Mindent megírok. Azt is, ami velem történt, azt is, ami mással, azt is, amit hallok, és amit kitalálok. A gyerekeim sokszor jogdíjat követelnek egy-egy novella után, holott ahogy leütöm az első mondatot, már csak a szöveg belső igazságai érdekelnek, az sem számít, hogy az eredeti szereplő nő volt vagy férfi, olyan nemű lesz, amilyennek a szövegben lennie kell, mondhatni az írás megvalósítja a svéd modellt, bár nem a szereplők, hanem a szöveg logikája dönt a nemi identitásról. A szöveg igazságainak követése okozza, hogy egy csomó olyan ember érintve lesz, akikre nem is gondoltam, akiknek az életéről semmit nem tudtam és tudhattam, hiszen nem ismerem őket. Levelet kapok, jót, rosszat, hogy mért kevertem bele azt, ami velük történt egy novellába, és ki mesélte el, mert igenis ez róluk szól, és rettenetesen fájt olvasni, ahogyan nekem is fáj, ha valami jól van megírva, olyan, mintha nyitott mellkason át szíven ütném magam. Ha van ez a fájás, onnét lehet tudni, hogy ez rendesen meg van írva.
Mindent megírok, csak azt nem, amit mégsem lehet, mert olyan a valós történet, hogy leírva teljesen hiteltelen.
Annyi benne az extra, hogy még egy pornóoldalakon edzett szexőrült is zavarba jönne tőle. Mondhatni, pont a legjobb történeteket nem lehet megírni, mert senki nem hiszi el, csak csóválja a fejét, hogy de ki van ez találva, de kilóg a lóláb. Mint amikor B. Z.-vel, az ismert popzenésszel, bár itt nem volt ismert, mert azon a környéken senki nem ismerte, próbáltunk egy fellépésre Csillebércen a kisházban, ott volt még B. Zs. is, aki felelős volt a programért, mint szervező. Aki hozzá van szokva a bűnügyi hírekhez, rögtön tudja, hogy B. Z. és B. Zs. testvérek, vagy legalább unokatestvérek, meg persze cigányok, mert a Balog az egy cigány név. Pedig B. Z. (Beck Zoli, különben) és B. Zs. (Bártfai Zsöme) nem álltak rokonságban és még cigányok sem voltak, ha mégis, akkor nem mondták. Menjünk már, mondta Zsöme, de mi még a programon alakítgattunk, ami abból állt, hogy minden változtatás után Zsömének új listát kellett írnia, mégiscsak ő volt a szervező, meg ő tudott olvashatóan írni, mi meg a művészek. Ő az olvasható szetlisztért felelt, mi meg a művészi minőségért. Azért ez gender szempontból rendkívül kínos mondat, pláne, hogy kiderül, ez a szépírás nem is egyszer volt elvárva tőle.
Ott még az jobb lenne, ha az lenne, hogy... mondta valamelyikőnk. De akkor, ha az változik, akkor azt is meg kéne változtatni, hogy... meg azt is, hogy… Ez egy újabb szetlisztet jelentett, de hát a minőség mindennél fontosabb, holott persze csak arról volt szó, hogy egyikőnk nem akarta eljátszani vagy felolvasni azt, ami korábban gondolva volt. Hogy miért nem? Azért, mert nem. Menjünk már, mondta Zsöme, mert még be kell állni. Ez nem azt jelenti, amit a kocsmajáróknak jelent, hogy kellő mennyiséget kell inni, hogy elég részegek legyünk, hanem hogy be kell állítani a hangokat, hogy úgy szóljon az a gitár, meg az az énekhang, mintha mi és a gitár volnánk ott, nem valaki teljesen más énekes vagy író, mondjuk, egy magyarul éneklő Bob Dylan vagy Truman Capote. Őt ismeri még valaki? Nem? Na, jó, akkor Homérosz. Megyünk, mondja valamelyikőnk, az aktuálisan nem híres komponensek közül, de még ott, azt, hogy... Nem, nem, mondja (különben üvölti) Zsöme, majd ott változtatunk, a helyszínen, budapesti hely, helyesebben pesti, szóval át kell jutni Budáról Pestre. Pakolás, autó, indulás. Közben néhány dicsérő szó, hogy már megint milyen faszán összeraktuk a mai programot. Most már érdemes dicsérni, Zsöme úgyse ír másikat. A kisháztól, ami Csillebércen van, tehát egy bércen, rendkívül keskeny és meredek út vezet le. Az is a neve, hogy lejtő, nem hogy utca. Magaslejtő. Van egy másik út is a Normafa felé, de ez a rövidebb, és mi sietünk, a hosszabbra, mondja Zsöme, már nincs idő. Nekiindulunk, mindjárt ott leszünk, tényleg, nem kell ez a feszkó, mondja az egyik ott épp nem híres, de hamarosan a fellépőhelyen híressé váló művész.
Gurulunk lefelé, de a lejtő közepén, épp a legmeredekebb részen áll egy autó. Áll, és nem mozdul. Mi állunk és nem mozdulunk. Azonnal fordulj meg, Zoli, mondja Zsöme, menjünk a hosszabb úton, ezt nem lehet kivárni, látod, nem mozdulnak. De Zoli, akiben genetikailag benne van a rendesség, nem tudott csak úgy hátat fordítani és otthagyni csapot-papot, mint Csokonai Vitéz Mihály a Petőfi-versben, hanem, hogy csak meg kéne azért kérdezni, hogy nincs-e valami baj. De van, mondta Zsöme, az a baj, hogy elkésünk. De, mondja Zoli.
Nem, mondja Zsöme, nincs időnk jófejeskedni, mert elkésünk, érted, közönség, fellépés.
