Ajándék, amit kaphatok: a végtelenség.
Fehér a hószőnyeg, feketék a lombtalan fák, szürke az ég, máshol vannak a színek. Csak a padok ülőkéje és támlája piros, frisspiros, még nem szívta mattá a nap, nem mosta halvánnyá az eső. Még némi szín: a törött fa árnyalatai. Padnak lenni nehéz, mert embernek lenni nem könnyű, néha szét kell törni az ülőkét, a támlát, túlságosan bántó a töretlenség, bele kell taposni, szét kell rúgni, hadd lássa mindenki, hogy itt a bátrak jártak, akik megmutatják, milyen a nyers erő. Látom, milyen. Ha egyszer egy napig ők is piros padok lennének.
Zavarodott szúnyogok tévelyegnek a friss hótakaró fölött. Nem értik, amit én sem értek. Egyik napról a másikra szürkeárnyalatos lett a világ.
Vért szívni nincs erejük, a pusztuláshoz viszont túl életerősek. Lebegnek, szárnyalkodnak a fehérség felett, keresnek valamit, a saját végtelenségüket, talán megtalálják, bár fogadnék, hogy nem. Némelyikük abba hagyja a repülést, és aláhull. Másikokban több a tartalék, lebegnek tovább és odébb. Biztos halál. Emberek is így tettek néha. Nem gyakran, de kelleténél többször.
Figyelem a fák lassú pantomimjét. Szélcsendben is mozgatják ágaik. Megtanulhatom-e valaha e jelbeszédet? A tölgy ugyanazt a jelnyelvet használja, mint a bükk? És a fenyő? Vagy csak engem akarnak átverni? Minket, mindenkit? Artemisz abszolút nyelvész. Is. Ritkán áll szóba velem, olyankor is csak kódokat mutat. Delphói jósda a természet, a történelem, a tegnap és a ma és a holnap. A te meg én. A te.
Fák mögött padok, padsorok, óriási markot formáznak, isteni amfiteátrumot, még sosem láttam, pedig százszor is jártam itt. Mit is adhatnék neked. Ha akarom, látom, amint színpadon állsz, kimondott mondataid mindegyike varázslattá változik, sarkifény-szerű ernyővé alakul, s a közönség önfeledten és megbabonázva, lelkesen tapsol. Ha akarom.
Ajándék. A perc, meg a többi, amelyek éjjelekké és nappalokká szövődnek, igen- és nem-napokká, hiány- és betelés-hetekké fonódnak, maszkos és maszktalan időkké, tiltott hónapokká, szabad évszakokká, újra s újra megújuló évekké. Időmérő szerkezet, belsejében száguldozó elektronok, rezeg a kvarckristály, méri az órát, a vérnyomást, a szövődést és a fonódást, a szabadot és a tilost, borostám percegését, körmöd növekedését, a múltam és a jövőd.
Ajándék. Pólón felirat, egyetlen szó, a szó mögött megbújik újabb tíz, azok mögött másik száz-száz rejtőzik, harminc-negyven évem kódjai, kották és hangok, dalok és hatásaik, zenék és következményeik, hátközépig érő hajam, hiperinflációban konvertibilis sörök, füstös és alkoholgőzös kocsmák derékig érő hajú helyes lányokkal, rock’n’roll vagy inkább heavy metal, mámor öröme és józanodás kínja, betéve ismert albumok, kívülről fújt diszkográfiák, mert még működik a memória, kazetták másolása, kölcsön- vagy nem-kölcsönadása, ești ungur vagy amúgy is egy-két pofon, egy-két megfutamodás, mind a fekete ruhadarabon.
Mozdony dohog mögöttem, rövid a vonat, egyetlen vagon van hozzácsatolva, két utas néz ki az ablakon, több nincs is, engem bámulnak, furcsa lehetek, ebédidőben kószálok a fehér-fekete panorámában. Víruscsempész, gondolják, friss munkanélküli, leendő erdőlakó. Tévednek, legalábbis egyelőre, bár jó tudni, hogy Sötétvágásban hol vannak biztonságos helyek, ahol kunyhó épülhet, mert van miből, és mert távol esik mindentől.
Az ajándékra, a végtelenségre felkészülni távlatilag nem árt. A víruscsempészek áldatlan tevékenységére azonnal.
Vannak itt helyek, amelyeket senkinek nem mutattam meg. Magam sem nézem meg többé. Inkább megállítom az időt, és akkor az öles fatörzs, amelyen – mert neked megmutattam – mégis ölelkeztünk óriási taplók néma-szent muzsikájának lágy örvényében, és amelynek lapjából ilyentájt téli fülőkék csokrollottak elő, sosem korhad el, nem mállik porrá. Emlékeimben annyiszor ülhetsz és fekhetsz és nyújtózhatsz majd rajta, ahányszor szeretnéd, szeretném.
Palástként öleli a csendet a fák törzséhez a borostyán, egyszerre védi és zsigereli ki a folyondár a fát. Törzse aljában mutatóban egy-egy kőgolyó. Kérgében vésett szív, negyven-ötven éve karistolhatott benne a zsebkés, dobog-e még valahol az a szerelem?, miféle emléke lehet ez kinek?, a fatetkót kintről elkezdte benőni a moha, bentről táplálja a türelmes bükk, én lefotózom és magunkra vetítem.
Makkok puhulnak az ázott avarban, felmarkolom a termést, vinném haza, adventi koszorún jól mutatna, de aztán mégsem, mindenféle állatkák kelnének ki a bennük rejlő petékből, különféle penészgombák találnának otthonra otthon. Legyen ez a halhatatlan műanyagok adventje. Apró közös boldogság, mint a körömnyi tapló mákszemnyi könnye, örömében van vagy bánatában sírja?, legyen inkább az első.
Játszik fantáziám néma zenekara.
Ajándék, amit adhatok: a végtelenség meghosszabbítása.
(Borítókép: Király Farkas)