Pestre kell átjutni Budáról. A budai Győri útról a pesti Jósikába. Miklós milyen jót írt Abafiról. Alsós korában olvasta nagyapjánál Veszprémben. Mindegy, cél a Terézváros. Kiváló hely. Patinás. Múltja van.

– Az nekem is van – mormolja magában. Nem esik hó, de szállingózik. A lámpák mutatják, csillantják fel a kósza serdületlen pelyheket.

– Szállingó – folytatja a beszélgetést magamagával. – Ez szónak szép.

– Minek lehetne még szép? – kötözködik egyet.

– Mondjuk lehetne név. Jó napot kívánok, Kósza Szállingó vagyok. Téged minek hívnak?

 – Engem hülyének – felel a képzeletbeli lánynak.

Bassza meg! Megigazítja a nyaka köré tekert sálat, mert a hideg talál egy nem kellően védett testfelületet. Bal keze zsebben, a jobban cigaretta. Józanul keresztül a városon. Karácsonyeste. Villamos, busz már nem jár. Menni kell. Ilyenkor taxi sincs. Mindenki a fa előtt vigyorog vagy eszik. Foszlanak a színes csomagolópapírok, szakad a ragasztó, gubancolódnak a szőnyegen a színes szalagok. Az emberek szívják a fenyőillatot, bőrükön tágulnak a pórusok a boldogságtól. Vagy baromi idegesek. Ünnepek idején megesik. Ajándékok, sütés-főzés, rendrakás, fafaragás, tiszta kézművestábor. Anyám így, a te anyád úgy, mikor eszünk? Nálunk előtte szokott lenni az ajándékozás, nálatok meg utána. Na jó, legyen úgy. Mindegy, együtt vannak. A gyerekek...

Lelassul, leáll. Legszívesebben leülne a földre. Ennek fele sem tréfa. A negyede sem. Ebben semmi vicces nincs. Csak fájdalom. Reparálhatatlan végzet.

– Ezt nagyon elrontottam – mondja ki hangosan. – El van rontva – módosítja előbbi kijelentését, hogy szelídebb legyen magához. – Ez a világ legkegyetlenebb karácsonya, legalább én legyek szelíd – indokolja a pongyola pontosítást.

Nem sír, a levegőt se veszi nehezebben, csak a testéből száll el a tónus. Rengeteg időbe telik, mire a szájához emeli a cigarettát. Áll az Erzsébet hídon, közben tavasz lesz, nyár, ősz, és megint karácsony. Nem tudni, hány évig tart a slukk, de közben elszáll az élete. Az egyik. Talán a legfontosabb. Lesz másik is, persze. Hiába ott a Duna, hiába jó magas a híd, hiába fúj a szél és alacsony a korlát, hiába nincs senki a közelben, se autós, se gyalogos. Ez az a pillanat, amikor az őrangyala nagyon koncentrál. Jófajta angyal, nem adja fel, ez náluk szabály.

Akire vigyáz, épp számot vet mindazzal, amit elért. Mindenki a fáját bámulja, és örül. Én meg itt megyek. Ez konkrét számkivetés. Régen nem szeretem a matekot, ez meg olyan matekos dolog. Számmal lehet osztani, szorozni, kivonni, összeadni, ezek szerint vetni is. Nem tudom, mit jelent a számvetés. Mi kelne ki a számvetésből? A dobni helyett is használják a vetni igét. Kihúzni szoktak számokat, de kidobni? Hová? Melyiket? Kidobom a szám, és többé meg se szólalok. Nem tartom magam számon, mert ki vagyok vetve. Miért sok a számtalan, és miért nincs benne szám? Pihen a szám, kivetették.

Átér a hídon, elmegy a Bölcsészkar előtt, másik oldalon a Ferenciek tere, jobbra pár saroknyira a Véndiák. Az is egy kezdőhely az életében. A kezdőhellyel szemben az egyetem, ahová egy időben felvételizni szokott, mert ez akkoriban így volt szokás.

– Az ember leérettségizik, vizsgázgat, aztán már nem ússza meg, elkezd történni az élete. Történetesen most is épp történik. Addig nincs baj ezzel, amíg valakinek, aki igazán fontos, nem állítjuk át a történéseit. Rossz irányba. Vagy nem a legjobba. Vagy lehet, hogy így lesz a jó. Fatalizmus, hit, mittomén. Jobbra a Treffort utca, egyenesen a Blaha. Itt is vannak világos ablakok, de Budán jobb. Pest-idegen vagyok – szögezi le.

A budai számkivetettnek régen a Krisztina körúton kellett sétálnia karácsony délután. Annyi idős lehetett akkoriban, mint most a lánya, akit otthagyott a fa előtt. Hatkor már éjsötét minden odakint december huszonnegyedikén, mégsem volt szabad hazamenni. Nagyapa fogta a kezét, és bandukolt vele a kirakatok előtt. Keravill, könyvtár, Kuckó presszó, Diadal mozi.

– Mikor megyünk már haza, biztos megjött a Jézuska! – próbált értelmet verni a nagyapó fejébe, de az a kelleténél többször válaszolta, hogy még sétálunk egy picit. Miért kell ennyit sétálni, amikor jön a Jézuska? Nem értette, de elfogadta, jobb híján. Gyerek lévén nem volt más választása. Az egész ideiglenes számkivetést az indokolta, hogy a fát meg az ajándékokat a Jézuska hozza. A gyerek meg valamiért nem nézheti meg, ahogy hozza.

Aztán végre haza lehetett menni, az asztal megterítve, a nagyszoba ajtaja bezárva. Izgalom fokozhatatlan, anyu boldog, apu eltűnt valahová, de majd előkerül, öcsike vigyorog, végre csenget az angyal, nyílik az ajtó, szemben a hatalmas, csillogó, ragyogó fa, ajándékok, boldogság. Apu tényleg előkerült valahonnan, és diszkréten a könyvespolcra tette a rézcsengettyűt. Ez rendben volt.

Este a nagyapa mesélt. Fejből, vicces történeteket Durbincs sógor kalandjairól az elvarázsolt kastélyban. Később kiderült, hogy Gárdonyi írta őket, és igazából Durbints a főhős. Tényleg mulatságosak. Nagyapa olyan volt, mint Krúdy Gyula – ez is később derült ki. Tudta, miről szól az élet. Tudott szeretni, szépen inni, méltósággal mulatni és gondosan végezni a dolgát. Férfi volt, bajuszos, kalapos, magas. Vasárnap reggel megfente a beretvát, habot vert a tálkában, bepamacsolta az arcát, aztán leberetválta. Mikor szép sima lett, öltönyt öltött és elment a templomba, mert így szokás. Ujjával parancsolt nótát, ha mulatott, és olyankor sem volt részeg, csak mámoros. Jó lett volna többet beszélgetni vele, de elballagott, mire sor kerülhetett volna erre is. Apu is elballagott, anyu, szegény, meg csak nézi, mit csinál a hülye fia.

Hívta karácsonyozni, de hiába. Ez az ő karácsonya, így alakult. Ajándék és fa persze volt, aztán két gyerek nézett utána, ahogy becsukta kívülről a bejárati ajtót. Maradj, apa! Nem lehet. Jók legyetek. Irány a Jósika.

– Ha ennél közelebb lesz a halál, akkor velem marad – mormolja menet közben, és várja, hogy ebből mi fog kisülni. Annyit elárulhatunk, hogy érik majd meglepetések, jók is, rosszak is, azt pedig helyesen gondolta, hogy nem pesti lakos. Később egyéb félelmei is beigazolódtak.

(Borítókép: Balogh Zoltán / MTI)