„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved…” Legyen a neved minden homlokzaton, fessük rá, világítson éjszaka. Legyen oltár, óvóhely üldözötteknek, kórház betegeknek, iskola tudásra szomjazóknak, szerelmi fészek Jézusra várva. Hol van a rés, hová támasszak létrát, hogy holnap megleshessem kezén a ráncokat, ajkán az induló szót? Hol van a mennynek vége, hol kezdődik Urunk telke, ki épített köréje kerítést? Miért nem szóltatok, hogy lakatot vertek arra is, ami még nincs és soha nem volt, hogy poklot gyúrtatok édes kalácsból? Ragyogó máz tojásból, bakancsok rezonálnak sikoltásra, kristállyá pereg a holnapi titok. Megszenteltetik a te neved minden egyes hangban, az óra monoton tiktakjában, a félelemben, a szempilla rebbenésében, a simogatásban, az első tétova lépések szaggatottságában. Doboljátok ki, ami eddig koporsóban feküdt: leleplezett szeretőt, az éjszaka összegyűjtött, porrá zúzott csillagait. 

„Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy itt a földön is…”

A Te országod a mi reménységünk, keressük a kulcsot, harmadnapra zárat cserélünk, álkulccsal lopunk hamis bizonyságot ünnepekhez. Repedt asztalrésbe seperjük családi titkaink, gyolccsal takarjuk. Mosom a foltot, súrolom, bereped a körmöm. Teregetek, fellógatom, fellógatnak. Kivérzik a pillanat, fogd fel gyűszűvel, töltsd pohárba, csapd a falhoz. Terjed a folt, szétkaristolja az eget, fájdalomcsillapítóért sóhajtó pillanatokból puzzle-álom. A te akaratod levendulalila boldogság. Lábadra tekeredik őseid bűne, méhedbe kúszik, nyakadon gyöngysor minden napjuk, minden meg nem gyónt pillanat. Főzzél sonkát tojással, tegyél bele anyád múltjából jó nagy marékkal. Hagyjad forrni, rotyogni, kihűlni, szeleteld vékonyra, tartsd a fény felé: kaleidoszkóp bűntudatból, bűnbánatból. Forgasd, ahogy mutatták, kússz egyre gyorsabban, anyád háza a dombon túl, széttaposták a tegnapok. Amint a mennyben, úgy a földön is sok az árva, ülnek hosszú, vékony lábbal, fagyit nyalnak, követ görgetnek barlang szájánál. Mária, fogadj örökbe! 

„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” Kenyérre kent szexuális vágy. Sózva, borsozva. Harapj bele bátran! Becsaplak, átverlek? Mindennap a kenyerünkkel? Emlékek két malomkerék között, csikorog az elmúlt negyven év, avas liszthó lepi be a fejem, rám tapad, bőrből készít magának fészket. Madarak torkából csicsereg a tegnapelőtt, megelőzte a mát, holnap lesz tegnap, s azután ma. Így múlik el a világ dicsősége, így szüli meg nagyanyám önmagát poros pokrócok között. Ölelkező porpihék bujálkodnak, szétbombázott pajtafalon múltfoltokból ír verset Weöres Sándor. Aranypor mállik az éj válláról, suttogja, jó lesz, mosolyog, s holnapig szalmabálák közé rejti a többi, még le nem írt verssort. 

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Egy kosárnyi bűn szalmával betakarva. Még meleg, most hoztam hazulról. Friss, olcsón adom, ne mondd már, hogy drága, ne mondd már, hogy nem kell, ne mondd már, hogy te meggyóntad! Erős vétkeink sírköveket görgetnek hajnalig, keresik Jézust, angyal száll közéjük. Miért keresitek a holtak között, hiszen feltámadott?! Acélszavak koponyán át agyvelőt zúznak. Az ellenünk vétkezők barkát szentelnek ma éjjel, aztán távolról csodálják, hogyan ébrednek fel a csillagok a mennyországban. Kopott szőnyegen bánatfolt anyámtól örökölt illattal, sóhajtok, mielőtt összetekerem és ágy alá rugdosom. Holnap kidobom, ígérem, de arra gondolok, talán még menthető. 

„És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…”

Fáradt lelkeket sóhajt a föld, kísértés minden pillanat. Rügyek pattanása mindennapi imádságban, éledő szirmok megbocsátott bűneik pecsétjei. Hímezd húsvéti tojásra legszebb éveid, kántáld el mindenkinek. Örülj, ha haragszanak, hajtsd fel inged ujját és ölelj. Elrepedt kívánságok a konyhakövön, meztelen talpadba fúródott magányos esték. Fertőtlenítés híján vérmérgezés. Igyál rá pálinkát, rúgj be, üvöltsd világgá, mennyit ér egy kazalnyi kísértés, exportáld egészen a sírig, add el valutáért, dugd a párna alá. Hunyd be a szemed, tapintsd ki homlokomon az összes barázdát, írj közéjük szerelmes verset még ma éjjel. 

„Mert Tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség mindörökké!…” Mindenség. Szó emből, iből, enből, déből, eből, enből és még néhány betűből. Az ablakhoz lépek, tenyeremre suttogom az összes hangot, felemelem és órákig bámulom. 

Beoson a fény az ablakon, beköltözik egy kopott könyv két lapja közé. Northrop Frye: Az Ige hatalma, kétszázhuszonnyolcadik és kétszázhuszonkilencedik oldal: a mindenség szintjei, az idő, a tér. Az a kicsi, ostoba fénycsík ott lakik harmadnapig, aztán keres magának egy másik életet, infúzióba beadott boldogságot, instant csodát, vízzel felhígítható szerelmet. De csak engem talál húsvét után, görnyedt háttal egy megfáradt klaviatúra felett. 

„Ámen”

(Borítókép: Luca Giordano 'Feltámadás' című festménye. Fotó: Wikipedia)