Senki se tudta mire vélni. Tökéletesen valószerűtlen volt az egész. Egy ötvenes nő a nagybátyjával. Még csak nem is a nagybátyjával, hanem az apja unokatestvérével. A másodnagybátyjával. És még csak nem is a pénzért. Vagy az eltartási szerződésért.

Csak úgy.

Hogy legyen kiért hazamenni. Mert meghalt az apja, akit imádott, és Ede bácsi valahogy az apjára hasonlított. Ede bácsinak meg nem született gyereke, csak unokahúgai voltak, de nem törődtek vele. Azok csak a pénzért csinálták.

Odalökték neki az ételt, nem kérdezték, hogy van, mi van a lábával. Az alatta lévő lakásban laktak, ebédre fölvitték, amit a sarki kifőzdében vettek fillérekért. Sose kérdezték, mit csinál egész nap a lakásban, nem szeretne-e kicsit sétálni, kimozdulni.

Pedig Ede bácsi szeretett volna. De nem szólt. Érezte, hogy utálnák érte. Fél óra lenne az egész, egy háztömbnyi nyűg maximum, aztán siettetnék vissza a lakásba. Padra ülni, sütkérezni, szóba elegyedni másokkal már nem lehetne. Az elsőnél csodálkoznának, ugyan minek akar ő a rossz lábával sétálni. A másodiknál eleresztenének egy kiadós sóhajt. A harmadiknál idegesen megjegyeznék, Ede bácsinak a beteg lábával nem kéne az utcára menni. Néha még az ételt is hidegen hozzák föl, először ők ebédelnek meg, csak aztán viszik fel az ő adagját a harmadikra.

Ede bácsi meg akart halni. Felesége, húga megelőzték, ezért maradt a hideg unokahúgra és a még hidegebb férjre. Nem bírta tovább. Ugyan miért éljen? 

Ekkor találkozott Jolánnal.

Jolánt sose látta azelőtt, bár rokona volt, az unokatestvére lánya, de vidéken éltek, és ha ritkán feljöttek is Pestre, arra sose maradt idő, hogy Edéhez beugorjanak.

Aztán amikor megtudta, hogy Jolán Pestre költözött, a Legfőbb Ügyészségen kapott ügyészi állást, egy szép napon elővette a telefonkönyvet. Nagyon ritka nevük volt, XVII. századi francia, a sajátján kívül egyetlen volt belőle. Remegett a keze, mikor a számot hívta. A vonal végén bizonytalan női hang rebegett.

− Jolánkám kedves, hát itt vagy Pesten és meg se látogatsz?

Jolán elszégyellte magát. Igaza van, de valahogy eszébe se jutott. Az ember nem tartja ezeket a távoli családi kapcsolatokat.

Megállapodtak egy vasárnap délutánban.

Jolán 58 éves volt, Ede bácsi 79.

Akkor találkoztak életükben először. A két utolsó Louvière. Vérrokonok voltak.

Ede bácsi elpanaszolta, hogy nem bírja tovább az unokahúgékkal, akik csak a saját plazmatévéjükkel meg last minute Tunéziájukkal vannak elfoglalva, neki meg odalökik a hideg kelkáposztát naponta egyszer. Kimenni nem tud, a tévéműsor kibírhatatlan, olvasni meg már rég nem képes a szeme miatt.

Jolán azt javasolta, bontsák fel az eltartási szerződést. Ede bácsi egyetértett. Ennyit maga is meg tud oldani, vesz egy egyórás segítséget, ezért nem jár százmilliós lakás a Fő utcában.

Jolán minden jogászi furfangját latba véve megírta a keresetet, melyben elpanaszolta, hogy az unokahúgék nem törődnek a nagybácsival, se időt, se energiát nem szánnak rá, szeretetet nem kap. Sikerrel járt. Azok belementek, de a bácsi pénzén vásárolt nagykovácsi telekhez ragaszkodtak. Ám legyen. Megszabadultak egymástól.

Ede bácsi hálás volt Jolánnak, aki ettől kezdve rendszeresen látogatta, sétáltak, fagylaltoztak, gyakran hívta telefonon, hogy van.

Akkor egyszer újra csörgött Jolán telefonja.

− Jolánkám, gyere el hozzám.

Jolán elment, tudta, Ede bácsi valami nagy bejelentést akar tenni.

