A fagyott ösvényeken dermedt sár, a tócsák befagytak. A közeli forrás csobogása hallatszik csak, egyébként sűrű és mély a csend, de ez a csend is szinte felszívódik a vastag ködben. Hétköznap délelőtt, ilyenkor alig jár valaki a völgyben. A patak fölötti hídon megállok, nézem a vizet.

A híd 1939-ben épült, abban az évben, amikor apám született. Valószínűleg semmi jelentősége sincs ennek az egyezésnek, mégis sokszor eszembe jut apám, amikor átmegyek ezen a hídon. Két éve halt meg, utolsó hónapjaiban már nem ismert meg, ahogy a család többi tagját sem. De ez sem biztos. Csak annyi biztos, hogy nem beszélt, a kérdésekre nem válaszolt, kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Olykor azt veszem észre, hogy az ő szavait használom, vagy hirtelen eszembe jutnak olyan kifejezések, amelyeket gyerekkoromban hallottam tőle utoljára.

Mintha helyettem emlékezne a nyelv, mintha ezekbe a szavakba zárva megmaradt volna valami a lényéből. Egy-egy ilyen régi szó az elfeledettnek hitt képek lavináját indítja el. De nem is konkrét képek ezek, inkább benyomások, egy helyszín vagy egy  jelenet atmoszférájának sűrítményei. Mint ami egy könyv elolvasása után marad az emberben. A cselekmény, a szereplők, a párbeszédek lassan feloldódnak és eltűnnek, csak az egésznek „levegője” él tovább bennem, múlhatatlanul.

Amikor a hamvait tartalmazó urnát a hajó lépcsőjéről beejtettem a Dunába, eszembe jutott, amikor

Nem tudta, hogyan keveredett ki a jégre, arra ébredt, hogy tűz a nap az arcára, körülötte pedig finom reccsenésekkel mozgolódik a behavazott jégpáncél. Sok ilyen története volt, de nem nagyon beszélt róluk, a néhány elmesélt története mögött vízjelként látszott, hogy mennyi mindenről hallgatott. Ahogy az urnát magával ragadta a sodrás, abban a távolodásban sokkal inkább volt az apám, mint életében bármikor. Mintha a folyó elementáris tempójában oldódott volna fel, a lénye körülvett, a dolgok tovább nem bontható szerkezetének részévé vált. Ez a végső személytelenség különös módon mégis minden másnál tisztábban megmutatta, ki volt ő. A Duna egész életében közel állt hozzá, közelebb, mint a legtöbb ember, akihez köze volt. Alkatának ezt a titokzatos, első látásra hideg és közönyös árnyalatát magamban is számtalanszor felismertem már. A folyó fénye és mozgása, az illata, a víz fölötti tér káprázata könnyen rabul ejt egyfajta embertípust. A melankóliára amúgy is hajlamos ember a folyóban önmagára ismer, a hiábavalóság és az ismeretlenbe tartó idő hatalmas jelképeként él a lelkében.

Mintha a születésem előttről ismerne. Sokszor láttam apámat a parton, ahogy nézte a vizet, a tekintete olyankor befelé irányult, nem a külvilág ködképeire. Olyankor volt a leginkább azonos önmagával, ebben a hallgatag befelé nézésben, amitől olyan érzésem támadt mindig, mintha nem is egy embert látnék, hanem egy fát vagy egy követ. Ezzel a nem emberi idegenséggel volt a legmeghittebb viszonya életének nyolc évtizedében. A híd, amit születésének évében építettek, a völgy kapujában áll. Itt kezdődik az erdő, amely kis túlzással egészen az innen úgy ötven kilométerre húzódó szlovák határig ér.  

     

Belépek a fák közé. A levegőben füstszag, a völgy túloldaláról érkezik, ahol az idős, magányos férfi él egy kis faházban. Ennek a völgynek ő az egyik állandó lakója, rajta kívül még egy másik magányos, nála valamivel fiatalabb férfi él még errefelé.

Két magányos férfi, pár száz méterre egymástól a félhomályos völgy bükkösében.

Mindketten kemény küzdelmet folytatnak a maguk módján, hogy a természet ne nyelje el őket végérvényesen. Sokan szeretnének erdőben lakni, „természetközeli” életet élni, ahogy mondani szokás. Egyre többen, mostanában nagy keletje van az efféle vágyaknak. Az elmúlt évtizedben, amióta itt élünk, magam is látom a kiköltözők szűnni nem akaró áradatát. E kiköltözők legtöbbje szemmel láthatóan nem tudja, hová érkezett. Impozáns házak épülnek, a fákat folyamatosan ritkítják, amitől a környék lassan kietlen kertvárossá változik. Az autóforgalom a többszörösére nőtt. Ezek az emberek ugyanazt valósítják meg itt, mint ami elől menekülni akartak volna. Olyasmi ez, amiről Hamvas Béla is ír Kierkegaard Szicíliában című esszéjében. A filozófus hiába hagyja ott penészes padlásszobáját, és hiába utazik a tengerhez, önmagát oda is magával viszi. A fűszeres illatokkal terhes tengerpart az idilli kisvárossal nem különbözik a borzalmas padlásszobától, mert az, aki szemléli mindezt, ugyanazokkal a sötét és reménytelen gondolatokkal küzd. Ezen a tájon is számtalan Kierkegaard ügyködik lázasan azon, hogy addigi nyomorult padlásszobájának hű mását itt is felépítse. Hiába a terasz, hiába a pompás panoráma, hiába a medence és a kerti sütögetőhely, ezek a frissen felhúzott erődítmények valójában nyikorgó falépcsők, amelyek a régi, jól ismert és megszokott dohos padlásszobákba vezetnek. Az eredeti természetet fel kell számolnunk ahhoz, hogy boldog tudatlanságunk langymeleg idillje minél tovább fennmaradhasson. 

