A fehér köpenyes állatorvos gumikesztyűt húz. Jobb kezében injekciós tű, bal kezével határozott mozdulattal a kutya nyakszirtjére szorít, mialatt a jobb beadja az injekciót. Amikor megfogja a kutya nyakát, az ösztönösen a keze felé kap. Nem éri el.

Ilyesmi jár az öregasszony fejében, amikor elesik. Erre gondol. Már napok óta ez a pillanat jut eszébe újból és újból. Hogy amikor a kutyája elment. Hogy az hogyan is volt. És hogy nem kellett volna. Az öregasszony szeretett élni. És szerette az életet. Azután is sétált, nagyokat, hogy már nem volt meg a kutyája. A Tóbiás. Azután is odafigyelt arra, hogy rendszeresen mozogjon. Most, amikor elesett, az esése pillanatában még nem rémült meg. Esett el ő máskor is. És volt, hogy komolyan megütötte magát. Hogy csupa véraláfutás volt hetekig a bal lába. Hogy alig tudott ráállni. Aztán mégis rendbe jött.

Ez a mostani esés azonban más volt, mint az eddigiek. Megcsúszott, és, ahogy esett, ott, a lakása előszobájában a komód szélébe beverte a fejét. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy néhány percre az eszméletét is elveszítette. Amikor magához tért, akkor csak annyit érzett, rosszul van. Hányingere volt, forgott vele a világ. Nem volt képes mozdulni sem. Vagy alig. A teste nem akart engedelmeskedni. A lába. És a jobb keze. A bal keze, az igen. Az még mozgott valamennyire. 

– Segítség – mondta. Csak úgy magában. Belül. Nem jött ki hang a torkán. Belül mondta. De kívül nem hallott semmit. Akkor kezdett el dörömbölni. A bal kezével. Hogy jöjjön valaki. Hogy segítsenek rajta. Ezt is csak úgy ösztönösen csinálta. Nyilván. Hogyan is jutott ki a lakásából a társasház folyosójára, senki nem tudja ma már megmondani. Kimászott valahogy, talán csak kicsúszott. Ez igazi rejtély. Hogy így, bénán eljutott a lépcsőházig.

Korábban azt gondoltuk, úgy lesz minden, mindig, az idők végezetéig, ahogy addig. Hiszen mindannyian úgy ismertük az öregasszonyt, hogy erős, egészséges, és hogy szeret élni. Az egész utca. Naponta kétszer végigsétált a hosszú, kanyargós budai utcában, ahol lakott, és akivel csak lehetett, elbeszélgetett. Többek között a kutyásokkal. Az összes kutyást ismerte, a kutyákat név szerint szólította. És az összes babakocsis kismamával is jóban volt. Jókedvű lett mindenki, aki találkozott vele.

– Jön a Tóbi néni – mondták, amikor meglátták közeledni. És mosolyogtak. Mosolyogtak, mert szerették őt. És szeretetből hívták „Tóbi néninek” a kutyája, a fekete keverék kutya, a Tóbiás után. Az öregasszony olyan sokszor kiabálta bele az utca csendjébe, hogy „Tóbi, Tóbi!”, amikor a kutyáját hívta, hogy végül rajta maradt a név. 

Tóbi néni.

Azt is tudta mindenki, az egész utca, hogy hogyan halt meg a kutya. Hogy öreg volt, beteg. El kellett altatni. Az öregasszony, aki szerette az életet, szépen meggyászolta a kutyát. Elhamvasztatta, és az urnát a társasház kertjében ásta el, oda, ahol lakott. Tett a sírra egy követ. Vett egy kis flakon fekete festékszórót, azzal írta rá a kőre, hogy „Tóbiás”, hogy mindenkinek jelezze, itt nyugszik az ő társa. És továbbra is naponta kétszer végigjárta az utcát, üdvözölt mindenkit, majd elment a sarki kisboltba, ahol egy kávéautomata van, és ivott egy kávét. Kellett neki az a kávé az alacsony vérnyomás ellen. Mindig vidámnak láttuk, és ő mindig mindenkinek elmondta, mitől is olyan vidám. „Szeretek élni”, ezt mondta. Emiatt a „Tóbi néni” mellett a „Szeretek Élni Öregasszony” név is ráragadt. Így is emlegették sokan. Hogy „nézzétek, ott jön a Szeretek Élni Öregasszony”. 

– Ha hosszú ideig élsz, sok mindent láthatsz magad körül. És a világ érdekes. Higgyék el, a kíváncsiság tart minket életben. Aki kíváncsi, nem öregszik meg. Ellenkezőleg, sokáig él – ezt mondogatta mindannyiunknak.

Meg azt is mondta, hogy:

Van bennem tartás. Tartom magam. Nem adom fel.

Ezt az unokájának is mondta. Az unokájának, akit nagyon szeretett. Mert az élete így lett teljes. Az élete vége felé még családja is lett az öregasszonynak. Mennyi rejtély fér bele az emberi sorsba! Senki sem sejtette pontosan, ki is ez a furcsa öregasszony, nem ismertük igazán. Csak annyit tudtunk róla, hogy itt lakik a Tóbi néni, mindig vidám, energikus, és egyedül él. Így is volt. Korábban a Tóbi néninek az utca volt a családja, az utcában, ahol lakott, mindenkit ismert, és mindenki szerette. 

Másfél évvel ezelőtt ideköltözött Budapestre a New Yorkban született unoka, a halott fiának a lánya, Andy. Azt sem tudtuk, hogy volt valaha fia. De volt. Ezek szerint. Az öregasszony szerette az unokája nevét. Mint kiderült, András volt a halott fia neve, így az Andy egyszerre jelenthette a fiát és az unokáját a számára. Így lett családja. Andy viszonylag gyakran eljött hozzá. Hetente egyszer. Olyankor együtt ebédeltek. Inkább csak hallgattak nagyokat, de valahogy mégis közel kerültek egymáshoz. Szerették egymás társaságát.

– Majd beszélgessünk egy nagyot – mondogatta gyakran az öregasszony az unokájának. – Beszélgessünk az Életről, hogy tudd, milyen életem volt, és hogy neked jó életed legyen. Hidd el, ez a legfontosabb. Hogy szeresd mindazt, ami Élet. Ez a legfontosabb. – Aztán a nagy beszélgetés elmaradt. Változatlanul csak hallgattak egymás társaságában. De jó volt ez a közös csend.

A mentőt a szomszédok hívták, és ők értesítették Andyt is, az egyik lakónak a házban megvolt a telefonszáma. Az unokája ott van mellette, a mentőautóban. Simogatja az arcát, és csak ennyit mond folyton:

– Nem lesz semmi baj, Nagymama.

Az öregasszony nem érti, mi van. Homályosan érzékel mindent. Néha elalszik. Vagy elveszíti az eszméletét. Másodpercekre.

– Nem lesz semmi baj, Nagymama – mondja Andy.

Az öregasszony nem szól semmit. Szeretne mondani valamit, de nem sikerül. Csak nyöszörög. Azt is halkan.

– Nincsen semmi baj, Nagymama – mondja Andy. Most már egy kórház folyosóján tolják végig. Fehér köpenyes idegen lép oda hozzá. Fölé hajol. 

Az unokája, Andy elengedi a kezét. A bal kezét, amivel még érez. Valami terembe tolják. Idegenek vannak körülötte. 

A csupasz bal karjába injekciós tűt szúrnak. Aztán csak lehunyja a szemét.