Sütnivaló

Kora délután fordultam be a sarki közértbe, célirányosan, eltökélten, mert tudtam, hogy mit szeretnék venni. Felkaptam a bejáratnál a legnagyobb bevásárlókosarat, afféle banyatankot, aminek hosszú fogantyúja és kereke is van, de nem bíbelődtem a tologatásával, eléggé le kellett volna hajolni, hanem legényesen a fülénél fogtam kézbe. Gondoltam, nagy, mármint magas embernek lehet nagy kosara. Békésen róttam a már sokszor bejárt útvonalat, mikor zsákutcába értem. Egy negyvenes árufeltöltő hölgy rakosgatta szép egymásutánban a zacskókat a polcra. Mögötte valamiféle áruhordozó alkalmatosság parkolt, elzárva az utat. Egyirányú utca, állapítottam meg, és hogy beférjek az oszlop és a gondola közt az áhított áruhoz, egy kiló liszthez, kosaramat egy nejlonba csomagolt bálára tettem. Az árufeltöltő nő, mint akit fenéken csíptek, felhorkant.

– Ne tegye oda a kosarát, nem azé’ van ott – vágta hozzám csípőből, miközben a szemei szikrákat hánytak. – Azt akarja, hogy a kosár alja kiszakítsa az árut?

Döbbenten álltam, tán a számat is eltátottam, védtelenül ért a szózuhatag. Nem számítottam rá, hogy egy törékeny nőszemélyből egy pillanat alatt ennyi düh, ennyi indulat buggyanhat ki.

– Csinos kis üzlet, ahányszor átrendezik, mindig egyre kevesebb lesz benne a hely – vettem ismét kézbe a kosarat, lemondva egyelőre a lisztecskéről. Majd még hozzátettem: – Szép ez a bolt, kár, hogy vásárlók is járnak ide.

Az árufeltöltő asszony szürkéskék szemei értetlenül szegeződtek rám, mintha azt kérték volna számon, minek dumálsz itt, mit tudod te, hogy beteg otthon a gyerek, lázas, aztán meg minek tolom az igát nettó százér’ ebben a rohadt boltban, pedig nem kellene itt lennem, csakhogy Irénke temetés miatt reggel szabadságot kért. De nem szólt, mert megszólalt helyette egy vevő, egy testes asszonyság:

– Évek óta járok ide, mindig nagyon kedves a személyzet – mondta teljes meggyőződéssel, és biztatón az árufeltöltő fehérnép felé biccentett. Alig ocsúdtam fel, máris a polc mögül egy fiatal lány feje bukkant fel, és bekapcsolódott a diskurzusba:

– Ő is csak a munkáját végzi.

A boltosnő indulata legalább érthető, neki vélhetően csak rossz napja van, latolgattam, de nem tudtam hová tenni a két morc vásárlót, időset és fiatalt, akikben annyi közöset találtam, hogy szeretnek ismerethiányosan, féligazságok birtokában ítélkezni. Ráadásul hogyan! Mintha bemagolták volna a közhelyszótárat.

Némán visszabaktattam az árva kis lisztért, és a kosárba süllyesztettem. Aztán, mint akinek van sütnivalója, eloldalogtam a pénztár felé.

Időjós

Kivert a hideg verejték reggelre. Azt álmodtam ugyanis, hogy meteorológus vagyok. Mégpedig echte magyar meteorológus, aki ott áll a Kárpát-medence vérzivatarában, mint Ivan Kulagin a sztyeppe közepén, tizenöt versztára a legközelebbi településtől, és fogalma sincs arról, mi a várható időjárás.

Borzasztó érzés volt. Közeledett rám a kamera, az operatőr biztatóan még rám mosolygott, a háttérben állók ujjaikkal jelezték, hogy hány másodperc múlva kezdhetem, de én csak álltam megkövülten a stúdióban, néztem magam elé üres tekintettel. Összefüggéstelenül motyogtam: napos, felhős, száraz, plusz, mínusz, nulla.

Lefutott előttem az életem. Láttam, amint egy kisgyermek szalad kezében uborkásüveggel egy levelibéka után. A következő jelenetben egy kamasz állt előttem csuromvizesen, és éppen az égiekhez fohászkodott. Utána egy szélvédett helyen találtam magam, ahol hirtelen hatalmas orkán támadt. Felkapott a szélvihar a levegőbe, körülöttem csak úgy zúgtak a pascalok és a hektopascalok, süvítettem át hideg- és melegfronton. 

Tessék! – szólalt meg az adásrendező. A kamera tetején kigyulladt a piros lámpa. És ekkor beszélni kezdtem. Valami olyasmit mondtam, hogy holnap napos, élénk, szeles nap várható. Nappal plusz, éjszaka mínusz. Éreztem, hogy belelendülök. A végén szárnyaltam, megjött az önbizalmam. Semmiség az egész. – Komoly csapadék kizárt – fejeztem be. Mindenki gratulált. Ismeretlenek szorongatták meg a kezem.

Aztán kiléptem az utcára, és kinyitottam az esernyőmet.

Horgászszerencse

Későn, tizennyolc éves koromban kezdtem el horgászni. Életem legnagyobb zsákmányát egy szép nyári napon szákoltam (a szakkifejezést csak a miheztartás végett használom). Abban az esztendő­ben szinte egyetlen hal sem volt a Balatonban, a rutinos horgászok már hetek óta nem fogtak semmit.

Valamilyen isteni sugallatra délután hatkor két bot­tal bevetettem magam – a fürdőzők közé. A stég úgy tíz méterre volt a nádastól, de én a nyílt víz felé dob­tam be a horgokat. A népek vidáman labdáztak, lubickoltak körülöttem.

Fél percen belül hatalmas közönség gyűlt össze, és a publi­kum elvárásának megfelelően egy kicsit hosszabban „fürdettem” a halat. Három és fél kilós szép tükörponty került a szákba.

Nem sokkal a gratulációk fogadása és a „bombázó” újabb bevetése után ismét megmozdult a kapásjelző. Ezúttal a másik boton. A második mutatványom alatt már csónakok horgonyoztak le mögöttem, gyerekek ordibáltak az apjuk felé, hogy a bácsi megint nagy halat fogott. Hatalmas közönségsikert értem el. Ahogy mondani szokták: az a horgászat jó hírverése volt a sportágnak. De én csak szerényen mosolyogtam. A második ponty gyakorlatilag az előző ikertestvére volt. Ahogy kihúztam a halat, pakolni is kezdtem, és a rajongók tömött sorfala között elindultam hazafelé. Fél nyolckor a Híradó szignálját már a kerti csap mellett hallgattam.

Szerénységem tiltja, hogy a továbbiakról megemlékezzem. Elég legyen annyi, fél órával később láttam, hogy az utca két legtapasztaltabb pecása a tó felé tart. Mindkettőjük csónaklapátokkal, horgászbotokkal, merítőhálókkal vette célba a vizet. Szemükben ott csillogott az elszántság.

(Borítókép: A horgászzsinór egyik vége. Esti pecázás a siófoki mólón. Fotó: Lehotka László / MTVA / Bizományi)