Ha már ott vannak ezen a helyen, mégiscsak kell kirándulni. Erről beszéltek, míg a lehetséges utolsó pillanatig is tömték a hasukat, hivatalosan tízig volt, de ki lehet húzni negyed tizenegyig, azért a svédasztalos reggeli, az nagyon király, még így koronavírus idején is. A rengeteg étel látványa teljesen elfeledteti, hogy kik fogdosták meg a kanalakat, meg kik nyúltak bele puszta kézzel a gyümölcsöskosárba, kik vették ki, csak úgy, csipesz nélkül a péksüteményeket.
Olyan helyre kell menni, ami ismert is, írja a tájékoztató-füzet például, hogy híres, meg a lány barátja, akit elhoztak magukkal, azért, mert a lányuk barátja, tanult is róla az iskolában, biztos olyan szakra járt az egyetemen, mondjuk történelemre.
Mire lehet menni történelem szakkal, ezt az apa gondolta, nem most, hanem mindig, mikor eszébe jutott ez a fiú.
És ott a tájékoztató füzetben, meg a fiú tankönyvében is írták, milyen fontos hely őstörténeti szempontból, a Szeleta-barlang. Érdekes, mondta az apa, arra gondolni, hogy azok nem is magyarok voltak, de mégis hozzátartozik a történelmünkhöz. Azért én még egy bundáskenyeret benyomok, mondta a történelemre vonatkozó mondat után, bár felmerült benne, hogy a bundáskenyér túl olcsó, olyanokat kéne enni, amelyek fogyasztása során át tudja élni, hogy egy kicsit visszaeszik a szállodaárból. Volt ilyen számítás a fejében, hogy marha drága a szálloda, különösen, mert a lánya miatt két szobát kell fizetnie, de ha levonja a napi kétszeri uszodahasználatot, a szaunát, a reggelit és a vacsorát, félpanzión voltak, persze duplán, mert ilyenkor két napra eszik az ember, akkor egészen olcsón vannak, s ha még a friss levegőt is hozzászámolja, amit gyógyszeráron lehet értelmezni, akkor szinte útiköltségáron töltenek itt három napot. A benzin meg olyan, hogy azt mindig fogyasztja az ember, akkor is, ha otthon van. Be se kell indítani az autót, már üres is a tank.
Akkor egy óra múlva találkozunk, itt lent, mondta az apa, és mindenki elment, mert azért egy ilyen reggeli után, hát van dolga a bélrendszernek. Különben jót fog tenni egy kis mozgás, mondta az apa, akinek amúgy tényleg jót tett volna egy kis mozgás, mondjuk minden nap, de épp olyan volt, aki autóból ült be a munkahelyi székbe, s a legkisebb mozgástól is úgy érezte kiköpi a tüdejét. Alig bírta már, elmenőben voltak, épp hogy elhagyták a szállodát, kicsit kellett a fiatalokra várni, de hát, ez benne van a leosztásban, fiatalok, mi is ilyenek voltunk, meg nem volt rossz ilyen romantikus körülmények között várakozni, közben át lehetett élni, hogy milyen jó helyen vannak. Amikor visszanézett a lillafüredi palotaszállóra, alig bírta elmondani, hogy gyerekkorában mindig szeretett volna idejönni, és voltak itt a szüleivel, mármint csak a tó körül kirándulni, és milyen sokat nézte az épületet és az embereket, hogy kik engedhetik meg maguknak, hogy ilyen helyen lakjanak, s most lám, ő is azok között van, akiket, kiknek nevezett akkor. Szuszogott, pedig lefelé kellett menni egészen addig, amíg a barlanghoz vezető út jelzését meg nem találták.
Nekiindult a család és a lány barátja, aki a lánynak beszélt arról, hogy milyen lehetett, amikor Herman Ottó rájött arra, hogy ezt a barlangot érdemes feltárni és mesélt arról a korszakról, amikor a tudományban olyan hősök voltak, mint például Toldi Miklós. Toldi Miklós, visszakérdezett a lány, mert nem értette, hogy mi köze a tudománynak egy kitalált figurához.
