Jó lenne visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor megtudtam, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, hanem a szüleim állítják fel a télikert jellegű előszobánkban, a téli álomba szenderült leanderek között.
Itt, a „télikertben”, sokáig ünnepélyes hideg volt karácsony táján, csak a nyolcvanas évek végén szereltek fel ide konvektort a szüleim. 1978. december 24-én is csak álltam a fa előtt megilletődve, és pont olyan hideg volt, mint a templomban, ahol csak öt perc után melegszik át alattam a párna, és mire langyos lesz, felállok, mert a csengőszó és az orgona futama közben fel kell állni. Szeretem ezt a hideget, mert határozottan valamilyen, arra késztet, hogy összpontosítsak, hogy ne lankadjon a figyelem.
Állok a „télikertben”, villog a fán az izzósor (Gyártotta: a Ravill)., mint valami színpadi fény, és arra gondolok, hogy kilép-e a leanderek takarásából Olivia Newton John, vajszínű kardigánjában, gyöngysorral a nyakában, és vajon megszólít-e: Meri kriszmesz! Kérsz bólét?
Vagy ha nem ő, akkor a medjugorjei kis Mirjam nyit be, akinek megjelent a Szent Szűz. Róla a nagymama mesélt az Újvidékről hozott vallási brossúráját szorongatva, majd arra kért, hogy dugjam bele az ujjam az Új Ember falinaptár melletti szenteltvíztartóba, vessek keresztet, mert karácsony van, és itt járt Jézus. Amíg azt hittem, hogy a Jézuska hozza a fát, az ünnepi fenyő égősora, a játékokból emelt oltár maga volt a csoda: vágytam, vágyakoztam valamire, és teljesült. Volt, hogy két dolgot is szerettem volna, Bűvös kockát és Trapper farmert, és mindkettő becsomagolva várt a hívogatóan fénylő fa alatt. Persze, nem volt csoda, ezt akkor is tudtam, ahogy azt is, hogy imádni sem lehet a tejbegrízt, csak a Jóistent.
A karácsony egyben az év legjobb tévéműsorait is jelentette. Az év utolsó Rádió és Televízió Újságjára úgy vetettem rá magam, mint az Ifjúsági Magazinra, amiben volt Hogyan vesztettem el?- rovat, slágerlista és Rolls Frakció poszter is. Karácsonykor sugározták a legjobb filmeket, ami bölcs döntés volt, hiszen úgysem lehetett sehová menni, latyak, hó, traktornyomok és sártaréj volt mindenhol. Akkor inkább tévézzünk! És bámultam a fekete-fehér tévét, miközben a télikertre emlékeztető hideg szoba hatalmas üvegtábláiról visszaverődtek a fényfüzérek színei. Ide, a „télikertbe” került a pálmafás poszter is, olyan volt az egész, mint amikor a Parabola ünnepi adása az ausztrál karácsonyokról tudósított, bikinis csajokkal a tengerparton, csak itt, nálunk nagyon hideg volt. Látszott a leheletem, amint kivettem a fa alól néhány szem ragacsos datolyát a fehér lefóliázott dobozából, és a magokat beleszúrtam a fukszia cserepébe.
A karácsony rituáléja a következő volt: elmenni a nagyszülőkhöz, és amikor visszaértünk, már az udvarból, a dermedt szőlőtőkék mögül is látszott a fényárban úszó előszoba, a boldogság fényei. Minden úgy csillog, mint lemenő nap fényében az Ezüst-tó kincse, a Hugenották kincse, vagy a The Police az esseni Rockpalast színpadán. De addig a nagyszülők, addig a fenyőfáról lelógó, cérnára fűzött nagyis Sportszelet, a tisztaszoba asztalán a papírmasé betlehemi jászol, körülötte az ajándékok, rajtuk egy-egy fenyőág, és kis kártyákon az unokák keresztnevei. Zolika. Ezt kerestem, és mindig megvolt, sosem kell csalódnom, pedig minden évben rezgett a léc. Szemtelen vagy apáddal, visszafeleselsz neki, te lator! Amikor beléptünk a mama jéghideg tisztaszobájába, a Meteor csillagszóró fényében (gyártó: Bolyi Áfész) az unokák a nagyival együtt elénekelték a Mennyből az angyalt, külön megnyomva, hogy jászojban…
Aztán végre haza, ahol a legtöbb ajándék várt, a Bűvös kocka, a Trapper, a Gazdálkodj okosan!, az első Korál nagylemez… A téli szünet önmagában unalmas lett volna, hiszen a sártengerbe vagy éppen hófalak közé zárt kisvárosi létezés karácsonykor maga volt a lockdown. Szerencsére arra a másfél hétre időzítették a legjobb filmeket, bizonyára született erről határozat valamelyik központi bizottsági ülésen. Minden évben volt Tarzan, mint Hofi szilveszterkor. Tarzan titkos kincse (amerikai film, 1978. december 26. 12.50), Tarzan szökése (1979. december 25.15.15), ugyanakkor szintén karácsonyhoz kötődik a Piedone, a zsaru (1979. december 25.20.15) is. Mielőtt a kisvárosi mozik sorra vetíteni kezdték a Bud Spencer-filmeket, karácsonykor, mintegy népnevelő gesztusként az egész ország megismerhette a bombajó bokszolót. (1980. december 25-én, 20.00-kor a Piedone Afrikában című olasz-NSZK kalandfilmet sugározták.) Mert inkább őt nézzük, mint egy karácsonyi szentmise közvetítést, amire egyébként a rendszerváltásig várunk kellett. Nálunk a hetvenes években nem volt különösebb divat a vendégjárás, csak a nagyszülőkhöz mentünk el, esetleg az unokatestvérekhez, de alapvetően mindenki otthon maradt. Ilyenkor, mint egy kisgömböc egyre nagyobb lett a szaloncukrok és a konyakmeggyek aranyfóliáiból készített golyó, amit úgy fogtam a kezemben, mint egy országalmát. Igen, a tévé előtt trónolva egy képzeletbeli királyság uralkodója voltam, hiszen csak uralkodók ettek datolyát, fügét és narancsot.
