Lyukas a múlt, tarka napok peregnek kosárba. Rést talál magának egy kopott, szürke nap, és kiszökik a semmibe. Emlékcsipkén lötyög minden, ami tegnapról való: karantén, megbántott szeretők, kitépett darabok egy álmatlan éjszakából, csillogó cseppek, ki tudja, honnan. Számok: kettesek, nulla és egyes. Elteszem őket egy zárható dobozban a legfelső polcra.
Mutatom, mi történt ebben a vírusszögekkel ácsolt esztendőben – keresztre feszített szabad ölelés, szabadság sóbálvánnyá változtatva, penészes tegnapok szemétdombra dobva. Nézz ki az ablakon! Havazik. Hóba taposott üzenetek apádtól, anyádtól, testvéreidtől. Hóba taposott üzenetek bátor idegenektől, fentről jövő áldás hitetleneknek, hívőknek feddés. Havazik – városi padokra ül a fehér merengés, látomás valahonnan a ködön túlról, keserves sírásból kihasított segélykérés. Havazik – pajtákra telepszik a fehér szerelem, valahonnan a múltból sikolt szüzességét vesztő tegnapunk, ma semmi nem vérzik, kivéreztették tegnap, ami bánthatott még. Hóesésben igeneket és nemeket lépünk, cipőorral toljuk magunk előtt a réseken kicsöpögött titkokat, rejtenénk kasba, de nincs időnk. Összefont ujjaink között őrzött kegyelmi állapot, templomi csend, lecsendesült lélek hangos gondolatai utaznak felhők mögül leereszkedő fénytűkön. Simogat az ima, melegen tart minden tőled érkező szó, fehér hópelyhek pettyezik a létezést.
Sebekre hintett szeretet, fájdalomcsillapító neked, ha törne a csont napjaid súlya alatt. Havazik – tegyél maszkot a világra, ne köhögjön mérget, fehér legyen a fekete is holnap, fehér legyen a tűz, ne égessen a láz, legyen fehér és puha a halál.
Ha halni kell, ereszkedjen fentről gyöngyös hinta, virágillatú emlékek emeljenek rá csendesen, súlytalanul, hintáztass addig, amíg elalszom. Havazik – keresem a múltban a teremtett világot, keresem a fehérben a sötét foltot, hogy addig súrolhassam, amíg feloldódik a szerelemben. Friss hó lepi a Hargitát, ott láttam utoljára azt a kicsi rejtőzködő csodát.
Gyertyát gyújtok. Negyediket vagy századikat, ki számolja. Belemarkolok a csendbe, zsebre teszem, nyomja a combom, elegyengetem. Mutatom: nézzétek csak, ez is jól sikerült!, és mosolygok, amikor újra előveszem. Szeretném odaadni neked, hogy te is zsebre tedd, és csak akkor vedd elő, ha itt az idő, vagy esik a hó. Fehéret álmodom minden este, mióta velem vagy, fehérrel mákosra színezett emlékek. Mostantól semmi baj nem érhet.
Gyógyfőzet két személyre. Havas estékre, minden baj ellen. Melegíts vizet, dobj bele maréknyi tegnapot, forrald, amíg elpárolog minden szuvas emlék. Csavard puha pokrócba azt, ami törékeny, maradjunk együtt, amíg elolvad a hóember az udvaron. Keresem a szót a szótlan napokban, keresek valakit, aki valamilyen, keresem a keresnivalót ott, ahol eddig senki nem találta. Havazik, nincs semmi, ami karanténba zárhatna, ha eljön a nap. Pillanatokból építek égig érő tornyot, holnapra eljutok addig a kis göndör felhőig, amit együtt láttunk. Sütött a nap, apámat előző nap temettük el. Arra gondoltam, ott mehetett be a mennyországba, ahol az a kis göndör felhő csücsült az égen. Nem nevettél ki, csak annyit mondtál, menjünk.
Kiteregetek a hóra, tegnap mostam, mindenem patyolat. Csak a fonákja foltos annak a képnek, amin kerítések futnak a domboldalon, havas az utolsó perc is, és csak a csend muzsikál egy messziről jött idegen fülébe. Kiteregetek a hóra, vigyél mindent, ami tetszik, vagy ami nem, mindenem eladó, ha szeretnéd. Annyi a szó, amennyit a magja rejt, annyi a szív körüli remegés, amennyit együtt élünk. Műtüdő hitetleneknek, tagadóknak, műnő, akinek kell. Igazibb a világ, mint valaha, széttapos, ha a talpa alá kerülök. Csak havazzon, az mindent elfed.
Harangoznak. Imára kulcsolt kezeim között hajtás sarjad. Rügyek pattanása mindennapi imádságban, haldokló, út menti fák meg nem bocsátott bűneink pecsétjei. Kinyílik a világ teteje, átlátok rajta, szemüveg kéne, hogy tisztuljon a kép. Megtermékenyít a gondolat, sejtek szaporodnak a végtelenben, születésre kész holnapok hópólyába csomagolva. Fehéren várakozik egy törékeny pillanat, áttetsző metszésvonalakat hasít rá a mulandóság. Tükrök mindenhol, beborítják a lelket, tűzcsóvák törnek kristályokká rajta. Csak a csend törhetetlen!
Ez az év is a miénk volt – mellénk ült a félelem. Söpörd fel az utat, senki ne lássa, merre jártál! Kalapod alatt sötétség, felemelem, ha elbújnék. Száraz könnyek pettyezik a mai napot, bennük keresem a Jóistent, vagy e-mailt nézek, hogy üzent-e.
Olvasatlan levelek, spamek, kéretlen reklámok, agyonpréselt boldogság tegnapról, maradék mindenmentes szeretkezés. Kérjetek, és adatik nektek, csak legyél erőszakos, vedd el, ami jár! Mutatóujjam felé terelem a fényt, sötétséget vasalok minden másra. Alárendelem magam mindennek, ami rendelhető, ami idegen, ami ismerős, ami tavalyi. Néhány sóhajtás, és vége az idei esztendőnek. Kézen fogsz, és megszámoljuk, hányan maradtunk a kis kövér göndör felhő alatt. Pókhálót szövünk maradék árnyékból, belefekszünk, és nézzük, ahogy beborul az ég. Ismét havazik. Korcsolyát húzunk, felkaristoljuk a Balatont, és kacagunk, amíg meg nem unjuk. Fáradok, bámulom a gyertyalángot, táncol benne egy eltévedt angyal. Integet, amikor a válladra hajtom fejem. Bejgli az asztalon, tegnapi ígéret minden maradék mákszem. Egyenként számolom a lepergő fekete pettyeket. Minden olyan, mint tegnap, csak egészen más.
Hosszú év volt, lassan cammogó napokkal. Vírusrezervátum egy eltévedt aprócska fénycsíkkal. S az a kicsi fénycsík túlélte, mert keresett magának egy új életet, infúzióban adott boldogságot, instant csodát, vízzel felhígítható szerelmet. Ma este csak ketten vagyunk. Kandallótűz márványozza a szobát, csend szivárog szavaink közé. Rajtad szvetter van, én nézlek. Cigarettád parazsában látom magam. Rajtad szvetter van, én arra gondolok, ez az év éppolyan volt, mint a tavalyi, csak egészen más. Ma este lefekszünk, holnap reggel felébredünk, s ha szerencsénk lesz, az ablakból azt látjuk, hogy mindent beborít a szűz hó. De ma este még elsiratok mindent, elhamvasztom az utolsó mondatban felejtett szót.
(Borítókép: Zhengshun Tang / Getty Images Hungary)