Mert miért kéne a honvédelmi napon fából készült kézigránátokat dobálni az iskola szeméttárolója mögött? Yeah it's a wild hurricane / Alright hold tight/ I'm a highway star. Nem tudom, hogy meggyóntam-e a rock & roll bűneim valaha, de az biztos: a fejemben a pop periódusos rendszerében minden reakcióba lépett mindennel, a szex a droggal, a rock & roll az evangéliumokkal – lásd a Jézus Krisztus Szupersztárt. 

És az is biztos volt, hogy a bérmálkozás egyik feltétele az alapos gyónás volt. 

Mi mindent kellett volna meggyónnom? Mondjuk azt, amikor 1982. szeptember 4-én elszöktem otthonról Mezőkovácsházára, P. Box-koncertre. Átgyalogoltam a Battonyától 16 km-re lévő Kovira, mert valaki azt mondta: P. Box-buli lesz jövő szombaton. Tizenkét éves voltam, nemrég szöktem meg a forrónadrágból, motorom pedig nem volt, addig csak egy narancssárga Komar mopedre ülhettem fel a Gulya gyepen. Abban az időben vetésforgóban cigiztük és fociztunk egy ún. ősgyepen, ott ahol az ország legnagyobb földkutya-populációja élte gondtalan életét. Egy kör a Komárral, egy kör cigi, majd hazafelé, a szerb temető szélén kökényevés, hogy elnyomja a Symphonia szagát. Ha nem motorral, akkor mivel menjek Kovira? Biciklivel? Kizárt. Hiába írt dalt a Queen a kerékpárversenyekről, és a Kraftwerk is megidézte később a Tour de France-t, biciklivel rockkoncertre…, nos gyík dolog lett volna. Mintha szüleiddel mentél volna a moziba. Míg a haverok cigiznek a Biztosan ölő Sárkány Lady plakátja alatt, te pedig megjelensz az apáddal, és zavarodban lenyeled a félig elszopogatott töltetlen savanyú cukorkát. 

Gyalogolni – az viszont benne volt a rock & roll ajánlásokban. Mi az nekem, 16 km, esetleg felvesz egy kocsi. De aztán emeltem a tétet, bementem az országút menti kukoricásokba, erdősávokba, hátha megtalálom a lerombolt László-kastély maradványait, ahová apám 1950-ben illegális misékre járt. Nem, erre nem gondoltam, apám ezt csak a rendszerváltás után mesélte el. Engem semmi más nem érdekelt, csak az, hogy a Korál koncertje után abszolváljam életem második buliját. A Korált 1981 májusában, egy szombat délután láttam… Emlékszem, átüvöltöztem a Porcelánbolt előtt fagyizó nyolcadikos lányoknak, tesóm osztálytársainak, hogy a fagyi oké, de a horgolt poncsót kapjátok le, és vigyék haza, van még idő a koncert előtt. Kis csimasz, mondták, majd szürcsölni kezdték a fagyitölcsér alját.

A beállásnál gerjedni kezdett a cucc, a még a farsangi bál idején az aranyozott stukkókra hullott konfettik lerepültek, mintha megnyílt volna a föld, és majd nemsokára jött az első szám: Kiűzetés a paradicsomból. Ezt is meg kellett volna gyónnom? Bérmálkozás után többé már nem kértem bűnbocsánatot, és egy idő után már templomba sem jártam, akkor már az izgatott, hogy lesz-e a moziban Bo Derekkel a Tarzan, The Ape Mant, és hogy vajon Battonyára lehozzák-e az AC/DC Szóljon a rock! című koncertfilmjét. Szóval, volt mit várni. Vö.: Nem akarok állni, ha fordul a föld, illetve sokkal inkább: mindent akarok, de azt most rögtön. 

1982 szeptemberére már kijutott rendesen a gyászból, addigra már feloszlott a Beatrice, szóval arról lemaradtam. De kihagytam a Piramist is – jutott eszembe 1981 júniusában, amikor a világoskék Csepel biciklimet támasztva bámultam a Szárazér partján az egykori zárda épületét, ahol intézeti fiúknak túl jól sikerült az általános iskolás ballagási bulijuk, és felgyújtották a kollégiumot – valószínűleg az akkor bemutatott Ballagás című film hatására. Csak álltam az égő épület előtt egy habos süteményre emlékeztető, vajszínű kis Sanyo rádiót szorongatva, amikor a Vasárnapi koktélban Komjáthy György bejelentette, hogy Révész Sándor kivált a Piramisból. Csak álltam az üszkös romok előtt, miközben leadták a Lányok, akik voltak című számot, és tudtam: nekem már nincs Jó estét, Budapest!, nincs Nagy buli, és Bo Derek se igazán akart eljönni az elsőként felszabadult településre.

