Mert az is megszületik, amire csak gondolunk. Megmarad, akár a lenyomat. Falevél kontúrja az agyagos talajon, erezet, csontváz a kőben. Rejtőzik, lappang. Vár. Elhagyottan. Padon felejtett újság. Tócsában úszó szivárvány. Szétmálló illat. Őrzi a szék, a ruha, a toll, a nyaklánc; a bútor, a bőr, bármilyen tárgy, amihez hozzáérünk. Láthatatlan bánat, néma nevetés. Foszlányok egy ember életéből.

Péter felpillantott a könyvből. Tetszett neki a szó, a foszlány, s hogy minden gondolat nyomot hagy. Majd arra gondolt, bárcsak képes volna előhívni mások emlékeit. Micsoda világ nyílna meg előtte. Ujjával megérintette a széket. Piros színű műanyag. Érdes. Azonkívül semmi. Felállt. Egy oszlophoz lépett. Hideg kőlap. Márvány a tenyerén. Évmilliók óta halott meszes állatok masszája. Körbejárt az oszlopok között. Végigsimított rajtuk, aztán visszaült a helyére. Elmosolyodott. Hanyatt dőlt, és várt. Várta, hogy nyíljon a kapu.

Az utolsó utas, egy nő húsz perce lépett ki rajta. Gömbölyű tetős kalapot viselt, hasított bőr ballonkabátjának szárai, akár egy fáradt angyal szárnyai, lustán libbentek a föld felett. Határozott léptekkel haladt, csizmájának sarka ütemesen koppant, csak a forgó ajtó előtt lassult tá-tá-tára. Péter elképzelte, amint odakint kibomlik a kabát öve, a szövet alól előtűnnek a szárnyak, és a nő felröppen a magasba. Ám a bőrönd, amit a nő húzott, nehéznek tűnt, és alighanem olyan erősen tapasztotta a nő légies lényét ehhez a világhoz, hogy még valódi szárnyak sem tudták volna megemelni.

A nő magához intett egy taxit. Az utolsót, amely aznap éjjel utasra várt. A szélvédő mögött negyvenes, tojásfejű férfi vigyorgott. Kipattant a volán mögül, átsiklott a motorháztető felett, és egy angolna hajlékonyságával préselte magát a bőrönd és a ballonkabát közé. Megmarkolta a bőrönd fogantyúját. Fejtartásából látszott, hogy legszívesebben túlsúlydíjat kérne a fuvarért, ám szájában kapálódzó nyelve elégedettnek tűnt. Miután végzett a csomaggal, ajtót nyitott. A nő összefogta ballonkabátja szárait, a hátsó ülésre huppant. A tojásfejű vigyorogva vitte az éjszakába.

Péter magára maradt. A váróterem tükörsima padlóburkolatán sárgán vibrált a mennyezeti neonlámpa tükörképe. Kattant a csend. Pörögtek a menetrend lamellái. Megálltak újabb kattanásra: Stockholmból 04:47-kor érkezik az első járat, azt követi a hannoveri s még két moszkvai landolás. Elővette a mobiltelefont. Tárcsázott újból. Monoton női géphang közölte tökéletes angolsággal, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Csakis a nők tudják ilyen szenvtelen hangon közölni, hogy hiába próbálkozol, semmi esélyed. Kimondatlanul is benne van a felesleges vagy a hiába szó. Az üzemmód: elfogadandó. Vitának helye nincs. Péter mindig is sejtette, ha a magánynak vannak fokozatai, az alighanem egy monoton női hanggal kezdődik.

Árnyék mozdult a kőlapon. Villanás a szem sarkában. Talán egy ittmaradt emlék. Péter pulzusa egy pillanatra meglódult. Mintha madár szárnya rebbent volna. A folt azonban emberalakot öltött, az árnyék elnyúlt a márványlapokon, sötétre festette a vibráló neon fényét. Gyorsan, hangtalanul közeledett. A következő pillanatban egy húsz év körüli, középmagas, vékony, szőke lány állt Péter előtt.

– Meg tudja mondani, hogy kijött-e minden utas? – Halkan szólt, mintha a padlónak beszélt volna. A minden utast megismételte, majd felnézett. Enyhén mandulaforma szeme kéken világított.

