„Mit ülsz te akkor nyeregben, és mért vágtatsz e dögvész szülte vidéken az eb török ellen?” – kérdezhette volna a bolognai a kornétás Rilke Kristóf modorában. De nem tette. Sosem minősítette leprásnak a tájat, pedig nyugodtan tehette volna. Bejárta – tizennyolc év nagy idő. S ha már régi kornétás, akkor inkább ezt mondta volna önjellemzésül: „Álmodozik. De most egy hang rikolt felé. Rikolt, rikolt, széttépi az álmot.” 

Ezt az éles hangot hallotta a Rába átúsztatásakor, amikor egy akindzsi a nyeregkápához pányvázza, s mint valami westernfilmben, elfogott rabszolgaként tizennyolc órán át kötélpányván vonszolja maga után. Maratoni a futás, míg Pannonhalmára érnek. Közben zöld, „dögvészes” pannon táj: az éles napfény fémesen csillog a lószerszámokon. 

De a verseny alatt lova egyszer csak megbokrosodik, és kezelhetetlenné válik – ellenfele lovának fején apró dísztükrök csillognak, és a villódzó, visszatükröző itáliai napfény az állatot megvadítja. Elveszti a szép hölgy szerelmét – így jár később, első hivatalos útján, Konstantinápolyban is, ahol a francia követ gyönyörű leányát a zord apa máshoz adja. Pannóniai gyalogfutásakor rezignáltan arra kell gondolnia, az eszményi lovag lelkét sokkal inkább kell megindítania a dicsvágynak, mint a szerelemnek. 

A bolognai útja kalandos fordulatokat vesz: akkor egy kafedzsi basi veszi meg, hogy majd kávétörténeti értekezést írjon a kényszerházasságból. Később vízhordó rabszolga lesz, hogy Buda katonai erődvárát török fürdőkkel és templomokkal lerajzolhassa – a véres század fölszabadító harcaiban az „eb török” ellen páratlan élet bontakozik ki. 

Szinte két évtized szakadatlan pannóniai sáncokban és táborokban. Küldetésben; diplomáciaiban, felfedezőben, földleírásban, erődfelmérésekben, térképrajzokban, geográfiai, hidrológiai, botanikai, zoológiai, archeológiai, ballisztikai, csillagászati obszervációkban, a Duna-felmérésben (nagy műve a Danubius lesz) – de talán még a spiontudományokban és a hírszerzésben is. És persze életkalandokban: Budavár felszabadításában, a romok alól Mátyás megmaradt bibliotékájának megmentésében és életkalandokban. S talán számtalan üldöztetése mellett legválságosabb pillanatában is – melyről naplójában ír, midőn 

Az eset akkor történik, amikor a császári békeküldöttség a szerémi Karlócáról tart Pozsony és Bécs felé, de a jégzajlások miatt Péterváradon szekérre kell szállniuk. Futak, Pécs, Zombor s Baja útirányon Kecskemétre érnek, ahol két hetet ülniük kellene, hogy a ratifikált karlócai békepontok aláírását a két szerződő császár (török és osztrák) kicserélje. A bolognai gróf azonban már érkezésekor türelmetlenül kijelenti, azonnal indul tovább. A kecskeméti kisbíró óva inti: a puszta országban, dögvész szülte vidéken rablók garázdálkodnak – „mert már egy emberséges ember sem mehet el tőlük az úton”. Bujdosó kurucok maradványai, pusztai pásztorok, ridegek, szegénylegények, csempészek, haramiák, praedók és latrok; lappangó, nyúzó, fosztó, csavargó, utakat álló prédáló tolvajok és gyilkosok. Maga írja később:

Én Karlócáról rögtön el is indultam, de az éj leple alatt valakik megtámadtak. A támadás alkalmával súlyosan megsérültem, ezért aztán az egyik szolgám, aki hiába szólongatott (mivel én sérülésem miatt nem tudtam neki válaszolni), későbbi halálhíremet költötte. De végül szerencsésen megmenekültem ebből a barbár merényletből, és megérkeztem a császári udvarba.

