Fel-le járt a Mekalor 5000-es olajkályha csövében a jeges szél, olyan volt, mint egy éppen felszállni készülő űrhajó, én pedig csalódás árnyalatával a szememben vettem tudomásul: az nem szállt el, és nem állt föld körüli pályára. 

Miközben a többiekkel úgy mantráztam Petőfi naplóját, mint a rózsafüzért, azon gondolkodtam, hogy ha ilyen hideg a kályha, akkor miért olvad meg mellette mindennap az iskolatej flakonja, miért lesz olyan amorf, mintha csak a salgótarjáni üveggyár üvegfúvói készítették volna az üzemlátogatásunk idején. Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, odamentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk.

Ekkor még nem tudtuk, hogy a műsort a moziban adjuk elő, az összes iskolás jelenlétében, 1-től, 8-ig, nincs mese. A moziban, ahol addig csak a Hugó, a vízilót láttuk még az óvodai csoporttal, a Ludas Matyi rajzfilmet, amelyre az osztályfőnök szedte a pénzt, és adott mellé matricát is, és a Kétéltű ember című feliratos szovjet filmet, aminek az első osztály végén még nem tudtam elolvasni az amúgy is halvány betűit. És Az Ezüst-tó kincsét, ami a „világ legjobb filmje” volt, döntöttem el, amikor bejártam a Landesmann melletti szántást, hátha kifordít a John Deere egy rozsdás rombolóbombát, és akkor történne valami. 

Kopoltyús ember, Old Shatterhand, Petőfi, Vidács Landerer. Mit mondott nekem akkor Landerer nyomdája? Semmit. Nem tudtam, ki az Landerer, nem mondta el senki, be kellett biflázni a szöveget, és teli torokból üvölteni, hogy esküszünk. Nem értettem az egészet, ahogy éppenséggel azt sem tudtam, hogy mit jelent a Stumblin In. Csak azt, hogy a bőrnadrágos Suzi Quatro énekli Chris Normannel. Na jó, tudtam, mert a Tánczenei koktél ajánlójában lefordították, és különben is: valaki egy cserépdarabbal az iskolai szeméttárolójára írta: Egymásba gabalyodva – Suzi Quatro. 

És hát ott van ez a Vidács is. Őt végképp nem tudtam, hogy kicsoda. Csak magolni kellett, senki nem magyarázta meg, hogy mi a jelentősége 1848-nak. Az első osztályos olvasókönyvből is kimaradt, ahogy Petőfi is, viszont április 4-e jó alkalom volt az sz betű tanítására. Az olvasmány címe: Szabadságunk ünnepén. Miért vonulnak fel a katonák? – kérdezte Sanyi. Ma április 4-ét ünnepeljük, hazánk felszabadítását. A hős szovjet katonáknak köszönhetjük ezt. Ünnep ez a nap, mindannyiunk legnagyobb ünnepe – válaszolta édesapa. 

Ma viszont március 15-re készült a III./a osztály, nem sejtve, hogy a moziban lesz az ünnepség, és hogy a kisváros összes diákja előtt kell fellépni. 

A mozi volt a legnagyobb varázslat, amit átélhetett egy kisvárosi fiú. Mozizás volt az is, amikor bámultam az iskola vízzel elöntött pincéjét, amiben ringatóztak a kidobott iskolapadok, a felpúposodott iskolatáblák, a piros golyós számológépek. Csak álltam a szurkos WC-ből kiáramló fertőtlenítőpor szagában, és bámultam a pince csillogó vizét. Bárki beeshetett volna, nem volt rács az ablakon, de ezt mindenki megúszta. Abban az időben mindenki megúszott mindent. A csövi fiúk is, akik az MHSZ-raktárból ellopták a csehszlovák légpuskákat, és az intézeti gyerekek is, akik a könyvtárba törtek be, hogy elvigyék a Supraphon lemezjátszókat. 