A vidék hajdani arculata lassan az enyészeté lesz, és átadja a helyét egy olyan látképnek, ami a leginkább egy rossz tv-sorozat kulisszáira hasonlít. 

Ez a völgy, amelybe a hídon átkelve belép az ember, nagyjából eredeti még. Csendjében és szinte állandó félhomályában a belső hangok jócskán felerősödnek. Az itt élő két férfi sokat tudna mesélni ezekről a hangokról. Egyikük, aki épp befűtött a kisházban, a védekezésnek azt a módját választotta, hogy megőrül. Olyan emberré változik, akit általában bogarasnak, dilinyósnak vagy ütődöttnek neveznek. Magában beszélő, földönkívüliekkel találkozó, nyakába zsebrádiót akasztó, terepszínű ruhában járkáló, hetven körüli férfi. Korábban volt egy kis termetű keverék kutyája. Amíg volt, vele beszélgetett. Mióta elpusztult, a rádiójával és az őt rendszeresen felkereső űrlényekkel diskurál. Időnként kirak nekik kutyatápot vagy iszonyatosan bűzlő csirkefarhátat, hátha megeszik. De sosem kérnek belőle, csak nézik őt azokkal a mandulavágású, fekete szemeikkel. Egyszer részletesen elmesélt egy ilyen találkozást.

Soha nem szólnak, nem csinálnak semmit, csak néznek be az ablakon. Ő valamiért mégis úgy gondolja, hogy azért jönnek, mert éhesek. Jó előre kirakja nekik a száraztápot és a csirkefarhátat a régi kutyatányérba. Persze nem kérnek belőle, és egy idő után eltűnnek. A férfi ennek ellenére minden héten bevásárol nekik a közeli város piacán, hátha egyszer mégis ráfanyalodnak majd a finomságokra.

A másik férfi, a fiatalabb, aki valamivel feljebb, a lassan elapadó forrás közelében él,  az irodalomban, a filozófiában és az alkoholban rejtőzött el. Évtizedek óta csiszolja rövid novelláit, de sosem készül el velük. Korábban jóban voltunk, sokat beszélgettünk, de egyszer valamiért megorrolt rám, és azóta nem áll szóba velem, a köszönésemet sem fogadja. Őszintén szólva mindkettőjüket mélységesen megértem, mert mindazt, amit ez a völgy sugall, tényleg nehéz  elviselni. Vagy elrejtőzöl az őrületbe, a könyvekbe, a vodkába, vagy megsemmisít ez az atmoszféra. Aki egyedül jön ide, hogy itt éljen, általában nem számol ezzel a lehetőséggel.

Nekem talán szerencsém van, mert nem vagyok egyedül, bár nyilván ez sem teljesen igaz. Mert a természetben csak egyedüllét van, az erdő nem vesz tudomást rólunk, éli a maga fenséges életét. Ezt a két férfit már régóta a völgy sugallatai uralják, amit nyilván nem úgy kell elképzelni, mint egy ócska horrorfilmet, amiben az erdő szelleme rémisztgeti a szerencsétlen túrázókat. Ezek a sugallatok önmagukban semlegesek, nem ártók vagy gyógyítók, inkább csak a felszínre rántják mindazt, ami az emberben már eleve ott rejtőzött. Ha az, ami ott rejtőzött, sötétség, akkor ezt a sötétséget szabadítják fel. Ha valami fényes rejtőzött odabent, először azt is próbára teszik. Ha kibírod, utána olyan, mintha folyamatosan áldás alatt élnél. Ez a ritkább változat, mondanom sem kell. 

Lassan kiérünk a völgyből. Kutyám, akit magammal hoztam, a mezőkön azonnal jobban érzi magát. Keverék pásztorkutya, a puszta az igazi terepe, a szabad, nyílt térségek. Elemi élvezetet okoz neki a fékevesztett nyargalás, talán egy láthatatlan birkanyájat hajt ilyenkor. A vékonyodó ködlepleken átdereng a fény. A közeli faluban harangoznak. Folyamatosan pittyeg a telefonom, itt már újra van térerő. A földút közepén világoskék szájmaszk, egy pocsolyába fagyva. Mintha egy arc próbálna kiszabadulni a jég alól.    

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Tim Graham / Getty Images Hungary)