Ültem a tévé előtt, néztem A dicsekvő varga mesejátékot, (1979. december 25. 10.45) és a Gyulai emlék feliratú hamutálba tornyoztam a tökmag- és a narancshéjat, a datolyamagot, majd amikor jött a Tévébörze, kicsoszogtam az udvarra, a csőbilinccsel összefogott alumínium állvány alá, amire apám a szőlőt futtatta.
Meggyújtottam a Meteor csillagszórót, és lazán, mintha tényleg király lennék, a szikrázó fémpálcikát beleejtettem a hókupacba. Ma is hallom a sistergő hangot, érzem a jellegzetes, égett szagot. És mivel szikrázásból sosem elég, ellőttem egy sorozatot a karácsonyra kapott tűzköves csehszlovák játék-gépfegyveremből.
De nemcsak ennek volt szaga, hanem az olajkályha tűzterébe szórt antikoksznak (a Ferrokémia terméke), amitől zöld színű lett az égő olaj, de a legkülönösebb szaga mégis a kályhára rakott Trapper farmernek volt. Egyetlen farmer, azonnal meg kellett szárítani, ilyenkor a szobát bejárta az indigószag.
A karácsony egy álomvilág volt, amit úgy képzeltem el, mint a hógömböt, benne német Fachwerk típusú házat, előtte karácsonyfát és hóembert. Ott volt a vitrinben, a szocialista címeres Tokaji aszúk előtt, az ünnepi kávéscsészék között, amelyekben mindig volt valami, törött mandzsetta, régi egypengős. Felráztam a hógömböt, és láthattam az üvegbe zárt karácsony esszenciáját. Valójában semmit nem fogtam fel a karácsony csodájából, Jézus születéséből, csak vártam, hogy belecsöppenjek a mesevilágba, valami olyasmibe, ami a Páva Áruház kirakatában volt, a hatalmas télapóval, a köré épített vasúti terepasztallal, ahol a kis vonat megkerülte a Rodolfo bűvészdobozt, az elemmel működő géppisztolyt, a Gazdálkodj okosan! társasjátékot és a Tisza stoplis cipőt. A karácsony sokáig mesebeli táj volt számomra, középpontjában játékbolttal, előtte hatalmas karácsonyfával. Egy hely, ahol minden kívánságom teljesül, ahol Angus Young átnyújt egy Gibson SG-t, Marshall cuccal, mert megírtam a Halálgépmotor című számot.
Apám egyik karácsonyra készített kettes antennát is, és megjelent egy féreglyuk a szocializmus gomolygó ködfelhőjében. Mindenhez értett, egyedül bekőporozta a házat, míg mi Pesten kirándultunk anyuval. Mire hazaértünk, elkészült még egy járda a fagycsaphoz, és hegesztett kerékpártartót is. Mindezt fel kellett fedeznünk, mert egy szóval sem említette. Amikor hazaértünk, kimentünk hozzá a kertbe. Éppen a vöröshagymát szedte föl. Itthon lennénk – mondtam, és hozzátettem, hogy, de szép lett a ház… Mintha meg sem hallotta volna, bejött, és csak annyit mondott: na, hazaértetek?
Akinek kettes antennája is volt, már péntek este láthatta a Pulzust (Könnyűzenei panoráma) míg másoknak maradt a szombat délelőtti ismétlés, de megnézhette 1980. december 25-én, 22.00-kor a Jeremy című amerikai filmet is. Ez volt az a pillanat, amikor a gyulai Hevesi Tamás (az erkeleseknek csak Hevitomi) a Névtelen Nulla zenekarával transz állapotba került, és megírta a Jeremy című örökzöldet, ami csak 1987-ben jelenhetett meg lemezen, de végül is a nyolcvanas évek „egyben volt”. Mindegy, hogy mikor láttam a Pom-Pom sorozat Szegény Gombóc Artúr című epizódját,1980. december 25-én, vagy a 1983-ban, vagy esetleg akkor, amikor már Európa Kiadót és Talking Headset hallgattam. Mintha a nyolcvanas években egyetlen karácsony lett volna, mert az egész összeért, mint egy szilveszterre már összeszáradt, töltött káposzta szagú mákos bejgli.
(Borítókép: Poós Mihály)