− Jolánkám drága, ide tudnál költözni?

Ede bácsi még tíz évig élt boldogan. Ha nem találnak egymásra, ha nem meri megkérdezni, pár napon belül meghal. Így azonban új perspektívák nyíltak előtte.

Jolán már a következő héten odaköltözött, vitte a ruhatárát, apró bútorokat, személyes holmikat.

Mindkettejük számára megváltozott az élet.

Jolán apát kapott megkövesedett, örökre rögzülni látszó magányában. Ede bácsi meg, ha megkésve is, egy leányt.

Élvezték egymás társaságát, a lakó- és élettársat, a szó megváltozott, sajátos, mégis legigazibb értelmében. De hát miért kell mindent a társadalom szemével nézni?

Jolán minden nap vitt valami apróságot Ede bácsinak, egy doboz epret a zöldségestől, rigójancsit a Daubnertől vagy a kedvenc arabicáját a Kaiser'sből. Ede bácsi minden nap háromnegyed ötkor kiment az erkélyre és várta. Már a sarkon meglátta messziről, ahogy befordult, intett neki. Jolán átadta az aznapi kis meglepetést és elmesélte, mi történt a hivatalban. Szenvedélyesen beszélt a munkájáról, milyen ügyeket szignáltak rá, ki ellen készül vádat emelni, kivel keveredett konfliktusba.

Ede bácsi délutánjai bearanyozódtak.

tudta, ki milyen ember, hogy reagál a problémákra. Aktívan értékelte az ügyeket, hozzászólt, kommentált, véleménye volt. Ha Jolán letörten, búsan érkezett haza, azonnal észrevette, olyankor megkérdezte: mi történt, kedvesem? És elmondta, mit kéne tenni, ő hogyan látja. Ő lett Jolán első számú tanácsadója. És a tanácsai jók voltak.

A nappalok is tartalommal teltek meg Ede bácsi számára. Jolánnak pazar hanglemezgyűjteménye volt, napközben a jobbnál jobb felvételeket és a Jolán által vásárolt hangoskönyveket hallgatta. Zenei és irodalmi klasszikusokat. Elbeszélgetett a bejárónővel, a postással, a számlálóbiztossal, a gázóraleolvasóval. Ha jó idő volt, kiült a gangra, megbarátkozott a szomszéd Pistával. Még a régi hegedűjét is előkapta a naftalinszagú szekrény mélyéről, a vonót meggyantázta, és addig csavargatta a gombokat, míg valahogy felhangolta. De a délután és az este volt a nap fénypontja. Beszélgettek, vacsoráztak, vacsora után operaközvetítést néztek, régi klasszikus mozikat. Jolán kiváló tévécsomagra fizetett elő, bejött az egész világ, angolul, németül, franciául. Felfrissült Ede bácsi egykor kiváló nyelvtudása. Már nem volt vacak a műsor, sőt, a bőség zavarában előre kellett strigulázni a rádióújságban.

Hétvégente sétálni mentek, először csak a ház környékén, aztán az utcában. Végül a térig merészkedtek. Egyre jobban ment a járás, egyre kevésbé fájt Ede bácsi lába. Vasárnaponként beültek a téren lévő elegáns cukrászdába, ahol Ede bácsi igazi úriemberként mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a cechet ő állja. A karácsony és szilveszter esték se teltek többé magányosan, ajándékot készítettek egymásnak, ünnepi menüt ettek ünnepi hangulatban.

Tíz éven keresztül ment így, tíz éven keresztül boldogok voltak. Jolán nem keresett partnert, barátot magának, fontosabb volt Ede bácsi. Egymás partnerei voltak. Távoli vérrokonok, akik magányt, hiányt kompenzáltak, szeretetet adtak és kaptak.

Aztán egy nap, egy forró kánikulai napon Ede bácsi lefeküdt ebéd után sziesztázni és nem kelt fel többé.

Jolán az ágyban találta. Megérezte, hogy baj van, mert nem állt az erkélyen, nem integetett a sarok felé.

Azóta gyászol, letargiába zuhant és újra boldogtalan. Kong a lakás, nincs kinek meglepetést vinni, nem várja senki a hivatal után. Január elsején tölti be a hatvannyolcat.

Többé nem dolgozhat, új törvényt hoztak.

(Borítókép: Getty Images)