Szóval, nem volt kérdés, hogy elindulok 1982. szeptember 4-én Kovira, megnézni a P. Boxot. Ekkor még Varga Miklós volt a zenekar énekese, néhány hónapja jelent meg bemutatkozó albumuk, ami azért is tetszett, mert elmozdult a Deep Purple és Uriah Heep-féle tengelyről, és hozott valami amerikai ízt, valami frissességet. 

Szóval, elindulok, lesz, ami lesz, döntöttem el az Áfor kút előtt, majd el a dögfeldolgozó Digesztor és a Május 1. téesz kukoricatáblái mellett, a gyűlölt járásszékhelyre, Battonya rivális településére. Minden battonyai gyűlölte Kovácsházát, mert 1950 körül ide tették át a járás székhelyét, mégis oda jártak strandfürdőbe, és a Mozaik áruházba, ahol Trappert és őrsi naplót is árultak. Az útvonal tehát ismerős volt. Majd amikor a háromórás kóborlás után megérkeztem, ittam a lakótelepi Gyöngy presszóban egy Traubit, vettem jegyet, és elvegyültem a járás legnagyobb csövesei és legjobb csajai között, akik mint valami kisvárosi VIT-re éreztek a környék településeiről. 

És hogy milyen volt a koncert? Ugyanazt adták le, mint amit két hét múlva a Budai Ifjúsági Parkban, 1982. szeptember 19-én, egy ideig fenn volt a YouTube-on, minden kereshető, nekem is megvan digitalizálva, több száz más koncert mellett. Minden kereshető, talán a permetező kis repülőgép légi felvételei is előkerülnek, ami felettem körözött azon a délutánon, és majd kiderül az is, ahogy Trapperben, kigombolt ingben, AC/DC If You Want Blood You've Got It-feliratú pólóban és magas szárú kínai tornacipőben megyek éppen, a nyár félreeső sarkában, a tanévkezdés első hetében, és rugdosok egy félliteres kakaós zacskót. Aztán emeltem a tétet, legközelebb Békéscsabán, 1984. február 28-án néztem meg – már Vikidál Gyulával a P. Boxot. Kb. ugyanazt a setlist volt, ami a Moiras Records most megjelent vinyljén is hallható (Pandora’s Box: Maradj a vonalban), hiszen a P. Box nem variálta a setlistet, még a felkonf szövegeket sem. Ugyanez volt jellemző a P. Mobilra és a legtöbb magyar zenekarra is – kivéve a Beatricét, mert Feróék esetében mindig voltak váratlan motívumok, például az, hogy elmaradt egy koncert, mert a KISZ KB körlevele szerint a zenekar fellépését nem javasolja. A csabai téglában (Téglagyári Művelődési Ház) megtartott koncertre elkísért a Békéscsabán dolgozó apám is, ő vette a jegyet. Találkoztunk az állomáson, elkísért, és megvárt az előcsarnokban.

Békéscsaba többször is volt rock &roll desztináció.... 1984. április 28-án hatalmas vihar tarolta le Dél-Békést, így csak nehezen jutottam el Lőkösházára. Onnan már vonat ment volna Csabára, de a vihar fákat döntött a sínekre. Többórás késés. Mi legyen? Menjünk vissza? Még lenne egy busz Battonyára... Nem adtam fel. A műsor egy része Beatrice-számokra épül, és volt mit bepótolni, mert 1980 szeptemberében, tízévesen még nem engedtek el a délutáni Beatrice-koncertre. Nagymamámnál voltam, aki éppen tésztát gyúrt. Vigaszként rádobott egy csíkot a sparheltre, megpirította, majd a felhólyagosodott tésztát a kezembe nyomta, hogy vigasztalódjak. Akkor valahogy belenyugodtam, amit életem egyik legnagyobb hibájának tartok a mai a napig. 