Péter zavarba jött. Azt hitte, egyedül van a váróteremben. Nem látta a lányt. Nem ült a széken, nem állt az oszlopok mögött. Péter ismét arra gondolt, hogy a lány emlékfoszlány. Itt hagyta valaki. Halkan felnevetett.

A lány értetlenül bámult rá.

– Bocsásson meg – felelte Péter –, azt hittem, nincs itt senki.

– Pedig én láttam magát... Az oszlopokat simogatta.

– Hogy őszinte legyek, vártam valakit... – Péter válaszolni akart, de mégis témát váltott. – Az információ tízkor bezárt, odakint pedig csak egy őr sétál a terminálok között. Megyek, megkérdezem.

A lány átnézett a forgóajtó üvegén. Vékony farmerdzsekiben toporgott, nyakában kötött sál lógott, sárga-piros keresztcsíkos, kezén fekete színű, ujjatlan kesztyűt viselt.

– Megvárom – suttogta.

Odakint hó illatát hozta a szél. Péter összébb húzta magán a kabátja szárait. Bánta már, hogy a sálat a kocsiban hagyta. Fejét leszegve egy sárga csíkot követett az aszfalton. Jel hordároknak. Azon gurul rácsos kocsijuk. Megfigyelte, amikor érkezett. Le nem tértek volna a sárga útról. Péter próbált pontosan a vonalon járni, egyensúlyozni rajta, ám a hatodik lépésnél rájött, nem is olyan könnyű tartani az irányt. Majdnem nekiment az őrnek.

– Ma már nem érkezik és nem indul több járat – közölte a férfi. Vastag dzsekije megvédte a hidegtől, de arca piros volt, akár a téli alma héja.

– Tudom, jó estét! Arra volnánk kíváncsiak, hogy minden utas kijött-e már a csomagváróból.

Az őr Péter mögé pillantott.

– Volnának?

– Egy lány is van odabent.

– Vagy úgy. Beszólok rádión...

Az őr megnyomott egy gombot a távbeszélőn. A recsegéséből annyit lehetett kivenni, de azt legalább tisztán, hogy ki a bánatos fuvaros bóklászna ilyenkor a csomagkiadóban a takarítókon kívül?

– Hallotta... – akasztotta vissza az adóvevőt az oldalára.

Péter hallotta. Megköszönte a segítséget, sarkon fordult. Túlságosan is katonásan. Az őr lassú léptekkel, elmaradva követte. Ritmusra járt. Talán így kényelmesebb. Jeges szél támadt, hópelyheket hozott magával.

A várócsarnok üres volt. A lány eltűnt. Péter megint körbejárt minden oszlopot. A női mosdó előtt erős kísértést érzett, hogy bekopogjon, de az ajtó idő előtt kivágódott.

– A másik a férfi szekció! – vigyorgott a küszöbön egy fogatlan, tömzsi nő. – Ha dolga van, ott végezze! De siessen, azt is be kell zárnom. Szabály. Siessen, nem várok órákat!

Péter tíz másodperc alatt átrohant a csészék és kagylók hófehér birodalmán. A tükörben farkasszemet nézett önmagával. Nyúzott, borostás arc bámult rá. Egy másik világban talán vidámabb változatban élek, gondolta, aztán kilépett a csarnokba. A takarítónő kulcsra zárt minden ajtót, megrángatta a kilincseket, majd bevonszolta kocsiját a Csak személyzet feliratú ajtó mögé. Odakint az őr ellépett a forgóajtó előtt. Bekapcsolt a mozgásérzékelő. Lomhán mozdultak az ajtószárnyak. Befordítottak egy kis hideget a télből.

Péter öt percet várt. Mintha azok elhoznának bármit is. Az idő csupán szél az emlékek tengerén. Péter elmosolyodott, és arra gondolt, hogy ma este álmodott egy lányt magának. Karcsút, a haja színe szőke, a szeme színe kék. A hangja mint a hulló porcukor, tekintete riadt madár. A semmiből tűnt elő, és ott is veszett nyoma.

– Legközelebb újragondolom a lányt, hátha tovább marad – mondta Péter halkan, majd szétnézett a csarnokon, még egyszer, utoljára, mintha soha többé nem térne ide vissza. Aztán kilépett az éjszakába.

(Borítókép: EschCollection / Getty Images Hungary)