Jegyzőkönyveké a szó: „gróf Marsigli tábornok a török béke tárgyában három kocsival sietve utazott át Kecskeméten, itt a bíró megkínálta kísérettel, de azt visszautasította, éjjel azonban Ócsa mellett egy rablócsapat megtámadta, két szolgáját megölte, magának a lábát átlőtte, s mindenéből kifosztotta”. Úgy tartják: Véglesi és emberei csaptak rajtuk, aki nemcsak nyílt mezőn űzte útonállásait, de az erősített alföldi kastélyokat is fölverte, „kit a szélesen terjedő s csak romokból és pusztákból álló Pest megyében a megye nem tarthat pórázon”. A fáma szerint vad kiáltozások közt (a bolognai később azt írja a kiáltozó nyelvről: „Lingua ipsorum proprio nititur fundamento, nihil de aliis assumens” – (Nyelvük teljesen egyedülálló, másokéval semmi rokonságot nem mutat) leölték szolgáit, őt magát megkötözve az út szélén búsongó akasztófa alá fektették, melyen a szél valami szegénylegényt himbált. Véglesi emberei levágták a fickót, ráadták a tábornoki uniformist, míg Marsilit bebújtatták az akasztott legény szél csapkodta, lobogós ingébe. Így találtak rá másnap reggel, mikor már félhalott volt az izgalomtól.

Hogy tovább afféle galyibánk ne légyen – írja másnap az alispán a községeknek – Kegyelmeteknek 1000-1000 arany birság alatt parancsolom, edgymással edgyet értvén, mindgyárt Vármegyéstűl mennyen ki minden felé, és az egész pusztákat, mezőket járja el, ha egy hétig kell is, és az tolvajokat keresse, mert ha elmulattya, nemcsak az meg írt birságot el nem fogja kerűlni, de más nagyobb kár is fogja Kegyelmeteket követni.  

A barbár utazási merénylet (az egyébként megbüntetett főispán később végrendeletében mondja: egy „Vékes nevű kuruc tolvaj” volt [Véglesi], akit a nagykőrösi gazdák „lappantottak” (rejtegettek). A bolognainak nem szegi kedvét, hisz keresztül-kasul beutazza a Magyar Királyságot, Erdélybe is eljut, Brassóig és azon túl is, beszerzi a székely rovásírásnaptárt, az emlékíró Bethlen Miklóssal lép kapcsolatba. Summázatul írja a különös nyelvű vad vidék lakóiról: 

„A szabadság szeretete még a tompább elméket is megélesíti, hát még mennyire izgatja és fűti az emelkedett és maguktól is tiszta lelkeket. Ezért

Ez a szokásuk szükségszerűen azzal jár, hogy szomszédaikkal szemben igazságtalanok és kellemetlenkedők, s bizony olykor még önmagukat is akadályozzák a nagyobb sikerek elérésében. Ám mivel minden nemzet természetét és jellemét részben származása, részben az általa lakott vidék éghajlata befolyásolja, illetve a neveltetés szilárdítja meg, amit ki-ki a felmenőitől merít és formál tovább, nyilvánvalóan nehéz, sőt lehetetlen feladat volna e természetet megváltoztatni, avagy újraalkotni. Ugyanezen okból, jóllehet ennek a népnek semmi sem jutott ki inkább, mint a szerencsétlenségek tömege, mégsem kerülhetett rá soha sor, hogy a sors jobb belátásra térítette volna. Ezért aztán ha ennek az oly nagy nemzetnek a történeti könyveit megtöltik a különböző sorscsapások, ösztönözzék ezek a figyelmesebb olvasókat arra, hogy még nagyobb buzgalommal kutassák ennek a nemeslelkű népnek a dicső és nagyszerű tetteit.”   

Halálakor, 1730-ban, mint különös szokásban volt, a kapucinusok a fejét eltávolítják a testéről, és koponyáját marciális sasorrával és fürtös hajával együtt a Monte Calvario kriptájában ereklyeként közszemlére teszik. A bolognai emléktábláján olaszul ma is ez olvasható: „Luigi Ferdinando Marsilinak a Monte Calvario-templom kriptájában XVIII. század során kiállított fejét 1810-ben átvitték a kolostorba, s itt 1950-ben helyezték el a Bolognai Clementina Akadémia gondozásában.” 

S ha ma, a mi „dögvész szülte” földünkön nem ismernénk a híres grandseigneurt, gondoljunk az egyszerű mételyfűre. A nagy Linné az olykor félméternyire is megnövő kúszónövény nevét a bolognai iránti tisztelete jeléül Marsilia quadrifolia tudományos névre keresztelte. Négylevelű mételyfű, a vízi páfrányok kúszótörzsű évelő füve még vízi lóhere néven is ismert. Igazi szemlélői azonban látták már szerte a rizsföldeken, valamint a búza és a len közti tarlókon is.