1984-ben már ismertem a Rolls Frakciót, a B-52’s-t, egyre jobban bejött a punk, és azok az előadók, akiknek a rendszerkritika hozzátartozott a napirendjéhez. És akkor egyszer csak elindult a vonat Kétegyházán át Békéscsabára. Még tíz perc lehet a koncertből, bámultam a hétzenés kvarcórámat, amin úgy pulzáltak a számok, mint a szívverés, de Ferót, a punk-rock érdemes művészét látni kell, akkor is, ha a csak az öltözőben írja alá a személyi igazolványom üres oldalát. Még nem ért a vonat az állomásra, de le kellett ugranom, mert minden perc, minden méter számított. Kifordult a bokám, szóra sem érdemes. Apám idejében a helyi jampecok szenteste a templomban betekerték egymást a szőnyegbe, előkerült egy kés is, megírta a Népújság… Elmúltak azok az idők, amikor Népsportba bokszert csavartak, és Pannonia motorokon mentek Liversing-koncertekre a metrót építő vidéki srácok, és a vonatból ugrást is simán abszolválták a Borsban vagy az Egy óra múlva itt vagyokban. Szóval, mit jelentett Nagy Feró a nyolcvanas évek elején? Mint a punk-rock szent embere („azt sem tudtuk, mi a punk”), kézrátétellel gyógyította a köszvényt, a mániás depressziót, és egy nagy yeeeah-vel a fitymaszűkületet. És hogy hallottam-e valamit a koncertből? Igen, a Katicabogárkát és az Angyalföldet. Elégedett voltam? Teljesen! Helyi érzéstelenítés volt, hiszen ez a zenekar nem a klasszikus Beatrice 1979-ből…. Persze, de valami volt. Mozgás volt. Pont ez a mozgás, ez az utazás keltett kellemes érzéki csalódást, mintha nem is állt volna az idő. Így láthattam 1985-ben az Európa Kiadót, ami afféle üzemlátogatás volt, mert 1985-ben a TBC zenekarral játszottunk EK-számokat. Egy kollégiumba szöktem be, ott aludtam, hogy ne kelljen a csabai állomáson ülnöm a bezárt resti előtt, és bámulni a tortás alátéteken az Éva vermutos üvegeket. 

Mert mi volt akkor a hosszú élet titka? Sophiane – szigorúan csak napi egy dobozzal? Némi kockázati tényező lehetett Csernobil, és mondjuk az MSZMP-kongresszus cigaretta, de az egészségre a diktatúra volt igazán káros. A hosszú élet titka: mennél több szabad levegőt szívj a levegőtlen Almássy téri Szabadidő Központban, az FMK-ban. Igaz, hogy nehezen jött ki a zakómból a vonatok műbőr üléseinek szaga, a becsomagolt rántott hús illata, de legalább láthattam 1985-ben az Európa Kiadót, 1986-ban a Neuroticot, a VHK-t, az Aurórát, még a nyolcvanas években a Depeche Mode-ot, a The Cure-t, a taxisblokád idején a The Missiont, majd már teljesen más minőségben Münchenben 2002-ben a nagy befutás előtt a Coldplayt, Párizsban 2003-ban a csúcson lévő Eminemet, és – bár nem számoltam össze – több ezer más koncertet, részben Bécsben, Prágában, Európa számos városában. Állandó belépőm volt a Fekete Lyukba, ahol többször fel is léptünk a Red Marinettivel. Aludtam az újszegedi, a mezőhegyesi, a szarvasi vasútállomáson, idegen kollégiumokban, parkokban, híd alatt, próbáltam aludni a Keleti pályaudvar nemzetközi várójában erdélyiekkel, postavonatra várva, Debrecenben valami üres lakásban a Trottel tagjaival és francia punkokkal… 1985-ben elszöktem a bükkszentkereszti osztálykirándulásról, csak hogy megnézzem az akkor átadott Petőfi Csarnokot. Most nincsenek koncertek, Covid van helyettük. A rockturizmus már mást jelent. Reggel bevinni a kicsit a bölcsibe, a nagyobbat oviba, feleségemet a munkahelyére, majd azonnali hatállyal vissza a bölcsihez, mert otthon maradt az alvós Nuszika. Ez most a rock & roll, és ez reggeli utazás a legnagyobb szabadság. 

(Borítókép: Villányi út 29–43., a Kertészeti Egyetem Klubja (KEK). Európa Kiadó együttes 1985-ben, jobbról a harmadik Menyhárt Jenő, a doboknál Magyar Péter. Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)