és ahhoz kellett a laptop. Vagy fordítva. Mit tudom én már.

– Apám legyintett, és tovább falatozott Sanders ezredes kosarából. 

– Egyedül vetted meg? – Én is borzasztó büszke voltam a fateromra. Az elmúlt hetekben olyan dolgokat művelt, amiket nem néztem volna ki belőle. Láthatóan sokat javult az anyámmal való kapcsolata. Azelőtt foghegyről vetettek oda egymásnak egy-egy szót, de nem utálatból.

Úgy élt, mint a viccbeli székely, akitől megkérdezi a felesége: szeretsz-e még engem? Sosem mondod… Mire az ember: egyszer megmondtam. Ha változás lesz, szólok. Sosem ütött meg, de nem is nagyon ölelgetett szeretete jeléül. Egyszer láttam rajta átsuhanni egy erősebb érzelmet, miután kimondtuk a boldogító igent Lizával. Akkor egy kicsit nőhettem a szemében. Amióta nyugdíjas lett, reggel-délelőtt elment otthonról, délután vagy este meg hazakerült. Szegény anyám elmesélte, hogy egyszer utánament. Azt hitte, szeretője van. 

– Felhívtuk Lizát, és segített. Elmagyarázta, hogy vannak ezek a számítógépek, megrendelte, én meg elmentem érte. Egy ideje tanítgatta anyádat internetezni, és ő most meg engem próbál megtanítani erre-arra.

Erre-arra. Elkezdtem töprengeni, mit titkolhatnak még? Apám Liza segítségével beújított egy xboxot is? Anyám lecserélte a nyomógombos készülékét iPhone-ra? Mindkét lehetőség annyira bizarrnak tűnt, hogy amikor legközelebb meglátogattuk őket, majdnem elfelejtettem bekanyarodni az utcánkba. Egész odafelé vezető úton a várható meglepetéseken agyaltam.

A szüleim egymást átölelve fogadtak bennünket az ajtóban, egyelőre még ott beszélgettünk. Lizával úgy egyeztünk meg, hogy várunk még két hetet, addig húzzuk az időt, és majd csak utána megyünk be a lakásba.

– Apámra nem lehetett ráismerni. Lehet, hogy közben az ufók is elrabolták. Nem tudhattam… Teljesen lezsibbadtam a változástól, amit az elmúlt hetekben átéltem. A cégünk durva létszámleépítésen ment át, a munkám megmaradt, viszont kaptunk egy főnököt, akinek új volt a terület, őt is taníthattuk be. A szívem átmeneti jelleggel felköltözött a torkomba, és ott dobogott. Időnként tényleg éreztem egy kis aritmiát.

– Igen, ezt értem, de mi a terv?

– Veszünk egy házat. – Anyám újfent szerelmesen pillantott élete párjára. – Már nézelődtünk az interneten. Holnap jön az első vevőjelölt!

Ezt is a világjárvány hozta magával, hogy egy lakás áráért kaphattál egy családi házat. Az erkélyek és a kertek felértékelődtek, az agglomerációról nem is beszélve. Nem semmi! Ezt még emésztenem kell, ahogy azt is, gondoltam, és megvakartam a fejem, hogy a szüleim közel a hetvenhez kezdenek új életet. 

– Hova szeretnétek költözni? Amúgy tök jó az ötlet. Csak kérlek, szóljatok, ha bármiben segíthetünk. Ígérjétek meg – böktem feléjük könnyednek álcázott mozdulattal. Már nagyon hiányzott, hogy megöleljük egymást. Ők pedig boldogan meséltek a küszöbön állva, jövőbeni terveik közé szőve az évtizedes félreértések feloldásának boldog-megható jeleneteit. Többek között kiderült: 

A csaj, Fanni, aki megvette a szüleim lakását és gyerekkorom helyszínét, úgy nézett ki, mint a WE CAN DO IT plakát: piros alapon fehér pöttyös kendővel felkötött haj, könyékig feltűrt farmering, és igen szálkás lábak, amiken ruganyos teste fel-le mozgott szobafestés közben. Arcán rózsaszín foltocskák virítottak, szeméből határozottság és végtelen kedvesség sugárzott. 

– Az első pillanattól kezdve imádom ezt a lakást, annyira cuki retró – mondta vigyorogva, amikor pár otthagyott holmiért visszamentem. Ugyanaz a tömény boldogság jött le róla, ami a szüleim tekintetéből áradt, amióta beköltöztek az új házba. Velük együtt nevettem magamon (is), felszabadultabban, mint valaha, és egyben kiröhögtem a covidot. Annyira szigorúan ítéltem meg a dolgokat, mondjuk, ezt tudtam magamról. 

– Meglepetés – mondta apám a szűk családi körben megtartott júliusi házavatón, és a vállamra tette a kezét. Abban a pillanatban a számomra fontosak között lehettem, és csak ez számított. Némán igazat adtam a kedvenc sörreklámnak. A sorozat, amit a vírus írt, nem szakadt meg, de bíztunk a legjobbakban. Igaz, hogy azon a nyáron nem utaztunk el még a Balatonra sem, de itt lebzselhettünk anyáméknál a kertben, ahol felállítottunk egy medencét, mindenki egészséges volt, dolgoztunk, és mi is elgondolkodtunk a költözésen. Ekkor jött oda hozzám apám. Úgy húzta vigyorra a száját, mint Walter Matthau A szomszéd kertje mindig zöldebb-ben, amikor kieszelt egy újabb kegyetlen tréfát Jack Lemmon ellen. 

Lizát figyeltem, aki előttem lépett be a ház legapróbb szobájába (a három tényleg kicsi helyiség közül, és azért nem kacsalábon forgó palotát kell elképzelni). A feleségem összecsapta a kezét, és felnevetett, nyilván értettük a célzást a takaros kiságy, a babzsákfotel és az ikeás plüssök láttán. Mintha az egészet katalógusból vágták volna ki, tökéletes pillanat volt, és az előbbi boldog perceknél is jelentősebb. 

Életem során akkor először egy filmben éreztem magam. És abban is voltam, egy különös, hátborzongató alkotásban, amit egy kiméra vírus írt és rendezett. 

(Borítókép: thelinke / Getty Images Hungary)