De Zoliban az emberséget nem tudta felülírni a munkafegyelem és a kötelességtudás, ami amúgy szintén része volt a személyiségének. Azért én megkérdezem, mondta, és kiszállt.
Zsöme, egyszerűen szólva, kurva ideges lett, főként akkor, amikor meglátta, hogy Zoli kinyitja az út közepén álló autó csomagtartóját, öreg járgány, legalább húszéves, de még oldmobilnak nem tekinthető, az a széteső öreg, amiben a hátsó ajtó szinte biztos, hogy gumipókkal van összekötve, nehogy kirepüljön a gyerek, ha éppen egy felelőtlen anya be meri oda ültetni. Zoli nyitja a csomagtartót, és kivesz onnan egy húszliteres marmonkannát, letekeri a benzintank sapkáját, és egy tölcsérrel önti bele a benzint, óvatosan, ügyelve az ujjaira, mert neki azok az ujjak rendkívül fontosak, amúgy annyira fontosak, hogy soha nem tenné kockára egy szar marmonkanna miatt, és most mégis. A jelenet nem akar véget érni, Zsöme még inkább kurva ideges. Kiszállok, mondja, kiszállok, kiszállok, mondja párszor, én meg mondom, hogy inkább én, mert az békésebb megoldásnak tűnt.
Megyek az autó felé. A kocsiban egy disznó méretű ember ül és kiabál, hogy a kurva istenit, épp most kellett kifogyni annak a kibaszott benzinnek, és ahogy kifogyott, elromlott az a kibaszott kézifék is, most itt nekem kell nyomnom a féket lábbal, és nem tudok kiszállni, hogy beleöntsem a benzint a tankba (azt hiszem, kibaszott tankot mondott), még jó, hogy jöttetek. Ilyen szar országot (kibaszott szar országot mondott, csak nem akarok annyiszor szót ismételni, ráadásul csúnya szót), itt nem lehet élni, mert ez, folytatta… Úgy vélte, a mostani helyzet, hogy egyszerre fogyott ki a benzin és romlott el a kézifék egy meredek lejtő közepén, szoros kapcsolatban van az országgal, az aktuális kormányzattal. Hallom, ő nem hallja, mert szidja a miniszterelnököt, amikor Zoli visszaszól, azért te is tehetsz róla. A dagadt ember csak kiabál, hogy már alig bírja a lába, de nem szállhat ki, mert neki nyomnia kell a féket, különben, mint említettem, lejtő, szóval különben nekik végük, halálra ítélte őt ez a rendszer, ennek az országnak lesz az áldozata, mert ez egy kurva szar ország, és németbe ez nem így van. Benézek az autóba, ott ül egy másik ember. Mért nem száll ki a haverod, mondom. Mer az a kibaszott istenfasza, satöbbi, mondja. De mégis nem lenne úgy egyszerűbb, kérdezek rá megint. Nem, bazmeg, mer' a Lacinak nincsen lába. Benézek az ablakon, a Laci lábára, helyesebben csak a lába helyére, mert a Lacinak tényleg nem volt lába.
Zoli kimérte a marmonkannából a benzint, még volt bennünk egy izgalom, hogy nem indul el az autó, de láss csodát, elindult, és az elviselhetetlen hazai kormányzat ellenére a két ember megúszta a pusztulást.
Ezt majd el kell mesélned, mondta Zoli, vagy meg is kell írnod, és akkor majd minden fellépésen felolvashatod. Akkor elmeséltem, de rosszul, mert nem lehetett jól. Ha megírom, gondoltam később, mit írjak meg, azt, ami történt, vagy azt, ahogyan beszéltünk és nevettünk rajta, meg hősnek is láttuk Zolit, hiszen két ember életét megmentette, erősítve ezzel a kormányellenes szavazók táborát. Ha megírom, gondolkodtam, mit hagyjak ki, hogy igaznak látszódjon. Eltelt két hét, és nem jutottam előbbre. Nem lehet egy ilyen dolgot elmesélni, talán kéne egy olyan könyvet írni, hogy Történetek, amiket nem lehet elmesélni. A címben rejlő ellentmondásra nem figyeltem. Boltba megyek, amikor ez jut eszembe. Csörög a telefon. Zsöme hív, gondoltam, most bevallom a kudarcot, hogy ezt a szuper sztorit, ami a mi közös élményünk volt, nem tudom megírni.
Zsöme hív, hogy kórházban van. Na és mi van, kérdeztem vissza vidáman, mintha csak azért mehetne az ember kórházba, hogy megnézzen egy újszülöttet, aki, hát úgy néz ki teljesen, mint az a rokon, akihez nekünk közünk van, és persze a másik félhez, a nem rokonhoz egyáltalán nem hasonlít. Ha majd válni kell, semmi gond, mert egy apró genetikai morzsát sem hoz abból a másik, mondjuk, a férj családjából. A telefon a fülemen, egészen közel van a hangja, azt mondja, hogy agydaganat, és nemsokára megműtik. És megműtötték. És még találkoztunk. És még telefonált. Aztán egyszer már nem.
Néha, amikor keresek valakit a telefonomban, akinek Zsé betűvel kezdődik a neve, látom, hogy Zsöme, ott van még. Nem törlöm ki a neveket a telefonomból. Ott van Eszter, Hagyma, Pali, Jancsi, Miklós, Viki, Hunyadi Marci. Kicsi sírok a digitális térben. Hogy mi történt, abban az időben, ami velük történt, nem lehet biztosan tudni, talán az, amit elmesélek, talán más. Csak egy biztos: ők már nem élnek.
(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Vészi Ágnes / FORTEPAN)