Mások is szuszognak, mondta az apa a feleségének, nem csak én, mert szuszogó emberek mentek el mellettük. Közben kifigyelte, hogy nem messzire van egy pad, még ülnek rajta, de mire odaérnek, azok biztosan elindulnak és így is lett. Ő tulajdonképpen szerencsés, gondolta magában, mindig az történik, amit kigondol, ezért is pörög annyira a vállalkozása, hogy meg se kottyan neki egy ilyen hétvégi pénzveszteség, amit bármennyire is átszámolt, azért végeredményként mínuszban jelentkezett a számláján. Hiába megőrülnek az emberek az új, főleg passzív kategóriába tartozó házakért, megőrjíti őket a kedvező hitel, amit egy építési vállalkozó simán érvényesíteni tud az árakban, az ingyenpénznek nincs értéke.
Leülünk kicsit, kérdezte és már le is ült a padra, amit kinézett, szuszogni, a felesége mellé, a lány a pad mellett állt és a fiú is. Nem ültök le, kérdezte az apa, elég kényelmes, aztán előjött azzal, hogy amikor gyerek volt, vagy nem voltak padok vagy csak kényelmetlenek, amire leülni egyáltalán nem volt érdemes, és hogy akkor ő is inkább ácsorgott, mint ácsorognak most, így mondta, a fiatalok.
A fiú pakolta a testsúlyt egyik lábáról a másikra, aztán mondta a lánynak, hogy indulni kéne, mert eleve későn kezdték ezt a kirándulást és amilyen szar az idő, még este sem kell hozzá, hogy besötétedjen. Neki sokat jelent ez a barlang, hogy mindig szerette volna megnézni, és elképzelni, milyen lehetett azoknak az élete, akik itt éltek, hogy miért éppen itt, hogy van-e olyan lakhely, vagy volt-e akkor, ami még itt volt, másik barlang, vagy épp olyan, ami nem is barlang volt, és azokkal milyen viszonyban voltak, akik itt laktak, menő volt-e barlangban lakni, és volt-e csatározás, hogy ki lakjon benne. Indulok, mondta, én is, mondta a lány, apu, ti nem jöttök, kérdezte. Az apa mondta, hogy még kicsit ülünk, megvárhatnátok, mégiscsak együtt vagyunk, egy család, meg a lánya barátja, ezt nem mondta csak gondolta, hogy milyen furcsa, hogy egy idegen miatt képződhet meg ezen a hétvégén a család.
A fiú irányba állt, lépett egyet, a lány utána, azért várhatnánk még egy kicsit, mondta, de a fiú elindult, a lány utána, felfelé, felfelé, felfelé, lihegve, itt apu biztos nem jön föl, gondolta, ha mégis, akkor lassan. Igazán megvárhatnánk őket, mondta a lány, a fiú még nem volt messze tőle, mégiscsak ők fizették.
Ki a franc akar ilyen hülye helyen lenni hétvégén, telezabálni magát undorító családok között. Mindenki alacsony és kövér, mondta. De azért mégiscsak jó, nem, kérdezte a lány, a fiú meg hogy engem a barlang érdekel, és nem bírok a szüleid tempójához igazodni. Elindult.
A lány ment utána, néha megállt és nézett vissza a padra, ahol a szülei, aztán elindult, a fiú közben eltűnt, volt egy kanyar, ami után kicsúszott a láthatárból. Ment, megállt, még mikor közelebb volt, kiabált, hogy várj meg, légyszíves, aztán már csak a telefon maradt, hogy felhívja. Persze, le volt véve a hang, vagy nem is hozta magával, esetleg a fénykép miatt mégis, akkor csak a hang, mindegy, nem veszi fel. Újra hívta. Minek ilyenkor újra. Ment felfelé. Mi a kurva életért költöztek ilyen magasra az ősemberek, miért, amikor a patak is lent van. Mi a kurva életért van őstörténet, rohadjon meg minden ősember, gondolta, és újra elővette a telefont, és újra és elindult, aztán megállt, visszanézett, már nem látta a padot, elindult, megállt, visszanézett a pad felé és a fiú után, nem látta, elindult, megállt, elindult, megállt.
(Borítókép: A lillafüredi Palotaszálló 2016. január 15-én. Fotó: Kaszás Tamás / MTI)