Mindent meg lehetett úszni, csak az ünnepségünk alatti köpőcsövezést nem. A mozi erkélyén ülő felsős fiúkat az előadás másnapján a tornatanár sorba állította, és kérdezés nélkül lepofozta. Az igazságosság és az egyenlőség nevében. Néhány évig csak annyi maradt meg az 1848. március 15-ből, hogy esett az eső… A szakadó eső dacára mintegy 10 000 ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. Szakadó eső és Landerer. Ez már majdnem olyan rockosan hangzott, mint a Wanderer. Mire olyan csodálattal tudtam nézni március 15-re, mint egy természeti jelenségre, egy égi jelre, már szinte kamasz voltam. Akkor „éreztem rá”, amikor hetedikben tanultunk róla. Addig csak nevek cikáztak a fejemben, és a Nemzeti dal, esküszünk, esküszünk. Memoriter. Persze, már kilencévesen a mozi színpadán is éreztem, hogy milyen erős, milyen fenséges ez a szöveg. 

Március 15. nem volt munkaszüneti nap, mégis valahogy az él az emlékezetemben, hogy nem mentünk iskolába.

Battonyán még az óvodások is viseltek kokárdát, az óvónők mindenki kabátjára rávarrtak egy három-négy cm-es nemzeti színű szalagot, amit az ünnep elmúltával sem vett le senki. Az óvodások mint ellenállók. Battonya 25 km-re található Aradtól. A kisváros legfontosabb épületeit aradi műépítészek készítették, tiszta időben az Alföld tengersík vidékin látszanak a Világosi hegyek, ha előtűntek a messzeségből, mindig csodaként éltünk meg. Ez az a hely, ahol letettük a fegyvert, és talán csak mi látjuk Magyarországról, legalábbis mi így gondoltuk. És ráláttunk a történelem másik tragédiájára, Trianonra is, azaz ráláttunk a román határőrtornyokra. 

A moziban lesz a műsor – mondta Kaszás tanító néni, aki rokonom volt, titokban számítottam némi kivételezésre, de ugyanúgy kaptam a körmöseket, mint a többiek, ha nem tudtam a szorzótáblát. Egyszer annyira megharagudtam rá, hogy visszakértem a tornasípot, amit csak „kölcsönbe adtam”, és hazavittem a cserepes virágokat is, amit anyám ajándékozott az osztálynak. És én kaptam az ünnepségre Petőfi naplójának nagy részét is, azzal a sok furcsa névvel… Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztották szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. 

A mozi színpadán szerepelni… Nincs is színpada – hőbörögtem. Vászon van, függöny, lámpák, zsinórok, és valahol hangszórók is vannak, és vetítő is, ami megjeleníti előttünk Az Ezüst-tó kincsét, a Vértestvéreket, a Fehér farkasokat… Minden mozi volt, az is, amikor karácsony előtt a Páva Áruház kirakatában bámultuk a villanymozdonyos, karácsonyfás életképet Télapóval, Rodolfo-bűvészdobozzal, amikor itt, a kirakat melletti oszlopon néztük az aktuális mozifilmek fekete-fehér képeit. Mozi volt az is, amikor a jég alá beszorult levegőt csodáltuk napköziből hazafelé menet, már a félsötétben, majd végig a Szárazér jegén, belecsúszva a lékekbe, majd vizesen megállni a konyha piros, kék és fehér kockás kövén, és azt hazudni, hogy nem az éren szakadtam le, hanem csak egy vizesárokban, itt, az utcában, Vidiczky Kósztáék előtt… 

Mozi volt az is, amikor már tényleg ott álltunk a mozi színpadán, mert persze volt színpada. Néhány éve tudtam meg Szalay Andrástól, a Panta Rhei egyik alapítójától, a magyar szintetizátorfejlesztés talán legfontosabb szereplőjétől, hogy 1977-ben felléptek Battonyán a moziban, ugyanazokon a „deszkákon”. Elfért tehát az osztályunk is. És ahogy minden más osztály a későbbiekben, egyszerre mondtuk, sőt szinte üvöltöttük, hogy Esküszünk! Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hoztam a begyakorolt memoritert, nem volt hiba, az osztályfőnök súgott, ha kellett, kis papírzászlókkal a kézben ide-oda álltunk, mozgásban voltunk, mint a forradalmi tömeg. Sétálni a vászon előtt, amin átlovagolt Old Shatterhand, és aztán már soha nem látni a kis csigalépcsőt, ami felvitt a titokzatos színpadra. Az ünnepség után levetítették Az Ezüst-tó kincsét, és mindenki megnyugodott. Ahogy Old Shatterhand eltűnt a prérin, a lemenő nap fényében, úgy tűntek el igazi szabadságharcosaink is Segesvárnál, és a többi hősünk is, valahol a Világosi hegyek között. 

(Borítókép: Poós Zoltán)