Vannak napok, amikor olyan a Balaton, mintha tényleg tenger volna. Vize felett pára remeg, partjai a végtelenbe nyújtóznak, a Nap tejszínű felhőpaplant húz magára. Ha William Turner nem angol, hanem mondjuk magyar lett volna, hagyatékában ködbe vesző balatoni vitorlások festményeit találnánk. De enélkül is van itt elég romantika. Nem is kevés, ezen az alig 600 négyzetkilométernyi területen.
Merthogy a Balaton tengernek azért kevéske, tónak sem túl mély. Csak partján üldögélve hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a vízen suhanó vitorlások alatt végtelen univerzum nyílik. Egyszer egy hajós azt mondta, amikor gyerekként faggattam, milyen mély a víz, hogy lapostányér ez, jóféle lavór. Mármint arányaiban. Olyan, mintha egy fürdőkádat csupán tíz-tizenegy centiméter magas vízzel engednénk fel. Én meg azt feleltem, hogy a Balaton inkább egy óriás lábnyoma, amibe az évmilliók alatt annyi eső hullott, hogy tóvá duzzadt, mire a hajós ennyit felelt: könnyen lehet.
Akkor még nem tudtam, hogy a Balatonnál éppolyan könnyen születnek a legendák, ahogyan a történeteket kigondoljuk. Mégis jó hinni, hogy az északnyugati széllel mesék érkeznek, történetek tündérekről, nádi emberekről, a víztükör fölött keringőző szellemekről, amiket csak a felkelő Nap első sugarainak fényében láthatunk. Volt olyan balatoni nyár, amikor napokon át csak azért eveztünk ki a tóra, hogy lefotózzuk a holt lelkek táncát. De legalább éhesen tértünk vissza, és egy életre megtanultuk, hogy a legjobb lángost mindig ott sütik, ahol éppen partot érünk.
Micsoda tó ez! Teli tengernyi történettel. Partjain nem torpan meg szél, idő, sem történelem. De ember se, akit sorsa erre sodort: felhúzza a maga templomait, pincéit és házait, a strandokat megszórja büfékkel. A hegyek és fehérre meszelt falak, a völgyek és terített asztalok itt a boldogság tökéletes díszletei. Egy nyár a tónál felér egy egész élettel, és nincsen olyan fiú vagy lány, férfi vagy nő, aki ne érezte volna szívének dobbanását, amikor elindult vele haza autó, busz vagy vonat. Visszanézve pedig szinte mindig siklik egy vitorlás a horizonton. Én mindig úgy képzelem, hogy Bujtor István az, a Rabonbán fedélzetén. Vagy ha nem ő, akkor a Balaton szellemének hajója: vitorláit a szél mindig a naplemente felé fújja.
(Borítókép: Naplemente Balatonföldváron a Hajóállomás mólóján. Fotó: Faludi Imre / MTI)